Mitől (nem) lesznek mesterkéltek a párbeszédeink?

Nem csupán attól lesznek élvezhetőek és természetesek a párbeszédek egy regényben, ha igyekszünk minél jobban reprodukálni a hétköznapi szóhasználatot. De még az sem elegendő, hogy kihagyunk olyan, a normál beszédhelyzetekben magától értetődő, ám egy regényben erőltetettnek ható paneleket, mint bizonyos poénok vagy mondjuk a “Kösz, jól vagyok, és te?” jellegű interakciók.

Könyv Guru ezúttal azt az 5 típushibát, rendszeresen előforduló fontoskodást veszi sorra, amelyek leültetik egy regény párbeszédeit, és természetesen arra is adunk ötletet, hogy miként kerülhetők el ezek a kisiklások.

* * *

1. Ne párbeszédben akarjuk elmondani a fontos információkat!

Nincs is annál művibb, mint amikor két szereplő olyan eseményekről (tényekről) beszélget, amelyeket mindketten jól ismer(het)nek, és csak az olvasók “kedvéért” társalognak ezekről, hogy ők is “tudják”. A klasszikus drámákat idéző esetlen párbeszéd-fordulatok tipikusan olyanok, mint az “Amint te is tudod, Bob, anyánk épp most halt meg, és itt hagyott minket három húgunkkal, pénz nélkül New Yorknak ebben a könyörtelen negyedében”. Az angolszász szakirodalomban külön műszóvá vált az “As you know, Bob” (vagyis: Amint te is tudod, Bob) kifejezés, ezzel utalnak az efféle erőltetett párbeszédekre.

Sokkal kevésbé lóg ki a lóláb, ha érzékeltetjük azt, amit el szeretnénk mondani, ha a beszélgetőpartnerek érzéseire, valódi gondolataira koncentrálunk, és az olvasó az elhangzottakból következtetheti ki, mi is történt (vagy fog történni). Jó teszt, ha belegondolunk: mondanánk olyat a valóságban, amit leírtunk a szövegbe?

Mit tegyünk, hogy elkerüljük az “Amint te is tudod, Bob” jellegű fordulatokat?

  • Az egyik szereplő ne ismerje a történteket, így, ha el is meséli neki a másik fél, nyugodtan elmagyarázhatja neki, ő pedig őszintén tehet fel kérdéseket, őszintén felháborodhat, örülhet, az események jellege szerint.
  • A párbeszédben érveljenek a résztvevők. Ha például nem értenek egyet valamely történés megítélésében, sokkal életszerűbben fognak tudni mellette vagy ellene érveket felhozni, s így máris valószerűbb lesz a szituáció.
2. Ne ismételjük minduntalan az idéző mondatokat!

Nem is hinnénk, hány szerző gondolja, hogy az egyenes, szikár idéző mondatok ( – mondta) jobbak, mintha kreatívabban váltogatnánk ezeket a közbevetéseket ( – vélte, – szólt közbe, – töprengett hangosan, – szakította félbe, – torkolta le, – vágott közbe nyersen, – vonta fel a szemöldökét, – hunyorgott ironikusan, – kezdte okfejtését, stb.). Az egyszerűség hívei azzal érvelnek, hogy a változatos idéző mondatok:

  • gyakran irreálisan hangzanak,
  • túlságosan magukra vonják a figyelmet,
  • ha túl sokat használunk, elveszik köztük az érdemi információ.

Az ellenkezője viszont bizonyosan monotonná válik, amit ugyanúgy nem kedvelnek az olvasók, és meglehetősen száraz lesz tőle a szöveg. A legjobb tehát, ha kreatívan váltogatjuk az idéző mondatokat, de nem visszük túlzásba sem azokat. Vagyis nem kell mindenáron kiváltani a “-mondta” fordulatot, csak azért, hogy megcsillogtassuk a szókincsünket, másrészt nyugodtan el is hagyhatjuk az idéző mondatokat, ha amúgy is nyilvánvaló, ki beszél. Törekedjünk ebben is az arany középútra!

3. Kerüljük a beszélő fejeket!

Ugyancsak tipikus hiba, hogy a regényben párbeszédet folytató szereplők minden emberi jellegzetesség nélküli, “beszélő fejek” lesznek. Nem kell persze minden sorba valamely gesztust, mozdulatot, harákolást, szuszogást beleírnunk, csak azért, hogy történjen valami, de ha hosszan zajlik a párbeszéd, nem árt, ha érzékeltetjük a környezetet, a beszélők helyzetét, esetleges feszengését, apró rezdüléseit, a körülöttük lévő tér “mozgását” (egy óra ütését, az árnyékok változását, stb.), mert különben óhatatlanul leül a jelenet.

“A párbeszédek nem csupán idézetek. Hanem grimaszok, szünetek, gombok igazgatása, szalvétán való firkálgatások, keresztbe tett lábak is” – hívta fel a figyelmet Jerome Stern New York-i kreatívírás-oktató.

Ezért is tanácsolják kezdő íróknak, hogy érdemes a párbeszédeket a gesztusokkal, némi kis akcióval központozni. Magyarán nem csupán a szigorúan vett központozást használni, hanem érdemes az emberi mozdulatokkal, a jellemző viselkedés bemutatásával is szabályozni a szöveg ritmusát. És igen, olykor akár még a szereplők gondolatait is beleszőni a mondatok közé, amiket ugyan a valóságban nem ismerhetünk, de íróként mégis jó hasznát vehetjük – jellemzésre, a történet továbblendítésére.

4. Ne legyen a szereplők stílusa túlságosan hasonló!

Újabb csapda, hogy a beszélők “hangja” túlontúl hasonlít, magyarán egy kaptafára készülnek a mondataik. Nem lehet természetesen minden apró-cseprő párbeszéd során teljesen egyedi kifejezésekkel, fordulatokkal egyedivé tenni a megszólalókat, de arra azért érdemes ügyelni, hogy a karakterek megfelelően különbözzenek beszédstílusukban is. Ezt el lehet érni esetleg tájszólással, egyszerűbb vagy választékos szóhasználattal, vagy például olyan kifejezésekkel, jellegzetes töltelékszavak betoldásával, amitől egyértelmű az olvasó számára egy idő után, hogy kit “hall”. Az igazi művészek mesterei a stílusnak is, éppen ezért (is) nagyon fontos, hogy olvassunk sok szépirodalmat, mert a nagyoktól lehet igazán ellesni ezeket az apró stilisztikai fogásokat.

A szereplők stílusának megkülönböztetését elérhetjük például azzal, hogy:

  • következetesen a rangjukon, a becenevükön szólítják egymás,
  • tájnyelvi szavakat vagy jellegzetes kifejezéseket használnak (Vigyázat! Ez a forma sértő is lehet, ha túlságosan a társadalmi sztereotípiákra építve használjuk),
  • olyan tipikus gesztusokkal kísérik a beszédüket, ami erősíti a jellemvonásaikat (jellegzetes szájtartás, mimika, tipikus önkéntelen kézmozdulatok, stb.).
5. A folyton egyetértő szereplők unalmasak!

Nem szükséges, hogy minden kapcsolatot feszültség és egyet nem értés jellemezzen egy regényben. De fontos tudni, hogy a békés egyetértésben zajló párbeszédek bizony hajlamosak unalomba fulladni. Ha ugyanis mindenben egyetértenek, akkor miről lehet beszélni? Bármilyen témában tehát jót tesz egy beszélgetésnek, ha a felek nincsenek teljesen azonos hullámhosszon, és legalább kérdéseket tesznek fel egymásnak, vagy valamiben kifejtik (némileg) eltérő álláspontjukat. Legyen az egy műalkotásról alkotott markáns(abb) vélemény, a gyereknevelés egy részletkérdéséről vallott másféle nézet, esetleg valamely esemény időzítésével kapcsolatos új javaslat.