Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 8. fejezet

A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától  előző fejezetében egy titokzatos idegen felbukkanása újabb hátborzongató események láncolatát indította el.

Nácsa János könyvének folytatásában a botcsinálta magánnyomozó Csontváry eltűnt csontjainak rejtélyét igyekszik megfejteni.

---

8. fejezet

A magánnyomozás káros az egészségre – állapította meg magában Tamás, miközben a plafont bámulta. Reggel Angéla fuvarozta el orvoshoz, ahol közölték, hogy szerencsére csak enyhe agyrázkódása van, és néhány nap ágynyugalmat rendeltek neki. Taxival ment haza, majd ebéd után szunyókált egy keveset, amíg Szultán fel nem ébresztette, hogy kunyeráljon valami befalnivalót.

Tamásnak fájdalmai már nem voltak, bár kissé még lötyögősnek érezte az agyát. Ha hirtelen oldalra nézett, mintha néhány század másodpercnyi késéssel fordult volna ugyanarra a koponyájában lévő tartalom. Ezért aztán az egész felsőtestével mozdult, nem rángatta a fejét, és megfontolta minden lépését. Szultán mindebből csak azt érzékelte, hogy a várva várt tonhalas falatkák késlekedve kerülnek a tálkájába, mert a kiszolgáló személyzet tevékenysége rettentően vontatottá vált. Mintha egy lassított felvételt nézett volna, ahogyan Tamás kicsoszogott a konyhába, a fiókból előhalászta a konzervnyitót, amit komótosan csavargatni kezdett a macskaeledeles doboz pereméhez szorítva, minden egyes fordítást pontosan kiszámítva. Úgy tűnt, még a húsdarabkák is ellenállnak a gravitációnak, és csak lebegve hullanak alá a műanyagtányérba. A tálalás végeztével Tamás a konyhai szemetes pedáljára helyezte a lábát, óvatosan lenyomta, s miután felemelkedett a tető, beleejtette a konzervdobozt, majd ezek után fokozatosan felengedte a pedált, a szemetes fedele pedig elegánsan lecsukódott. A villát, amivel a kaját kikaparta a csomagolásából, a mosogató szélére tette, s egy alig észrevehető mozdulattal csúsztatta a többi koszos evőeszköz közé. Kapkodás nélkül megfordult, és a hálószoba felé vette az irányt. Félútnál járt, amikor úgy döntött, hogy megvakarja a fejét, de olyan kényelmes tempóban emelte fel a kezét, hogy mire elérte volna a célt, elmúlt a viszketése. Ahogy a hálószobába lépett, Szultán már a száját nyalogatva az ágyon ült.

‒ Egészségedre! – kívánt tökéletes emésztést a macskának. – Légy olyan jó, és keress egy másik tisztálkodási helyet magadnak, hogy le tudjak ide pihenni! – tudatta szándékát a legnagyobb udvariassággal Tamás.

A fekete kandúr erre hosszan elnyújtott miákolással válaszolt, majd határozott mozdulattal ugrott az ágyról a földre, onnan pedig Angéla tükörrel kombinált sminkelős asztalkájára. Lesodort néhány apró, de női szemmel nézve pótolhatatlan kacatot, s az egyik mellső lábát az ott heverő titkos naplóra tette.

‒ Most nincs kedvem a rejtvényfejtéshez – jelentette ki Tamás, és a takarót magára húzva az oldalára fordult. Később még tizenkétszer változtatott testhelyzetet, majd felkelt, és mégis a Juliska néni széfjében talált napló fordításához fogott. Ehhez természetesen kellett Szultán kitartó és idegtépő nyivákolása, amit sem kérlelésre, sem fenyegetésre nem volt hajlandó abbahagyni.

Az ember legjobb barátja a kutya, a legkedvesebb ellensége pedig a macska.

* * *

„…Ha élne, biztosan azt szeretné, ha az általa megálmodott iskola hazánk dolgozó ifjúságát szolgálná. Mert csak egy út van a dolgozó nép felemelkedése előtt, méghozzá a szocializmus, melynek megvalósításához kiművelt emberfőkre van szükségünk. Ezt a törekvésünket segítheti a Csontváry által, a haladó gondolkodású ifjak oktatására összegyűjtött vagyon, melyet a népköztársaság szolgálatába kell állítanunk.

Gyanúnk szerint még élnek néhányan a Csontváry által alapított Napút Zarándokai közül, akik talán tudhatják a svájci banktrezor titkos kódját. Természetesen ezek az emberek nem szándékoznak felfedni a kilétüket, de egyszer biztosan elárulják hovatartozásukat. Többször megpróbáltuk őket lépre csalni, azonban eddig még nem sikerült kiugrasztani a nyulat a bokorból.

1963-ban azt a feladatot kaptam a feletteseimtől, hogy kutassam fel Csontváry közös sírban nyugvó maradványait, s szervezzem meg a temetését, ahová talán eljönnek néhányan a keresett személyek közül is. Arra számítottunk, hogy ezek az emberek annyira tisztelik mesterüket, hogy leróják kegyeletüket előtte. Megszerveztük a sírfigyelő szolgálatot is, hátha csak a temetés után merészkednek elő a nép árulói, a javak kisajátítói a rejtekhelyükről.

A rám bízott feladatot a legnagyobb gondossággal hajtottam végre, nem tehetek róla, hogy mégsem sikerült elcsípni egyetlen gazembert sem. Neves orvosokat kértem fel, akik alapos vizsgálatnak vetették alá a kiásott csontokat, Kerényi Jenő szobrásszal készíttettem el a síremléket, egy majdnem életnagyságú bronzszobrot. Ez az alkotás egyébként akkora a sikert aratott szakmai körökben, hogy két darabot is öntöttek belőle, az egyik a temetőben, a másik a pécsi múzeum előtt kapott helyet. Csontváry híres önarcképe szolgált modellül, ahogyan a festő az egyik kezében a palettát, a másikban az ecsetet tartja, és épp a vászonra akarja a következő színeket felvinni.

Hosszadalmas tudományos vizsgálódás után készen álltak a beazonosított csontok az ünnepélyes újratemetésre, amikor különös dolog történt. A temetés előtt még egyszer ellenőrizni akartam a díszes koporsót, mivel az asztalos, akitől egyedi, minőségi munkát kértünk, túlságosan magas árat próbált kisajtolni tőlünk. A nép vagyonát nem herdálhattam el, ezért azt mondtam neki, hogy csak akkor kapja meg az általa követelt summát, ha valóban kifogástalan munkát adott át. Mivel időközben érkezett hozzánk egy névtelen feljelentés, miszerint a koporsókészítő gyakran silány nyersanyagból dolgozik, és csak a külső felületet munkálja meg gondosan, kinyittattam a már lezárt koporsót, és ekkor ért a meglepetés. A belülről valóban hanyagul kezelt koporsóban egy papírdobozt találtam. Arra gondoltam, hogy a kegyeleti bizottság valamelyik tagja a tudtom nélkül ebben helyeztette el a csontokat, hogy a szertartás alatt ne csörömpöljenek, amikor a sírásók a ravatalról leemelik. El is döntöttem magamban, hogy megdicsérem azt, aki ennyire előrelátó volt, az asztalost pedig megbüntettetem a hanyag munkáért.

Egyébként még aznap délben megírtam a feljelentést a trehány munka miatt, majd végigkérdeztem a kegyeleti bizottság tagjait, hogy kiderítsem, ki gondoskodott a kopogásmentes csonttemetésről. Meglepetésemre senki sem vállalta a dobozolást, pedig még prémiumra is fel akartam terjeszteni az illetőt a minisztériumban. Ekkor fogtam gyanút, és újra kinyittattam a koporsót az egyre morcosabbá váló asztalossal. A doboz le volt ragasztva, de én könnyedén felbontottam. Amint széthajtottam a tetejét, láttam, hogy szalmával bélelték ki, s egy fadoboz van benne. A fadobozt lakattal zárták le, melyet egy vasfűrész segítségével távolítottam el. Ekkor már kezdtem ideges lenni, egyrészt, mert fogalmam sem volt, hogy ki kontárkodott bele az én szigorúan bizalmas küldetésem kivitelezésébe, másrészt, a fadoboz olyan remek kézműves munkának bizonyult, melyet a mi népi demokráciánk egyetlen kisiparosa sem tudott volna megalkotni. Lassan tudatosult bennem, hogy a kapitalisták keze van a dologban. A fadobozt kinyitva egy kis fémkazetta bukkant elő, melyet szintén szalmabélés vett körül. A kazettát számzár védte, s csak ennek megfejtésével lehetett kinyitni. Próbálkoztam persze mechanikus módon is, de csak az asztalosunk néhány szerszámát sikerült elhajlítanom. Egyébként nem volt kár értük, gazdájuk ugyanis néhány hét múlva már csak utcasepréssel foglalatoskodhatott valamelyik vidéki kisvárosunk gyártelepén.

A dobozkát hazavittem, és egész éjszaka a számzárral bíbelődtem. Végül hajnalban, miután a Napút Zarándokainak alapítási évéből kivontam Csontváry születési évét, majd megszoroztam a patikájának 1910-es teljes bérleti díjával, amihez hozzáadtam az általa megélt napok számát, és elosztottam az egészet műtermeinek házszámaival, megkaptam a kinyitáshoz szükséges kódot. Izgatottan, mégis lassan hajtottam fel az immár készségesen kitárulkozó fémdoboz tetejét, s egy összesodort papírlapocskát találtam benne. Szétsimítottam a kis gurigát, amin a következő volt olvasható: »A temető sötétsége helyett / rám a műveim dicsfénye ragyog, / csontjaim megszentelik a helyet / ahol önmagam emléke vagyok.« Nem sok hiányzott hozzá, hogy fel ne robbanjak. Megint egy önistenítő bökvers, amit mintha Csontváry írt volna, aki saját temetésébe is bele akart szólni. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ezt csak a Napút Zarándokai közül tehette valaki, aki hozzáférhetett a csontokhoz, és ellopta azokat. A kegyeleti bizottság tagjain kívül csak az asztalos és a segédje nyúlhatott a maradványokhoz, így őket ellenőriztem először. A mester amellett, hogy ócskaságokat gyártott, és rengeteg pénzt harácsolt össze, nem bizonyult túlságosan műveltnek ilyen fondorlatos cselekedet végrehajtásához. A segédről pedig kiderült, hogy a rendszerünk elkötelezett híve, már tizennégy éves korától a párt tagja, s számtalan esetben segítette a rendőrség és az állambiztonság munkáját. Éberségének jutalmaként később ő lett a fővárosi pártközpont mindenese, megörökölve egykori főnöke szerszámosládáit és megbízásait. Szebb munkát ő sem végzett, de minden véletlenül elcsípett beszélgetésfoszlányra pontosan emlékezett, amikor tanúskodnia kellett néhány kényes ügyben a párt soraiba beférkőzött ellenségekről. Ők tehát nem jöhettek számításba, maradtak azok, akikben azonban előzetesen teljes mértékben megbíztam: a kegyeleti bizottság tagjai.

Úgy döntöttem, egyesével elbeszélgetek a bizottságot alkotókkal, megemlítve nekik, hogy ellenőriztem a koporsóban talált papírdoboz tartalmát, és mindent a legnagyobb rendben találtam. Kíváncsi voltam a reakcióikra, hátha így elárulja magát a bűnös. Talán az elkövető – mivel már korábban kérdezősködtem a még fel nem nyitott papírdobozról – számított arra, hogy rájöhettem, a csontok nincsenek a helyükön. Azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy az illető alaposan felkészült a hírre, miszerint ellopták a festő földi maradványait. Megtervezhette, mit fog mondani, hogyan viselkedik, mit tesz ebben a helyzetben. Ha azonban azt hallja tőlem, hogy a csontok a helyükön vannak, a váratlan szituációra adott önkéntelen szemrebbenései, arcrándulásai vagy megkönnyebbült mosolya leleplezhetik.

Erőfeszítéseim azonban nem vezettek eredményre. Mindenki örömmel nyugtázta a dolgot, hogy hamarosan sort keríthetünk a temetésre, senkivel kapcsolatban semmi rendkívülit nem figyelhettem meg. Ha igazán szigorúan tartani akartam volna magam az eredeti terveimhez, önmagam kellett volna a leggyanúsabbnak találnom. A beszélgetések lebonyolítása után ugyanis a tükörbe nézve láttam, hogy a bal szemem egy kicsit tikkelt, az arcom rángatózott, és furcsán vigyorogtam rám.

Elhatároztam, hogy nem verem nagydobra az eseményeket, hiszen a párt nem kudarcot várt tőlem, így gond nélkül lebonyolítottuk a temetést. Miniszterek mondtak beszédet az üres koporsó felett, művészek dobáltak utána virágokat a sírgödörbe. Mindenki ünnepélyesen viselkedett a szertartáson, csak én figyeltem árgus szemekkel, hogy vajon ki tudhatja az ott lévők közül, hogy átverés az egész ceremónia. A koporsóba egyébként visszapakoltam mindent, amit a tolvaj benne hagyott, dobozostól, ládikástól, fémkazettástól, versikéstől együtt. Mindezt elővigyázatosságból tettem, ugyanis, ha egyszer véletlenül magyarázkodnom kell hivatalos helyeken, bizonyítani tudom, hogy engem is kijátszottak, nem én voltam a hunyó.

Rajtam és az elkövetőn kívül csak az asztalos tudott a csontok hiányáról. Vele azonban nem volt soha gond, ugyanis megígértettem vele, hogy hallgatni fog a dologról. Cserébe elintéztem, hogy amikor egy feljelentés miatt elveszítette az állását, és egy bányában kapott volna csak munkát, felvegyék egy gyárba udvartakarítónak. Élete végéig hálás volt nekem.

Az eset egyetlen hasznának az bizonyult, hogy megbizonyosodtam róla, a Napút Zarándokai még aktívak, s befolyásos helyekre is beférkőztek. A következő években szemmel tartottam a kegyeleti bizottság valamennyi tagját…”

* * *

Itt tartott Tamás, amikor hazaért a család. Tomi pillanatok alatt eltűnt a szobájában, a táskáját a sarokba dobta, és már vette is fel a festőköpenyét. Angéla a nagyszülőktől kapott holmikat rakosgatta a hűtőbe, Máté pedig Szultán füleinek szakítószilárdságát tesztelte az előszobában.

‒ Szia! Ellopták Csontváryt – közölte Tamás a konyhaajtóban állva, még most is az előbb olvasott újabb rejtély hatása alatt.

‒ Helló! Tudom, Juliska néni volt, és a mi fiunk festette a másolatokat, amiket az eredeti képek helyére akasztott – jegyezte meg Angéla, aggódva pillantva fel a hűtőből. – Te tényleg alaposan beverhetted a fejed. Amnéziás lettél?

‒ Nem a festményekre gondoltam, hanem a csontokra – mérgelte fel magát Tamás a felesége értetlenségén.

‒ Persze, persze, a rádió is bemondta, néhány napja forgatták fel a sírját a Kerepesi temetőben – nyugtatgatta Tamást a párocskája, s a férfi homlokához érintette a kézfejét, majd egy lázmérő után kezdett kutatni az egyik fiókban.

‒ A csontok már nem voltak ott, azokat már korábban elvitte valaki, csak üres koporsót találtak a sírrablók – hadarta Tamás.

‒ Szegények, biztosan nagyon csalódottak lehettek, de sebaj, majd hazamennek, lefekszenek, és otthon, a jó puha, meleg ágyban kipihenik a sírrablás okozta fáradalmaikat, és másnap sokkal szebb fényben látják a világot – beszélt Angéla úgy a férjéhez, mintha egy elmeotthonban lenne ápoló, miközben belekarolva visszakísérte a hálószobába, lefektette, betakargatta, és a szájába nyomta a lázmérőt.

‒ Hagy békén! Nem vagyok őrült. Itt van a Bakos elvtárs visszaemlékezésében, a ma lefordított részben olvastam – köpte ki Tamás a lázmérőt, kipattant az ágyból és felkapta az emlegetett irományt.

Az aznapi vacsoránál a nagymama zöldbabfőzeléke helyett a csontok eltűnésének ügye lett a főfogás. Tamás találgatta, hogy a Napút Zarándokai hová temethették a szegény Csontváryból megmaradt darabokat, Angéla biztosra vette, hogy gyémántokkal ékesített aranykoporsóba tették a csontokat, Tomi szerint viszont egy csodálatosan kifestett sírkamrát készítettek neki. Máté mindeközben azon törte a fejét, hogy a főzelék mellé hogyan szerezhetne egy kis nápolyit, amit meg is kapott, miután a tányérját az anyja ölébe sodorta. Szultán szánakozva nézte a konyha küszöbéről a családot, kihúzta magát, igyekezett nem pislogni, és olyan mozdulatlanul ült, mintha szoborrá változott volna.

 

A regény 7. fejezete ITT olvasható.