Szellemírók: regénygyárak és csendes háttéremberek

KonyvGuru figura 14 konyvkupacBefutott íróknak sem derogált, hogy más nevében írjanak könyvet, de fordítva is igaz: volt olyan, akinek többé-kevésbé titokban szorgos kollégákat kellett alkalmaznia, hogy bírja a töméntelen megrendelést – derül ki a sokszor az “igazi” szerzők hátterében maradó szellemírókkal foglalkozó sorozatunk első darabjából.

Egy évvel halála előtt, már torokrákkal küszködve fogott emlékiratai megírásába az amerikai polgárháború legendás veterán tábornoka, Ulysses S. Grant, aki a csatatérről megtérve 8 éven át elnökként irányította az Egyesült Államokat. Erre a végső erőfeszítésre azért volt szüksége az exelnöknek, mert elhibázott befektetései, valamint csalók ármánykodásai miatt 1884-re minden vagyona elúszott, és családjával jószerével nyomorgott. A bajban lévő politikus-katona kapva kapott hát barátja, Mark Twain ajánlatán, aki azt ígérte, 75 százalékos szerzői jogdíjat kap, ha ő adhatja ki a memoárt. A Huckleberry Finn kalandjainak szerzője be is tartotta a szavát: olyan marketingkampányt csapott a kötetnek (több helyen például teljes harci díszbe öltözött polgárháborús veteránok árulták), hogy végül mai értéken számolva több mint 10 millió dollár jött össze belőle, helyrebillentve anyagilag a Grant-családot. Pontosabban már csak a szerző hozzátartozóit, mert az elnök sajnos egy hónappal a megjelenés után, 1885 júliusában elhunyt.

Ulysses Grant egy hónappal a halála előtt; forrás: wikipedia
Ulysses Grant egy hónappal a halála előtt; forrás: wikipedia
Mark Twain, a feltételezett memoáríró; forrás: wikipedia
Mark Twain, a feltételezett memoáríró; forrás: wikipedia

Máig tart azonban a vita arról, vajon tényleg Grant írta-e a minden idők egyik legjobbjának tartott elnöki visszaemlékezést. Bár Twain mindvégig hangsúlyozta, hogy kisebb szerkesztési tanácsokon kívül másban nem szólt bele a memoáríró munkájába, szakértők annyira “erősnek”, jól megírtnak tartják a szöveget, hogy szerintük

több mint valószínű: Tom Sawyer “atyja” komolyabban is besegített a halálán lévő tábornoknak.

Bár minden szempontból megnyugtató válasz máig nem született, a megjelenést követően Twain – talán a reklámkampány részeként, talán áttételesen a saját szerepére utalva – “irodalmi remekműnek” nevezte a visszaemlékezést, amely a polgárháborúval ér véget, és már nem tárgyalja Grant elnökségét.

Egy másik amerikai író, az 1930-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Sinclair Lewis pályafutása korai szakaszában, anyagi okokból bocsátotta tehetségét mások szolgálatára.

Lewis Sinclair; forrás: wikipedia
Lewis Sinclair; forrás: wikipedia

Ha nem is írt a nevében, de több, kifejtésre váró történet vázát is eladta a nála csak 9 évvel idősebb, de a 20. század első éveiben befutott írónak számító Jack Londonnak. Megjelentek viszont már Lewis első komolyabb regényei, amikor – szintén pénzért – elvállalta, hogy szellemíróként elkészíti a kor amerikai teniszsztárja, az 1914-ben a világ legjobbjaként számon tartott Maurice E. McLoughlin Tennis as I play it (Tenisz, ahogy én játszom) című, majd’ 350 oldalas visszaemlékezését.

Ezt követően aztán már Lewis a saját karrierjére koncentrált. 1922-ben jelent meg Babbitt című regénye, amiért később a Nobel-díjt is odaítélték, az indoklás szerint “…erőteljes, életteli leíró művészetéért és szellemes humoráért, melyekkel új és eredeti karaktereket tudott alkotni.”

Egészen másképp került kapcsolatba a szellemírással a 19. század egyik, ha nem a legnépszerűbb írója, az idősebb Alexandre Dumas. A sok más történet mellett A három testőrt vagy a Monte Cristo grófját megalkotó francia szerzőnek ugyanis éppen az volt a gondja, hogy nem bírta szusszal a népszerűségéből fakadó számtalan megrendelés teljesítését. Éppen ezért a zökkenőmentes üzletmenet érdekében kénytelen volt több szellemírót – francia terminológiával: irodalmi négert (negre littéraire) – is alkalmazni. A leghíresebb közülük, Auguste Maquet, maga is ismert regényíró, dramaturg volt, aki szállította a történetekhez a – történelmi kutatásai nyomán összeállított – nyersanyagot. Ezt aztán Dumas átfazonírozta romantikus stílusa szerint (nem egyszer az eredeti terjedelem többszörösére duzzasztva a a szellemíró munkáját), ám igen sok részhez alig-alig nyúlt hozzá. Számos irodalomtörténész szerint például az említett két remekmű is szinte teljes egészében ilyen, Maquet által megírt történet volt.

Alexandre Dumas, a túlterhelt sztáríró; forrás: wikipedia
Alexandre Dumas, a túlterhelt sztáríró; forrás: wikipedia

A valódi szerzőség kérdése akkor és azóta is sok vitát kavart, és különféle találgatásokra adott okot.

A három testőr ügye még Dumas életében bíróságra is került,

ám a bíró végül a nagy írónak adott igazat, nem pedig a vele 18 regény megírásában “együttműködő” Maquet-nak. Korántsem mindig felhőtlen kapcsolatukat 2010-ben filmben is feldolgozták, az alkotást Dumas címen Magyarországon is bemutatták.

A romantikus sztáríró egyébként nem csupán Maquet-t foglalkoztatta: valóságos manufaktúrát működtetett, hogy cikkeiből, folytatásos történeteiből mindig legyen elegendő utánpótlás a lapokban, boltokban. Egy anekdota szerint egy ízben csak a nap végén értesült arról, hogy egy folytatásos történetét író “néger” aznap elhunyt. Maga már nem tudta elkészíteni a másnapi cikket, mert már kicsúszott a nyomdai határidőből, nem is mert jelentkezni a lapnál, és szinte biztosra vette, hogy az indokolatlan kimaradás miatt megszüntetik a szerződését. Másnap Dumas remegve vette kezébe az újságot, ám

legnagyobb meglepetésére ott volt a neve alatt a szokásos cikk.

Így tudta meg, hogy szellemírója maga is kiadta a munkát egy másik “négernek”, aki viszont, mivel nem hallott az “alvállalkozó” halálhíréről, lelkiismeretesen leadta az aznapi penzumot is.

Tom Clancy dedikál; forrás: wikipedia
Tom Clancy dedikál; forrás: wikipedia

Hasonló, de a nyilvánosság számára kevésbé titkolt módszerrel dolgozott majd’ másfél évszázaddal később a hidegháborús kémregények bestseller-gyárosa, Tom Clancy. A Vadászat a Vörös Októberre, a Férfias játékok vagy a Kokainháború szerzőjének, illetve Jack Ryan figurájának megteremtőjének könnyen fogyasztható sztorijaira is akkora igény támadt az ezredforduló utáni években, hogy a kiadó kénytelen volt bedolgozókat szerződtetni. Ezt viszont nem tartották titokban, mint egy ideig Dumas: Clancy könyveinek borítóján – ha szerényen és az övénél jóval kisebb betűmérettel is szedve, de – feltüntették a társszerzők neveit.

Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!