“A képek kifejezhetővé teszik a kifejezhetetlent”

“Őszinte mélyinterjúk során a betegek képesek az önfeltárásra, és így többet megtudhatunk állapotukról, mint egy standardizált kérdőív személytelen és nem az egyénre szabott kérdéseire adott válaszok alapján” – hangsúlyozza Gyuró Monika, aki az Egészség, betegség, diskurzus – Kvalitatív elemzési módszerek az egészségügyi kutatásban című kötetet jegyzi. A Storming Brain kiadónál hamarosan megjelenő munka szerzője az interjúban beszél arról, hogy miért olyan nehéz a tudományos kutatás ezen a szubjektív területen, hogy mi okozta a legnagyobb nehézséget a kötet összeállítása során, és hogy miért olyan fontosak a metaforák az eredményes munkához. (A kötetből ízelítőt itt olvashat.)

Kötetének fő témája az orvos és a beteg közti kommunikáció vizsgálata, merthogy e “kommunikáció minősége meghatározza az egészségügyi ellátás hatékonyságát”. Saját vagy a tágabb családja életében volt már rossz tapasztalata az orvosokkal, egészségügyi személyzettel való párbeszédben? Volt, hogy nem figyeltek Önre, vagy Önökre valahol?

Szeretném kissé pontosítani a megállapítást. A kötet fő témája valóban az orvos beteg kommunikáció, azonban a hangsúlyt annak kutatására, műfajaira és elemzési módszereire helyeztem a kvalitatív, vagyis az értelmező alaphelyzet szempontjából. Ami a kérdés második felét illeti: mindenki előbb-utóbb kapcsolatba kerül az egészségügyi szolgáltatásokkal, pozitív és negatív tapasztalatokkal rendelkezhet. A kutató, noha a kutatási kérdései mindig szubjektív tapasztalaton alapulnak, nem értékelő helyzetben vizsgálja az egészségügyi szakember-beteg dialógust. Számunkra maga a helyzet, a szereplők megnyilvánulásai érdekesek, hiszen ezekben a szituációkban rengeteg nyelvi és társadalmi tény tárul fel, melyek elemzése hozzájárul egymás és saját magunk jobb megértéséhez és végső soron az egészségügyi ellátás hatékonyságához.

Sokak hétköznapi tapasztalata, hogy az egészségügyben az orvostudomány fejlődésével (és talán az orvosok túlhajszoltságával) párhuzamosan egyre inkább csak adatok, szimptómák “hordozójaként” tekintenek a betegre, nem pedig emberként, akinek szüksége lenne a pontos, érthető tájékoztatásra, no meg adott esetben akár vigaszra, megértésre. Ön hogy látja, miben kellene fejlődni az egészségügyben?

Az orvosok és az egészségügyi szakemberek a biomedikális orvoslás segítségével, vagyis teszteken, méréseken alapuló vizsgálatokkal és ezekre épülő kezelésekkel gyógyítják a betegeket. A bizonyítékokon alapuló orvoslás, és egyben a statisztikai számításokkal alátámasztott kutatások hatalmas eredményeket értek el a betegségekkel és halálozással szembeni küzdelemben. Azonban a minden egyes esetben fellépő bizonytalanság a betegség és gyógyulás kimenetelével kapcsolatban, valamint a betegjogok egyre szélesebb körben való általánossá válásával a betegközpontú, a kommunikációt is magába építő orvoslás kiemelt jelentőséggel rendelkezik. Sajnos, az egészségügy leterhelt, egyszerűen időhiány miatt nem mindig van a szakembereknek elegendő idejük a beteggel mint emberrel foglalkozni. Ez a munka időigényes. Klinikai terepmunkám alapján úgy számoltam,

egy alapos interjú, mely kiterjed a beteg indítékaira, véleményére is 40-45 percig tart. Erre sajnos nem mindig van lehetőség.

Véleményem szerint, olyan szakemberek képzése egészségtudományi karokon, akik csak a betegekkel való kommunikációval foglalkoznának, megoldhatná e helyzetet. Természetesen ennek éppúgy anyagi, mint intézményes akadályai is lehetnek.

Az orvosok és betegek kommunikációja meglehetősen szubjektív terület, említi is a kötetben, hogy a kvalitatív módszereket e szempontból szokás kritizálni. Milyen eszközökkel tartja lehetségesnek mégis ennek a párbeszédnek a tudományos vizsgálatát?

Valóban a kvalitatív kutatás aránylag kisszámú esetből von le következtetéseket, tehát megállapításaival a tipikusság kategóriáit teremti meg. Szeretném megjegyezni, hogy őszinte mélyinterjúk során a betegek képesek az önfeltárásra, és így többet megtudhatunk állapotukról, mint egy standardizált kérdőív személytelen és nem az egyénre szabott kérdéseire adott válaszok alapján. Tapasztalatom szerint, ha véleményekre vagyunk kíváncsiak, az egyén szubjektív értékítéleteire, a kvalitatív megközelítés járhatóbb útnak ígérkezik az igazság kiderítésében. Másrészről, a kvalitatív kutatások területén történtek olyan kezdeményezések, melyek a kutató szubjektumát igyekeznek semlegesíteni, tudományosabb útra terelni. E módszer a Megalapozott Elmélet műfaját és a belőle származó realista megközelítéseket jelöli, melyeket részletesen ismertettem a kötetben.

Az egyik eszköz, az érintettekkel folytatott interjúk kutatói elemzése során – mint írja – szükség van például a visszatérő kifejezések, a kulcsszavak, a kötőszavak, a metaforák megfigyelésére is. Tud példát hozni arra, hogy milyen következtetéseket lehet levonni egy interjúból a használt szavak elemzése révén?

A tartalomelemzés a szövegben előforduló szavak gyakorisága révén jut fontos megállapításokra. A kötet szöveggyűjteményében e műfaj szép példáját olvashatjuk. A tartalomelemzés a realista megközelítések közé tartozik, statisztikai módszerrel számolja a szavak előfordulásának gyakoriságát. Ez igen értékes és elfogadott módszer. A kognitív nyelvtudományok foglalkoznak az emberi elme fogalomteremtő rendszerének leírásával, mely metaforák és metonímiák segítségével mutatja be a gondolkodási folyamatokat és rávilágít az ember (betegek) burkoltan kifejezett, de legbenső igazságaira. Köszönöm, hogy felhozta a metafora kérdését. Az orvoslásban (pl. Hospice szolgálatban)

a terápiás metafora nagy segítséget jelent a haldoklókkal való kommunikációban,

amikor a megfoghatatlanról és szavakkal nem, de szóképekben kifejezhető valóságról (pl. Utazás, vonat) beszélünk a végső stádiumban lévő betegekkel. A képek kifejezhetővé teszik a kifejezhetetlent, s egyben a valóságot elviselhetőbbnek mutatják.

Az Egészség, betegség, diskurzus kötet egyszerre tudományos szakmunka, tankönyv és módszertani útmutató. Hogyan született, minek szánta eredetileg? És hogyan kellett átalakítani, hogy könyv formában láthasson napvilágot?

A könyv szerves kutatómunka eredménye. Az orvos-beteg kommunikáció a doktori disszertációm központi témája volt. Azonban a kutatás során sok kérdés merült fel, melyeknek szerettem volna utánajárni, rendszerbe foglalni és a nyilvánosság elé tárni. Másrészről, szakirodalmi kutatásaim közben sok olyan módszerrel találkoztam, melyek nem kaptak elégendő hangsúlyt magyar publikációkban, és ezért leírásukkal szerettem volna hozzájárulni megismertetésükhöz. Fontos szempont volt még, hogy a kötet segítséget nyújtson a jövendő kutatók, szakdolgozatot író hallgatók, de más érdeklődők számára is, hogy megfelelő kritériumok alapján tudják megközelíteni az adott problémát, választani tudjanak az elemzési módszerek közül, megfelelő adatfeldolgozási technikát válasszanak ki és jól tudják megírni tanulmányukat. Ebből kifolyólag sok hasznos gyakorlati útmutatóval, tanáccsal igyekeztem a kötet tartalmát gazdagítani, hogy segítséget jelenthessen egy kvalitatív kutatás kivitelezésében.

A kommunikáció, a párbeszéd fontosságáról, minőségéről szól a könyve, ám a laikusoknak alighanem nehezen olvasható szakmai, tudományos olvasmánynak tűnik. Kiknek szánja a művét, kik fogják tudni a leghasznosabban forgatni?

Valóban nem laikusoknak szántam a művet, hanem szakembereknek, ahogy az előző kérdésben erről írtam. Ebből következik, hogy szakmai szempontból közelítek témákhoz, sok szakkifejezéssel, de utóbbiakat a Fogalommagyarázat fejezetben részletesen górcső alá veszem. A Bevezető filozófiai alapvetés fontos részét képezi a kötetnek, hiszen rámutat a kvantitatív és kvalitatív kutatás különböző gondolkodásbeli gyökereire, melyek ismerete nélkülözhetetlen a kutatás szigorú protokolljának lefolytatásához, de egyben rávilágít az európai tudományos gondolkodás ellentétes, de egymást kiegészítő oldalaira is.

Mit gondol, hogyan járulhat hozzá a könyve a fő téma, az orvos-beteg kommunikáció minőségének javításához?

Ha sok olyan kutatás születik, amely alkalmazza azokat a módszereket, amelyeket a kötet bemutat, akkor valószínűleg számos olyan tudományos következtetés jön létre, amely javíthatja az orvos-beteg kommunikáció minőségét.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a szöveg írása során? Hogyan hidalta át ezt?

Talán az anyaggyűjtés fázisa. Sajnos magyar szakterületen kevés az adott témában kiadott tanulmány és kötet, bár Dr. Buda Béla és Dr. Tringer László könyvei jelentős segítséget jelentettek, valamint a Szöveggyűjteményben fellelhető tanulmányok. Az anyag fő részét azonban az angolszász országok kutatásai és eredményei alkották.

Úgy igyekeztem egyensúlyt teremteni a magyar és külhoni publikációk között, hogy az elméletet a külföldi tanulmányokra, a gyakorlati megvalósulást az idézett magyar munkákra építettem.

Tervezi-e a kutatási témájának a kiterjesztését? Ha igen, milyen irányban?

Most, közvetlenül a kötet befejezése után nehéz erről beszélni, de talán tovább szeretném bővíteni a kvalitatív elemzési módszerek körét külföldi példákra támaszkodva, hogy az itthoni kutatók is minél gazdagabb módszerekből válogathassanak munkájuk során.

Milyen tapasztalatokat tud megosztani a kötet kiadásával, a kiadókereséssel kapcsolatos tapasztalataiból? Mit ajánl kutatóknak: milyen csapdákat vagy felesleges köröket kerüljenek el művük kiadás során?

A megfelelő kiadó megválasztása nélkülözhetetlen tényező a kötet gondozása, terjesztése és megismertetése tekintetében. Manapság inkább a kiadók bőségének zavarával küzdünk, de éppen ezért kell alaposan megfontolni, kire bízzuk könyvünket. A kiadói profil segítséget nyújthat a választásban, valamint a jó, személyes kapcsolat sem utolsó rendű.