Egyes szám hányadik személyben írjak magamról?

Természetesen egyes szám elsőben – vághatjuk rá. És ha a visszaemlékezésünket írjuk? Akkor pláne!
Ez persze igaz – az esetek legnagyobb részében. De azért ne zárjuk ilyen gyorsan rövidre ezt a kérdést, mert az egyes szám első személyű látásmód mellett léteznek olyan helyzetek, olyan szándékok, amelyek – akár alkotói, akár pszichológiai szempontból – érdekesek és hasznosak lehetnek egy memoáríró számára. Könyv Guru ezúttal azokat az írói szituációkat veszi számba, amikor a visszaemlékezését készítő szerzőben felmerülhet az egyes szám harmadik  személyű fogalmazás lehetősége.

Ökölszabályként tehát tökéletesen elfogadható, hogy a memoárunkat egyes szám első személyben fogalmazzuk meg.

  • Logikus ez, hiszen az elmesélt események velünk történtek, mi voltunk (és vagyunk) a főszereplői a saját életünknek.
  • De azért is kézenfekvő az E/1, mert ezzel a látószöggel tudjuk a legbensőségesebb hatást elérni. Vagyis az olvasó ebben az esetben tud a legkönnyebben belehelyezkedni a mi helyzetünkbe, ilyenkor érezheti magát az események közepében.

Elég csak elképzelni életünk egyik fontos történését, és végiggondolni (vagy akár le is írni) előbb egyes szám első, majd egyes szám harmadik személyben. Ugye milyen személytelen, regényszerű, ha az utóbbi látószöget használjuk?

Éppen ezt a távolságtartást szokták leginkább az egyes szám harmadik személyű fogalmazás “szemére vetni”,

vagyis, hogy annyira eltávolítja az eseményeket, gondolatokat, érzelmeket a szerzőtől, s így az olvasótól is, hogy azzal nemigen lehet azonosulni, minden olyan idegenszerű lesz. Nem véletlen, hogy csak elvétve találunk ilyen formában megírt visszaemlékezést, hiszen a szerző célja ebben a műfajban általában az, hogy maga mellé állítsa az olvasót, hogy az megértse a tetteit, elfogadja a szempontjait, bele tudjon helyezkedni a döntési helyzeteibe, átélje és megérintődjön az érzelmei által. A harmadik személyű fogalmazás viszont épp ez ellen a folyamat ellen hat. Kicsit olyan, mintha a szerző az olvasóval együtt kívülről nézné a saját életét, és maga sem szeretne azonosulni azzal.

 

 

Akkor mi keresnivalója is lehet az E/3-nak egy memoárban? Ha nem is ajánlható, hogy teljesen ilyen formában írjuk meg a teljes visszaemlékezésünket, nagyon érdekes és kreatív hatásokat lehet elérni egy-egy jelenet vagy történet harmadik személyű leírásában.

  • Tegyük fel például, hogy volt egy szakasza az életünknek, amelyre ma már, érettebb, deresebb fejjel nem is annyira vagyunk büszkék. Mert mondjuk olyasmiket tettünk, úgy gondolkodtunk, amiket ma már szégyellünk, vagy egyszerűen olyannyira túljutottunk azokon, hogy szinte teljesen más, új embernek érezzük magunkat. Nos, egy ilyen életszakasz bemutatásához nagyszerűen passzolhat az egyes szám harmadik személyű fogalmazásmód, amivel hangsúlyozhatjuk, mennyire távol áll már mindez tőlünk.
    Például egy buta, felelőtlen, adott esetben súlyos következményekkel járó, alkoholmámorban töltött ifjúkori éjszaka, netán egy kártékony ideológiát hirdető szervezethez való könnyelmű csatlakozás. Egy-egy ilyen botlást meg lehet próbálni távolságtartóbban megírni, éppen azért, hogy hangsúlyozzuk, mi magunk sem értjük, kik voltunk akkor, de akárkik is voltunk, ma már önmagunk számára is idegenek az akkori tetteink, gondolataink.
  • A harmadik személyű fogalmazás a “mindenhatóság” érzetét is keltheti, amellyel amolyan “Isten szeme mindent lát”-hatást válthatunk ki. Ebben az az érdekes, hogy egy rövid időre, egy érdekes jelenetnél, felülemelkedve a történteken, kilépve a szerepünkből, nyugodtan írhatunk úgy, mintha mindent tudnánk, hogy abban az adott szituációban mit érzett, mit gondolt a főszereplő (vagyis mi), és mit éreztek, gondoltak a további szereplők. A hatás egészen mágikus lehet, a szerző ilyenkor hirtelen úgy érzi magát, mint egy regényíró, hogy nincsenek korlátai.
    Ez ennek a hatásnak a jó oldala. A rossz viszont az, hogy meglehetősen magányossá teszi a szerzőt, hiszen a távolságtartás miatt nem igazán tud ilyenkor érzelmileg azonosulni a szereplőkkel. Bánjunk tehát óvatosan ezzel a látószöggel, de ha csak néhány jelenet kedvéért váltunk át rá, nagy baj nem lehet.
  • Kézenfekvő, de azért megemlítendő eset, hogy akkor is hosszabban egyes szám harmadik személyben írhatjuk a visszaemlékezésünket, amikor olyan részleteket elevenítünk fel, amelyek nem velünk történtek, például a szüleink egymásra találását vagy valamelyik ősünk említésre méltó tetteit.

* * *

Összefoglalva:
Önmagában egy teljes memoárt nem érdemes egyes szám harmadik személyben megírni, mert túlságosan személytelen hatást kelt az olvasóban, nincs igazán kivel azonosulni, holott ez lenne az egyik fő célja a műfajnak. Viszont egy-egy jelenet kedvéért a látószögváltással hangsúlyozhatjuk például a saját eltávolodásunkat valamely kevéssé dicső korszakunktól, netán egy időre, felülemelkedve az eseményeken, szereplőkön, kívülről, regényíróként láttathatunk a saját szemszögünkön kívül lévő szempontokat, gondolatokat is.
A lényeg, hogy ne éljünk vissza ezekkel a lehetőségekkel, mert mértékkel adagolva kifejezetten izgalmas stílusfordulatokkal színesíthetjük a visszaemlékezésünket, míg túlságosan belefeledkezve távolságtartó, átélhetetlen sztorivá laposodik életünk története.

 

Ha Önt érdeklik a memoárok, szeretné elkészíteni a saját visszaemlékezését, akkor olvassa el a témában írott további tanácsadó cikkeinket is:

10 ok, amiért mindenkinek meg kellene írnia a memoárját
Kit érdekel az életem, avagy miért írjunk mégis memoárt?
Krisz ötletei / Memoár 1.: Tényleg megírjam az élettörténetem?
Hányféle témája lehet a visszaemlékezésünknek?
10 szabály, amit minden memoárírónak be kéne tartani
6 szempont, amiért a memoár nem tévesztendő össze a naplóval
3+1 tipp, hogy miként kezdjük a memoárunkat
Krisz ötletei / Memoár 2.: Hogyan kezdjek neki az élettörténetemnek?
Hogyan készítsük el a memoárunk idővonalát?
Krisz ötletei / Memoár 3.: Mitől lesz kapós az élettörténetem?
7 ötlet, hogy lebilincselő útirajzot készíthessünk
Múlt vagy jelen? 5 ötlet memoárszerzőknek az igeidők használatához
Videón a teljes könyvheti kerekasztal-beszélgetés a memoárról