Kit érdekel az életem, avagy miért írjunk mégis memoárt?

Korántsem csupán memoárszerzőket kísérthet meg a nyugtalanító kérdés, ámde a visszaemlékezőket mindenkinél jobban kínozhatja, hogy: “Kit érdekel, amit írok? Kit érdekelhet az ÉN életem?” Na jó, legyünk őszinték és reálisak: valóban senkit sem érdekel a mi életünk – a gyerekeinket és néhány barátunkat kivéve. De az is bizonyos, hogy bárkinek az élete válhat érdekes és lenyűgöző sztorivá! Könyv Guru most ahhoz ad ötleteket, hogy ez sikerüljön.

Egyediben az egyetemest

Érdemes a dolgokat fordítva nézni! Tény ugyanis, hogy az életünk részletes kronológiája, az apró-cseprő, esetleg nagyon is nagy horderejű események egymásutánisága alighanem még a legközelebbi hozzátartozóink figyelmét sem képes hosszabb időre lekötni. De mi van akkor, ha úgy tesszük fel a kérdést: érdekelhet-e másokat az, ahogyan egy értelmes és komolyan gondolkodó ember reagált az élet – kulturális, szellemi, lelki, gazdasági, pszichológiai – kihívásaira, az, ahogyan megküzdött a nehézségekkel és megtalálta (vagy épp elveszítette) a boldogságát? Miután mindannyian hasonló problémákkal szembesülünk, és (jó esetben) igyekszünk tanulni mások élettapasztalatából, egy ilyen – egyszerre általánosabb, ám nagyon is konkrét – megközelítés már alighanem felkeltené a kíváncsiságunkat.

Örökítse meg az élete és családja történetét 10 óra alatt!

Tehát, konkrét példára fordítva a szót: nem az az érdekes, hogy – tegyük fel – 1975. május 24-én kötött valaki házasságot a vonyarcvashegyi Szent Mihály kápolnában. Hanem az, hogy, mint a visszaemlékezés főszereplője, milyen belső utat járt be ahhoz, hogy megtalálja önmagát és a párját, milyen belső és külső nehézségeket kellett ehhez leküzdenie, milyen esetleges hibákat követett el, miként vált érettebbé a személyisége…

A cél ugyanis az, hogy megtaláljuk az átlagemberi tapasztalatot az életünkben, ezt keresik mások – legalábbis, akiket foglalkoztat, hogy mit kezdjenek az életükkel. Higgyük el, hogy

igenis van jó pár ember (a családunkon kívül is), akiket érdekel az a küzdelem, ahogyan átverekedtük magunkat a problémákon,

és ezáltal, a magunk módján, részeivé váltunk az egyetemes emberi tapasztalatnak. Miként ezt az ókori római vígjátékíró, Terentius is megfogalmazta: Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi (Homo sum: humani nihil a me alienum puto).

Az olvasókat többnyire egyébként sokkal szenvedélyesebben érdeklik a nagy érzelmek, mint a nagy történések. Használjuk ki ezt, és találjuk meg az életünkben a nagy érzelmeket, és ezek köré szerkesszük meg a memoárunkat!

Clinton és a szexuális démonok

De hát a híres emberek élete nem mindenképpen sokkal érdekesebb, mint a miénk? – kérdezhetnénk továbbra is tamáskodva. Lehet, hogy igen – bizonyos szempontból. Koránt sincs azonban minden esetben így. Vegyünk egy konkrét példát, hogy jobban megértsük: Bill Clinton amerikai elnökét. Kevesen mernék állítani, hogy a Monica Lewinskyvel az ovális irodában való fülledt légyottjairól szóló életrajzi beszámoló nem lett volna óriási szenzáció – 20 évvel ezelőtt. Tegyük azonban a szívünkre a kezünket: kit érdekel ma már igazából, hogy az elnök vajon kivel csevegett telefonon, miközben Monica kényeztette? Egy kicsit olyan lenne ez, mint a tegnapi újság (feltéve, hogy a szóban forgó beszélgetésnek nincs eddig ismeretlen világpolitikai jelentősége).

Alighanem sokkal jobban érdekelné az olvasók nagy részét annak a fickónak a története, aki elmeséli, hogyan uralkodtak rajta a szexuális ösztönei, milyen mértékben nem hagytak neki nyugtot, hogyan akadályozták meg a felnőtté válásban, és aztán egy ponton milyen események és küzdelmek nyomán döntötte el, hogy megszabadul ezektől (vagy legalábbis megtanulja kordában tartani a démonait), végül pedig miként sikerült ez a küzdelme, hogyan lett harmonikusabb a magán- és a családi élete.

Hiszen kinek ne lennének közülünk “démonai”, amelyekkel nap mint nap küszködik? Ki ne akarna megszabadulni vagy legalább békében lenni tőlük, és ezért szívesen meghallgatná mások tapasztalatait? Ha ilyen szemmel szemléljük az életünket, bizonyosan találunk benne mások számára is hasznos, érdekes történeteket.

A nők is ugyanolyan fontosak

Külön kell beszélni arról is, hogy a nők körében sokkal gyakoribb a “kit érdekel az életem”-szindróma. Nem csoda, hiszen a férfiközpontú társadalmakban a gyengébb nem képviselői hozzászokhattak, hogy az ő szavukra kevésbé figyelnek, az ő véleményük kevésbé számít, az ő tapasztalataik kevésbé követendők. Ezért számukra különösen szokatlannak – sőt, érthetetlenül merésznek – tűnhet, hogy a tekintély hangján szólaljanak meg, és megosszák másokkal az életük fontos küzdelmeit. Ne tévesszen meg azonban senkit sem ez az érzés: a nőknek még határozottabban kell szembeszállni a memoárírók kishitűségével, annál is inkább, mivel sok olyan részletre figyelnek fel a világból, az emberi kapcsolatokból, amelyek a férfiak figyelmét sokszor elkerülik.

Érdekes és személyes

Ne feledjük azonban, hogy bármennyire is az a cél, hogy megtaláljuk az életünkben az egyetemes tapasztalatokat, a személyesen átélt küzdelmeket, a megszenvedett stációkat, csak azért, mert keressük ezeket, még nem biztos, hogy meg is találjuk. Más szóval: nem minden történet való kiadásra, csak az igazán érdekesek! Ez azt jelenti, hogy hacsak nem vagyunk teljesen biztosak a dolgunkban, a visszaemlékezésünk témájának kidolgozása után mutassuk meg azt másoknak is – lehetőleg ne családtagnak. Ha pedig ilyenkor nem kapunk egyértelmű megerősítést, az arra utal, hogy tovább kell dolgoznunk a memoár sztoriján.

Visszaemlékezések kiadása professzionálisan

És még egy tanács. Bár ennek a posztnak az egyik fő üzenete, hogy keressük az egyetemeset az életünkben, és azt meséljük el, paradox módon mégis akkor lesz a legjobb, legolvasmányosabb a történet, ha megfelelő mértékben személyes és részletes is.

Az egyetemességet semmiképpen se keverjük össze az általánossággal!

Az általános ugyanis megfoghatatlan, következésképpen unalmas, azzal nem tud azonosulni az olvasó. Éppen ezért fontosak a látszólag jelentőség nélküli részletek: mint az adott esemény során feltűnő egy-egy különleges ruha, egy illat, egy fura megjegyzés, egy sokatmondó gesztus. Ha ezeket sikerül “elkapni”, akkor sokkal élettelibbek lesznek az elmesélt szituációk, sokkal szerethetőbbek, esendőbbek a szereplők, és sokkal átélhetőbb az egész sztori – a maga emberségében, egyetemességében.

 

Ha Önt érdeklik a memoárok, szeretné elkészíteni a saját visszaemlékezését, akkor olvassa el a témában írott további tanácsadó cikkeinket is:

10 ok, amiért mindenkinek meg kellene írnia a memoárját
Krisz ötletei / Memoár 1.: Tényleg megírjam az élettörténetem?
Hányféle témája lehet a visszaemlékezésünknek?
10 szabály, amit minden memoárírónak be kéne tartani
6 szempont, amiért a memoár nem tévesztendő össze a naplóval
3+1 tipp, hogy miként kezdjük a memoárunkat
Krisz ötletei / Memoár 2.: Hogyan kezdjek neki az élettörténetemnek?
Hogyan készítsük el a memoárunk idővonalát?
Krisz ötletei / Memoár 3.: Mitől lesz kapós az élettörténetem?
Egyes szám hányadik személyben írjak magamról?
7 ötlet, hogy lebilincselő útirajzot készíthessünk
Múlt vagy jelen? 5 ötlet memoárszerzőknek az igeidők használatához
Videón a teljes könyvheti kerekasztal-beszélgetés a memoárról

Ha egyéni tanácsot szeretne a memoárja megírásához, forduljon Személyi Guruhoz!