Ízelítő / Én már választottam hazát…
Egy magántörténelemben mindaz, ami a 20. században egy magyarországi, majd vajdasági német családot sújthatott: két világháború, asszimiláció, disszimiláció, a család kettészakadása ideológiák mentén, kollektív bűnösség elvének alkalmazása, népirtás, elűzés, menekülés, majd a semmiből történő újrakezdés.
A Személyes Történelem Kiadó új könyvéből hoztunk részeltet. Mayer Antal: „Én már választottam hazát…”.
Átlépjük a határt
Azon az estén nagyon hamar besötétedett. Indulás előtt ópapa meg ómama gondosan mindent elosztott, kinek mi kerüljön a batyujába. A legnehezebb csomag ópapának jutott. Még ma is csodálkozom, hogy is bírhatta el a hátán a bőrszíjakkal kiegészített vesszőkoffert, tele nélkülözhetetlen holmival. Anyámnak élő csomagja volt: ő a húgomat, Mariskát cipelte, de neki ez is bőségesen elegendő volt. Az én hátamon nem volt túl nagy teher, nem is éreztem később sem nehéznek. Talán még többet is elbírtam volna. Akkor jutott eszembe, hogy el kellett volna hozni az iskolatáskámat, pedig azt még a tanyára sem hoztam magammal. Igaz, akkor nem ez volt a legfontosabb az otthon maradt értékek között. Akkor már igazi, kézben és háton egyaránt hordható aktatáskám volt, benne még két-három teljesen üres füzet is. Milyen jó szolgálatot tett volna ez az „érték” úgy másfél hónap múlva! Ómama csomagjában az élelmiszer kapott helyet, mert nem lehetett tudni, mikor jutunk majd friss élelemhez. A lehetőségekhez és korához képest még a grószmuter is fel volt szerelkezve batyuval.
Úgy tűnt, hogy már késő este van, amikor a megbeszélés szerint elérkezett az indulás ideje. Felcihelődtünk és elhelyezkedtünk a lovasszánkón mindannyian. Ópapa a kocsis mellé ült, mi pedig kétoldalt ültünk a szánkón, mert annak most nem volt oldala, így lelógathattuk róla a lábunkat. Én – szokásomhoz híven – inkább törökülésben foglaltam helyet. Elbúcsúztunk a tanyasiaktól, és elindultunk az ismeretlenbe. Vajon sikerül-e? Nem kapnak-e el éppen most minket közvetlenül a cél előtt? Ha meg is fordult mindannyiunk fejében, senki sem merte kimondani kételyeit. Hittük, hogy sikerülni fog!
Hogy mennyi ideig hajtott a kocsis észak felé, és mekkora távolságot tettünk meg a határ irányába, nem tudom, de egyszer csak megállt a fogat, mi pedig leszálltunk a szánkóról. Metsző hideg volt, és emellett még sűrű köd is. „Biztosan zúzmarásak lesznek reggelre a fák és a bokrok” – gondoltam. Rövid, barátságos kézfogás és szerencsekívánás után a szánkó eltűnt azon a csapáson visszafelé, amerről az imént jöttünk. Ópapa egy kicsit – úgy tűnt – tájékozódott, bár a ködben inkább a megérzésére kellett hagyatkoznia, mint arra, amit láthatott. Aztán megindultunk libasorban a Kígyós-patak hídja, vagyis a határ irányába. Ópapa ment elöl, én közvetlenül a nyomában. Mindig igyekeztem abba a nyomba belelépni, amit ő már a bakancsával feltört, hogy ne nagyon ropogjon a tetején a jeges hó lépésem következtében. A többiek alig lemaradva követtek bennünket. Leghátul a 75 éves grószmuter zárta a sort. Ómama, mivel asztmás volt, nehezen szedte a ködös levegőt, de hősiesen kitartott. Húgom édesdeden átaludta az egész utat – szerencsére! Egyszer sem sírt fel, még csak hangot sem hallatott anyám karjában!
Ópapa egy idő után megállt, mert számítása szerint már el kellett volna érnünk a patakot! Ebben a pillanatban egy kicsit oszlott a köd, és a holdat is lehetett egy kissé látni. Ennél a halvány holdvilágnál vettük észre kétségbeesetten, hogy már jó ideje körben jártunk a sötétben. Jól látszódtak a saját nyomaink. Pedig már mindenki nagyon fáradt volt a szokatlan terepen való gyaloglástól! Ópapa akkor halkan azt mondta, hogy most mindenki üljön le a hóra, mert ő előreindul felderítésre. Én a nyomába szegődtem. Rövid gyaloglás után (kelet felé mehettünk) egy léckerítés körvonalai rajzolódtak ki a sötétben, mögötte pedig egy épület sötétlett. Hamarosan kutyaugatást is hallottunk, a hangjukról ítélve nagy testű állatok lehettek. Vagy meg lehettek kötve, vagy a házból ugattak, de ha szabadon lettek volna, nem lett volna nehéz nekik minket leteperni! „Vissza! Vissza!” – szólt ópapa, de engem nem kellett biztatni… Mind a ketten szerencsésen visszatértünk a többiekhez, akik szintén hallották a kutyák hangját, és kétségbe voltak esve… Hogy miért nem jöttek elő a határt védő partizánok? Ma sem tudok másra gondolni, mint arra, hogy abban a zimankós hideg időben nem volt kedvük előbújni az őrházból és minket elfogni, majd esetleg másnap el is kísérni a gákovai lágerba… Így inkább hagytak bennünket menekülni. Most már ópapa tudott valamiképp tájékozódni; új irányba kellett fordulnunk. Természetesen mi nem tudhattuk azt, hogy miért nem küldték utánunk a határőrök a vérebeket, így a tőlük való félelmünkben mindannyian viszonylag fürgén igyekeztünk az új irányba! A holdat ismét eltakarták a felhők, és feltámadt a szél is; már nem csak a lábam fázott, az arcom is mind jobban megdermedt.
Rövid menet után ópapával azt vettük észre, hogy óriási szárkúpok között haladunk, majd széna- vagy szalmakazlak között visz az utunk, és pislákoló petróleumlámpa-fényt is látni véltünk. Beértünk egy tanyára, illetve annak a szérűskertjébe, majd a tanyaudvarba. Itt is ugatni kezdtek a kutyák, de ezeknek a csaholása barátságosabban hangzott a téli éjszakában. A kutyák jelzésére egy középkorú asszony sietett elénk, és kérdezte, hogy kik vagyunk. „Menekültek vagyunk! Ez a tanya már Magyarországhoz tartozik, vagy még Jugoszláviához?” – válaszolt és kérdezett egyszerre az élen haladó ópapa. „Itt már Magyarországon vannak, és ez a tanya a hercegszántói határhoz tartozik!” – felelte a néni. „De nem jókor jöttek, mert éppen most a tanyán tartózkodnak a járőröző magyar határőrök” – tette hozzá izgatottan az asszony. „Hála Istennek, csak‑ hogy átértünk! A magyar határőröktől meg nem félünk, hiszen éppen azokat keressük!” – válaszolta ópapa felszabadultan, örömmel. „Hát ha nem félnek tőlük, akkor jöjjenek beljebb!” – indult meg előttünk most már barátságosabban, így mutatva meg az utat.
Mi, ágrólszakadt menekültek ópapával az élen bevonultunk a tágas szobába, ahol az asztalnál egy nagy, mennyezetről lelógó petróleumlámpa fényénél két magas termetű katona borozgatott. Ópapa katonásan jelentkezett, hogy itt van hatodmagával, fogjanak el bennünket, mert már egyikünknek sincs jártányi ereje, de ne toloncoljanak vissza bennünket a határon túlra, mert az a pusztulásunkhoz vezetne! A szakaszvezető, aki a rangidős volt kettejük közül, végigtekintett rajtunk, és csak annyit mondott: „Bácsikám! Mi sohasem találkoztunk magukkal!” Majd egészen más hangon, barátságosan az elhagyott otthonunk felől érdeklődött, kérdezte a menekülésük okát, és az úti célunk felől is tudakozódott.
Hogy miért voltak még ébren a S.-tanyában, az hamar kiderült. Lakodalomra készülődtek, süteményeket sütöttek, és tették a dolgokat vidám borozgatás mellett, ahogy az ilyenkor szokás volt. Nekünk alvóhelyet teremtettek, de ómama, hogy levezesse a benne lévő feszültséget, még kicsit segített a sütésben is, bár hamarosan a háziak is pihenőre tértek. Álom nélküli mély alvás következett részemről. Másnap már világos volt, mire lelket tudtak verni belém. Akkor láttuk meg, hogy a tanyához tartozó közvetlen porta kiér a Kígyós partjáig, ahol lefagyott sás és alacsony nád sínylődik a jeges hóban. Ama keresett híd sincsen távol, de mi ezek szerint nem is a hídon át jöttünk keresztül a patakon, hanem mellette… A befagyott vízen ezt nem is vettük észre! Így érhettünk be egyenesen a tanya udvarába.
Sok minden odaveszett, de az életünk megmaradt! Bizonytalan volt a jövő, tele is voltunk aggodalommal, de megszabadultunk az örökös félelemtől, mely az utóbbi két évben nekünk és másoknak is osztályrészül jutott. Ahogy elnéztem a körülöttünk farkcsóválva ugráló bozontos tanyai kutyát, eszembe jutott Muki kutyánk. Vajon mi van vele? Mit csinálhat? Őrzi biztosan a gazdátlan házat, és várja haza az övéit, hogy ellássák étellel, és valaki a családból megsimogassa okosan néző fejét azokkal az összefelé hajló, éberséget tükröző fülekkel.
Később – más menekültektől tudtuk meg – Muki valóban őrizte egy ideig a portát, éjjelente bejárta azokat a helyeket, ahová el szoktunk járni, meglátogatta a távoli rokonokat is, hátha megtalál valahol minket. A bezárt kapu nem volt számára akadály, mert könnyedén keresztülugrott rajta. Sokáig a szomszédok látták el ennivalóval. A partizánokat nem szerette meg, és ahogy mondták, egyszer megtámadott egy fegyverest, aki aztán lelőtte az általunk hűtlenül elhagyott hűséges házőrzőt és játszótársat… Amikor ezt megtudtam, napokig sirattam Mukit. Aztán több kutyának adtunk Muki nevet, de egyik sem volt hozzá hasonló, csak a nevükben emlékeztettek bezdáni kutyánkra.
Írásomat ópapa határozott kijelentésével kezdtem. A határozottság mindig illett az egyéniségéhez, különösen sorsdöntő kérdésekben, de amikor azon az embertelenül hideg januári éjszakán átléptük a határt, biztosan nem tudta volna úgy megfogalmazni ilyen tömören a haza megválasztását, mint ahogy azt később tette. Úgy érezte, megtette kötelességét azzal, hogy megmentette a családot, ha szinte mindent hátra is kellett hagyni ezért.
Nem tudtuk, mi vár most ránk, hogyan fogadnak bennünket a rég nem látott rokonok, akikről a front átvonulása óta semmit sem hallottunk. Mit szólnak, ha váratlanul betoppanunk? Csupa megválaszolatlan kérdés, megfejthetetlen talány. Visszaút már nincsen, csak előre lehet tekinteni az egyelőre homályos jövőbe.