Krisz ötletei / Érzelmek hálójában, avagy hogyan tegyük a leírásunkat életszerűvé

Az olvasók azt szeretik, ha egy történet beszippantja őket, ha az író lépten-nyomon érzelmi reakciót vált ki belőlük. Hiába vannak vele tisztában, hogy a történet nem igaz, egyszerűen hinni akarják, hogy ez a párhuzamos sztori megtörtént, sőt: éppen most történik. És akkor hiszik majd valóságosnak a történetünket, ha meg tudjuk őket nevettetni, könnyekre vagy mosolyra fakasztjuk őket, ha aggódnak a hősünkért.

Hogy ezt hogyan érjük el?

A válasz egyszerű: tegyük a leírásunkat életszerűvé.

Legyen a szöveg olyan, mintha az általa bemutatott személyek valóban élnének, megelevenednének, látnánk az arcukat, mozdulataikat. Tegyük ezeket a szereplőket szerethetővé. A helyszíneket pedig tanuljuk meg bemutatni pár ügyesen választott szóval ahelyett, hogy hosszas és unalmas részletezésbe fognánk.

1. Mutassuk meg az apróságokat olyan pontosan, mintha egy film részleteit akarnánk visszaadni!

Mert közölhetjük például szimpla tényként, hogy a kisbaba elaludt, de mennyivel érzékletesebb, ha azt mutatjuk meg, ahogy a lélegzése egyenletessé vált, kicsiny ajkai szétnyíltak, az ujjacskái pedig elernyedtek a plüss papagáj körül. Az olvasó a második típusú leírásból pontosan fogja érteni, hogy mi történik, anélkül, hogy ki kellett volna mondanunk. És az olvasó ezt szereti.

Az olvasó okos: le tud vonni következtetéseket olvasás közben, ha megmutatjuk neki a jeleket.

De nemcsak az egyszerű igéket helyettesíthetjük részletesebb bemutatásokkal. Ha az érzelmet közvetlenül kifejező melléknevek helyett inkább az erre utaló mozdulatokat mutatjuk meg, azzal odaszegezhetjük az olvasót a székhez. Ne mondjuk tehát azt, hogy a főszereplő zavarban van, bizonytalan, dühös, felháborodott, ideges, büszke, rosszkedvű! A saját következtetésünk helyett írjuk inkább le azt, hogy ezeket az érzelmeket a külső szemlélő miből veszi észre! Íme egy példa, amikor a főhős érzelmeit közvetlenül mutatom meg:

– Na és mikor kéred meg Flóra kezét?

Jónás zavarban volt.

– Mindenki ezzel jön. Már miért kellene összeházasodnunk?

Majd ugyanez az érzelem képletes bemutatásával:

– Na és mikor kéred meg Flóra kezét?

Jónás a poharáért nyúlt, de nem emelte fel. Ide-oda húzogatta az asztalon és a nedves nyomokat figyelte.

– Mindenki ezzel jön. Már miért kellene összeházasodnunk?

Amikor a hősünk valamit vagy valakit szeret, utál vagy egyéb érzelemmel viseltetik iránta, a fenti módon szövegezve hozzuk ezt az olvasó tudomására. A következő részletben az író pontosan megmondja, a főhős hogyan érez egy fiú iránt:

– Jaj, itt jön ez az idióta Andy – mordult fel Melanie, és gyorsan az ablak felé fordult. – Hé, mi van, Pat? – szólt hozzám, amikor én nem követtem a példáját. De hiába. Én képtelen voltam rá. Annyira odavoltam Andyért, hogy földbe gyökerezett a lábam, ahányszor csak megláttam.

De erre nincs szükség, az olvasó magától is össze tudja illeszteni a kirakós darabjait:

– Jaj, itt jön ez az idióta Andy – mordult fel Melanie, és gyorsan az ablak felé fordult. – Hé, mi van, Pat? – szólt hozzám, amikor én nem követtem a példáját. De hiába. Én képtelen voltam rá. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, és bámultam a világ legszebb pasiját, ahogy mosolyogva közelít felénk a folyosón.

2. Szerettessük meg az olvasóval a hősünket!

Mutassuk meg, hogy a főszereplő olyan ember, akit érdemes megismerni, akinek vannak értékei, akit egy másik szereplő már szeret és tisztel. Ehhez először arra lesz szükség, hogy mi magunk is szeressük a szereplőnket. Ebben segít, ha kitöltünk a hősünkről egy részletes jellemrajzot, karakterívet, és már a könyv első oldalán megmutatjuk az olvasónak, hogy miért is szerethető a főszereplő.

Használjuk ezt az eszközt fordítva is: legyen a könyvünkben egy antihős, akit az olvasó utálhat, aki végtelenül ellenszenves. Ha igazán ügyesek vagyunk, alkothatunk egyszerre vonzó és utálatos személyiséget is: ekkor az olvasót érzelmi hullámvasútra küldjük, mert egyik pillanatban imádni fogja a szereplőnket, a következőben meg utálni (például attól függően, hogyan bánik ez a szereplő a főhőssel).

3. A cselekményt állítsuk az érzelmek szolgálatába!

Ha már megalapoztuk, kit kell szeretni, akkor ezt a szereplőt “kínozzuk meg”. Hozzuk őt olyan helyzetbe, ahol az olvasó együttérzésére apellálunk. Zárjuk be egy helyiségbe az antihőssel, veszítsük el a lakáskulcsát, küldjünk rá betörőt, betegítsük meg az aranyhalát, tegyük el láb alól a szeretteit.

Amikor a hős szenved, akkor az olvasó is szenved!

Persze ne vigyük ezt túlzásba, adjunk feloldozást, két katasztrófa között történjen a hőssel pozitív esemény is!

Érzelmet ébreszt az is, ha az olvasót meglepjük egy hirtelen fordulattal vagy új információval, ha utalunk egy titokra illetve később el is áruljuk, ha a szereplőnknek két rossz döntés közül kell választania, ha határidőt adunk neki, életveszélybe sodorjuk, félreértéseket és veszekedéseket provokálunk a szereplők között. Ne feledjük azonban, hogy mindez csak akkor működik, ha szimpatikus főszereplőt alkottunk!

4. Leírásaink legyenek érzékletesek!

A bekezdéseken át tartó, minden négyzetcentimétert megmutató helyszínleírások a napjaink olvasóit bizony untatják. Minél rövidebben, minél kevesebb szóval kell bemutatnunk egy-egy várost, tájat, helyiséget ahhoz, hogy az olvasó végigolvassa az erről szóló szöveget, ugyanakkor ezt a pár szót fel kell használnunk arra, hogy maradandó érzelmeket provokáljunk. Ennek a legegyszerűbb módja, ha az egyik szereplőt szólaltatjuk meg:

– Ó, de barátságos ez az étterem! Imádom a kockás terítőt – lelkendezett Zsófi, ahogy bevezettem a Rétisasba.

Ebben az esetben a karakter szájába adhatjuk azokat a jelzőket, amelyekkel egyszerűen átadjuk a helyszín hangulatát. Érdemes olyan szavakat is kimondatnunk velük, amelyek a kinézetre utalnak (szín, állag, anyag, stb.), illetve olyanokat is, amelyek a hangulatra utalnak (például: „Milyen sötét van! Félek.”), akár oly módon is, hogy a helyszínt hasonlítják valamihez (például: „Ez az egész a nagymamám keszthelyi házára emlékeztet az art deco bútorokkal.”).

Ha leírást alkalmazunk, akkor is segítségül hívhatjuk a mozdulatokat. A poros aszfalton átsétálhat egy puha léptű macska. A zajos kikötőben a munkás elejthet egy ládát, amiből szétgurulnak a kicsiny paradicsomkonzervek.

Képeket mutassunk, ne utazási katalógust írjunk!

Ne felejtsük el a helyszíneket az összes érzékszervünkkel észlelni, ne csak a szemünket használjunk! Milyen szagokat érzünk a piacon? Milyen hangokat hallunk egy orvosi rendelőben? Milyen tapintása van a sivatagi homoknak? Milyen az íze a Svédországban vásárolt rákos lángosnak?

* * *

Ha elkészült a regényünk, értékeljük a fenti négy alaptipp szerint, és ahol nem találunk elég érzelmet, ne legyünk restek átírni.

Érzelemteljes írást és javítást kívánok!

Nádasi Krisz

Borítókép: Jake Ingle / Unsplash.com