“Ötször kezdtem hozzá, mire megértettem, hogy csak a teljes igazságot kell megszépítés nélkül leírni”

Engem a felnőttek életútja „gyötört meg” – meséli Kerekes Anna, aki felmenőinek egyszerre tanulságos és tragikus sorsát foglalta össze Megszépítés nélkül – Egy sváb család hányattatásai című kötetében. A bevándorlás, kitelepítés, málenkij robot és a folytonos újrakezdés történetét végigkísérő családtörténet a Személyes Történelem Kiadónál jelent meg nemrégiben. A szerző a megjelenés alkalmából készült interjúban mesél arról, hogyan gyűjtötte össze a szerteágazó történethez a forrásokat, miként élte meg szülei időleges elvesztését, miért tartotta fontosnak megrajzolni az események (világ)történelmi hátterét is, és hogy milyen fájdalmas vagy kényes részeket hagyott ki a kötetből.

Családtörténetet írt, de történelemkönyvként is olvasható a kötete, hiszen szinte mindenütt történeti kontextusba helyezte az eseményeket, ahol lehetett, ott pedig hely-, magyar és világtörténeti adalékokkal egészítette ki a családi életutakat. Miért tartja fontosnak ebben a műfajban a történelmi keretet?

Családtagjaink életét, szenvedését csak a történelmi eseményeken keresztül lehet megérteni.
Sztálin 7161. sz. határozatának ismerete nélkül nem lehet megérteni az eleki svábok elhurcolását málenkij robotra. Ismerni kell Hitler 1939-ben megfogalmazott célját: a német „néptöredékek hazahozatalát a Vaterlandba.” Ezt a célkitűzést Horthy „örömmel” vette tudomásul. 1944-től a magyarországi pártok a németeket kollektív bűnösöknek tekintették, és követelték a svábok kitelepítését. Ennek a közhangulatnak volt a következménye a nagyszüleim kitelepítése Németországba. Az elmúlt eseményeket megváltoztatni nem lehet, de elfelejteni sem szabad.

A könyv írása közben mennyi energiát kívánt ezeknek a történelmi adalékoknak a felkutatása? Mik voltak a legfőbb forrásai? Kapott az adatok összegyűjtésében segítséget valakitől?

A történelmi adatokat a Glatz Ferenc szerkesztésében megjelent A magyarok krónikája című műben találtam meg. Nagy segítség volt, hogy a történészek kutatásait ebben a témakörben megjelentette a Rubicon folyóirat. A Népszabadság újságírói: Révész Sándor, N. Kósa Judit, Tanács István stb. könyvismertetései, riportjai is segítették a munkámat. Továbbá rendelkezésre álltak Havassy Péter szerkesztésében az Eleki évszázadok munkái. Ezeken kívül felhasználtam különböző lexikonokat, versesköteteket, visszaemlékezéseket.

Segítségemre voltak a sírkeresztek feliratai a születési és elhalálozási dátumokkal, a családi fényképek hátoldalain lévő írások, az útlevelek, a bizonyítványok, az igazolványok, az orvosi vizsgálati lapok, a levelek, a levelezőlapok. Mindegyik adat megismerése továbblendített az írásban.
Sokat segítettek a 80 év feletti barátnőim emlékei, volt osztálytársnőim történetei. Főleg beszélgetéseken jutottam hozzá az általam nem ismert részletekhez. Ha pedig valamilyen adatot végképp nem találtam, a férjem kikutatta a könyvtárunkból.

Eleki forrásaival (a szerző balról a 2.)
Eleki forrásaival (a szerző balról a második)

Írt esetleg naplót, amire támaszkodhatott? Milyen információkat volt a legnehezebb beszerezni a régebbi generációkról?

Csak Anyuka és Nagymama történeteit ismertem. Tettem kísérletet arra, hogy a Schwarz dédszülők szüleinek az adatait is megismerjem: 2014-ben Világosra utaztam, hogy a katolikus plébánián megnézzem az anyakönyvi adatokat, de a plébániát Világostól 6 km-re helyezték át, és én oda már nem mentem. A világosi gyerekéveket Nagymama történeteiből nagy vonalakban ismertem. Ezeket az információkat elegendőnek tartottam a családtörténet kezdetéhez. Ahhoz, hogy a dédszülők őseihez eljussak, levéltári és anyakönyvi adatokra lett volna szükségem. Ehhez a feladathoz pedig németül és románul kellett volna tökéletesen beszélnem, számítógépet használnom, sokat utaznom, és az anyagi lehetőségeim is korlátozottak voltak.

Rengeteg helytörténeti adalékot, sváb szokást, életmódbeli sajátosságot is említ a kötetben. Van köztük olyan, amit – a családi legendáriumnak köszönhetően – csak az Ön könyvéből ismerhet meg a nagyközönség?

„A mindennapok világa kevéssé érdekli az embereket” – mondta Jankovics Marcell. Nem tudom elképzelni, hogy a nagyközönség, hacsak nem néprajzos, érdekesnek találná az eleki zsellérek életét. Azért írtam részletesen a Nagymama körüli éveket, mert nekem ez volt akkor a mindennapi életem. Érdekesnek azért tarthatnák az olvasók, mert megismerhetik belőle, hogy a második világháború előtt, Horthy rendszerében milyen mély nyomorban éltek ezek a dolgos svábok.

A kötet egyik legszívszorítóbb része, amikor a szüleit málenkij robotra viszik, és Ön hatéves gyermekként, nővérével együtt a nagyszülőkhöz kerül, majd évekre kitelepítésbe Németországba. Meglepő részletességgel emlékszik vissza ezekre a nehéz évekre. Kapott-e segítséget ennek az időszaknak a felidézéséhez, vagy ilyen jól megmaradt emlékezetében ez a szülők nélkül töltött drámai korszak?

Elszigetelt, külön kis történetekre emlékeztem felnőttként. Amikor elkezdtem írni a családtörténetet, szépen lassan helyükre kerültek időrendben a dolgok. Segítettek a bizonyítványok, a fényképek, a helytörténeti feldolgozások, Manci néni és Anyuka levelezése. Magduskát, nővéremet a halála előtti évében kezdtem el faggatni a schwetzingeni évekről, de sajnos nagyon kevés dologra emlékezett. Nagyon lényegesnek tartom, hogy 6-7 évesen éltem át ezeket az eseményeket, de felnőttként, 70 év múlva írom le az akkori benyomásokat. Óhatatlanul hozzáteszem az élettapasztalatomat, látom az összefüggéseket, és leírom a mostani véleményemet is.

Bár az egész családtörténet során szerzőként, főszereplőként jelen van, memoárszerzőkhöz képest mégis visszafogottan ír önmagáról. Például arról, hogy személyesen hogyan élte meg a szüleitől való kényszerű, évekig tartó elszakítottságot 6 és 10 éves kora között, illetve, hogy mi történt Önnel felnőttkorában. Tudatosan kerülte ezeket a témákat? Azért is kérdezem, mert aki olvassa a történetet, joggal lehet kíváncsi a szerzőre is…

Amikor a szüleim elmentek, Anyuka helyére rögtön belépett Nagymama. Mindenhova elvitt, bevont a tanya körüli munkába, állandó feladataim voltak. Valahogy nem éreztem a szüleim hiányát. Nagymama víg kedélyű, életvidám ember volt, nem hagyott magamra. Amikor kitelepítették Németországba a családot, a más nyelv, a más szokások, a megváltozott lakhatási körülmények, a sok újdonság elterelte a figyelmemet a szüleim jelenlétének hiányáról. De az idegrendszerem reagált a szülők elvesztésére, hatévesen újból bepisiltem az ágyba, és ott voltak a mindennapi félelmeim is.

Nagymama halálával azonban úgy éreztem, hogy a családtörténet befejeződött.

A felnőtt életemet nem tartottam érdekesnek; túlságosan közel érzem az életem eseményeit, így erre nem tértem ki.

A felnőttkori életemet egyébként a férjemmel éltem és élem. Az egyetemen ismerkedtünk meg, mindketten gépészmérnökként végeztünk. Később tanári oklevelet is szereztem, mérnök-tanárként dolgoztam. Ikreim születtek, az egyik lányom Amerikában él, a másik Budapesten. Négy unokám van, nekik írtam ezt a családtörténetet.

Szülei lágertörténete helyett egy falubeli házaspár (hasonló) ukrajnai kényszermunkáját tudta csak elmesélni. Miért nem tudott ezekről a nehéz évekről a szüleivel beszélni?

Szüleim lágertörténetét nem írtam meg, ez az én hibám. Talán 15-16 éves lehettem, amikor Anyuka beszélt ezekről a lágerévekről. Üvöltöttem, hogy hagyja abba. „Túlélted” – mondtam gonoszul. Ingerült voltam és dühös, nem tudtam együttérzően hallgatni. A legszörnyűbb az volt, hogy Apukát vádolta az ukrajnai kényszermunkáért, ő nem akart másodszorra menni a sorozásra, Apuka mondta, hogy menjenek el. Igen, ez így történt, de Hitler és Sztálin megjelenése előtt az állampolgárok törvénytisztelők voltak. A zsidók feltették a sárga csillagot, az eleki svábok másodszorra is megjelentek a bizottság előtt. A zsidókat összegyűjtötték és haláltáborokba szállították, az eleki svábokat elvitték Ukrajnába. Hitler és Sztálin óta „az istenekben sem lehet hinnünk”.

A szerző és nagymamája németországi kitelepítés idején
A szerző és nagymamája a németországi kitelepítés idején

Az egész kötetben érződik valamiféle felülemelkedettség, hogy még a nagy igazságtalanságokat vagy fájó emberi gyarlóságokat is mintegy kívülről, bölcsességgel és megértéssel tudja szemlélni. Mennyire kellett ehhez az indulataival, az érzelmeivel megküzdeni írás közben?

A 80. évhez közeledve az ember bölcsebb lesz. Igyekeztem a sok kis apró történetet érzelemmentesen leírni, az önsajnálatot lehetőleg mellőzni. Engem a felnőttek életútja „gyötört meg”: Anyukáé, aki csak 8 évig volt boldog, Nagymamáé, aki fiatal férjét 3 évi házasság után veszítette el, Jokié, akinek 10 évi boldogság adatott meg. Nagytata, a büszke eleki sváb Németországban meghasonlott, és magyarnak tartotta magát. Több mint 70 év telt el azóta, és én úgy látom, hogy a szüleim, a nagyszüleim minden tagja hős volt, a hősi tett az volt, hogy átélték ezeket az éveket.

Megszépítés nélkül a kötet címe. Vannak-e olyan történetek, amelyeket személyiségi okok miatt hagyott ki a könyvből, és lehet-e ezekről a történetekről azért valamit elmondani (például, hogy milyen jellegű okok késztették a kihagyásra)? Ezért használt olykor csak monogramokat, hogy ne lehessen könnyen felismerni a szereplőket?

A kötet eredeti címe Ungarische Zigeuner lett volna, de dr. Soós Gábor javaslatára Megszépítés nélkül lett. 12 éves koromban, Eleken, az egyik férfi tanárom abúzust, visszaélést követett el ellenem. A történetet megírtam név nélkül, de kihagytam a könyvből, mert a leszármazottai még élnek. Az egyik nagybátyám szexuális életéről is írtam, de végül kihagytam, mert a lányai élnek még. Kerekes nagymama utolsó éveit és Apuka halálát is megírtam. De annyira fájdalmasak ezek nekem, hogy kivettem a könyvből. Hiányzik az eleki tanárokról, és az osztálytársaim életéről szóló rész. Kivettem a villanytelep és az eleki hengermalom alapítását és a műszaki jellemzőiket tárgyaló részt.

A monogramokat azért használtam, hogy rövidítsem a szöveget, illetve, hogy rejtve legyen a szereplő személye. Ez az elővigyázatosság azonban teljesen felesleges, mert az elekiek pontosan tudják, hogy kit rejt a monogram.

A kötet végén megjelenik azok véleménye, akikkel elolvastatta a kéziratot. Hogy választotta ki ezeket az embereket, és volt-e olyasmi, amit az ő véleményük miatt írt bele vagy hagyott ki?

A kéziratot először azok kapták meg, akik szerepelnek a könyvben. Elküldtem Németországba Utának, aki az őt érintő részeket lefordíttatta egy Heidelbergben tanuló magyar egyetemistával. Eljutott Amerikába a lányomhoz és az egyik volt kolléganőmhöz. Senki nem volt közülük szakember (történész, néprajzos). Aki olvasta, pozitívan értékelte a leírtakat. A volt kolléganőm javasolta, hogy mellékeljek egy családfát a leírtakhoz, de ez elmaradt.

Egy helyen azt írja: „Családunk nőtagjai egész életükben eljátszottak azzal a kérdéssel, hogy mi lett volna, ha…?! Ahogy visszatekintettünk elmúlt életünkre, egyre jobban láttuk, hogy hol rontottuk el, mikor kellett volna az élet adta lehetőségeket megragadni.” Gondolja, hogy ez a kötet segíthet az ifjabb generációknak valamiképpen elkerülni ezt a „mi lett volna, ha…” helyzetet?

Szerintem ez a családtörténet abban segítheti a fiatalokat, hogy a döntéseiket megfontoltan hozzák, de ne féljenek a helytelen döntéseiktől sem, merjenek változtatni, amennyiben döntésük rossz irányba viszi az életüket.

Mi volt a legnehezebb feladat a kötet megírásában?

A legnehezebb feladat az volt, hogy érthető, egyszerű, a lehető legrövidebb mondatokban írjam le a lényeget. A másik nehéz feladat az idősíkok használata volt: a történetet 6 évesen élem át, és 60 év múlva tudom meg a történet végét. Nagy problémát jelentett a nyelvezet megválasztása is. Nagymama, Anyuka, Nagytata német anyanyelvű volt, de használtak román és magyar szavakat is. Az eleki sváb nyelv eltorzított német nyelv volt.

Csak olyan szavakat használhattam, amelyeket különösebb magyarázat nélkül a magyarok többsége is ismer,

például suvickolni, stuccolni, vajdling, sparherd, vagy a sváb beceneveket: Jokala, Náncsi, Nanga, Léncsi, Szepi, Hánci stb. Leírtam két román káromkodást is, amiket Nagytata rendszeresen használt, és ezeket helyesen leírni egy román tanítónő segített. Végül is nem helytörténeti vagy néprajzi munkát akartam írni, hanem csak hiteles nyelvi környezetbe helyeztem a történeteket.

Akadt-e meg munka közben, és ha igen, hogyan lendült túl a nehézségen?

Az írás kezdete teljes kudarc volt. Túlzott részletességgel, nehézkesen, helytelen mondatszerkezetekben írtam. Úgy éreztem, hogy nem tudom leírni az eseményeket, a családtagjaim történetét nem tudtam befejezni. Ötször kezdtem hozzá, mire megértettem, hogy csak a teljes, általam ismert igazságot kell „megszépítés nélkül” leírni. A nehézségen az lendített túl, hogy mindenképpen írásban akartam hagyni az unokáimnak az ük- és dédszüleik életét.

Mennyi időbe telt a könyv anyagának összegyűjtése, a szöveg megírása? Naponta mennyi időt töltött írással?

2012. november 19-én kezdtem hozzá az íráshoz. Az azt megelőző fél évben cikkeket vágtam ki a Népszabadságból, többször jártam Eleken: összegyűjtöttem a sírkeresztekről a születési adatokat. Beszélgetések alkalmából tisztáztam a bizonytalan emlékeimet. Kirándultam a Papi-dombra, elmentem a Zsellérekre és az eleki legelőre. Elsétáltam a román határig, megnéztem innen, Magyarországról az ottlakai templomot, kerestem a román temetőben a zsidó sírhelyeket és a lerombolt sírköveket. Elmentem a családi házunkhoz és a nagymamák volt családi házaihoz. Ezek a látogatások keservesek voltak, mert minden más volt, mint azelőtt. Végül is a családtörténetet 2015. május 15-én fejeztem be. A családtörténetre fordított órák számát nem számoltam össze, minden héten 2-3 nap délutánjain írtam. Életem legértékesebb éveit éltem át 2012–2015 között.

Aktív Szerző könyvkiadási program az Ad Librumnál