“Pár napja csúcsot döntöttem: 27 órán keresztül írtam”

“Számos novellámnál érzem, hogy ha hetente visszakapnám őket, mondjuk egy éven keresztül, minden alkalommal tudnék változtatni valami apróságot” – vall írói perfekcionizmusról Georg Hannmer, alias Hermann Zsolt György, akinek a napokban szinte egy időben jelent meg verses- és novelláskötete. A Könyv Guru első kiadványai közé tartozó Fáj-dalom, illetve az Őszintén hazudva kötetek szerzőjét az interjúban kérdeztük valóság és alkotás viszonyáról, munkamódszeréről, írói nevének történetéről, valamint a készülőben lévő, különleges tetoválásait bemutató albumról.

Egyszerre jelenik meg egy verses és egy novelláskötete. Mi az oka, hogy egyidejűleg, de külön kötetben publikálja alkotásait, hiszen sok esetben ugyanazokról az életélményekről szólnak?

Ez egy dilemma volt a sok közül: melyik témámmal, milyen műfajban, terjedelemben induljak el. Végül azért döntöttem így, mert ez a kettő nagyjából gemkapocs és gőzmozdony, azaz – mentoraim szerint – teljesen más az olvasótábora. Ebben egyébként én annyira azért nem hiszek, hiszen gondoljunk csak arra a táborra, akiket nem az irodalom, hanem kifejezetten maga az ember, a szerző gondolatai érdekelnek. Mindehhez mindkét műfaj kedvelőiből számos ismerősöm nyaggatott, így egyszerre álltam kötélnek.

Végül is melyik műfaj áll közelebb Önhöz: a vers vagy a próza?

Egyelőre nem tudom és nem is akarom eldönteni. Hemzsegnek a gondolatok a fejemben, és más területen is meg fogom mérettetni magam. Így például terveim között szerepel mesesorozat elindítása is, hogy csak egyet említsek, de mindent nem szeretnék elárulni, mert még ígéretnek hatna, és azt muszáj lenne megtartani.

A verseskötet kvázi naplószerűen végigkíséri életének fontos pillanatait, köztük szörnyű balesete és rehabilitációs műtétei nyomán készült írásait. Mennyire működött terápiaként az írás?

Abszolút, de nem csak a baleset okán, hanem életem minden más szakaszában is nagymértékben segített már nekem, ez a fajta menekülés, mint olyan. A Fáj-dalom című kötet például elsősorban azok felé köszönet, akik segítettek nekem a gyógyulásomban.

A novelláskötetben (látszólag?) önéletrajzi pillanatképek sorakoznak. Veheti-e valóságosnak az olvasó a történeteket, vagy inkább intse óvatosságra a kötet címe, az Őszintén hazudva?

Abody Ritában és Laik Eszterben örömmel tisztelhetem mentoraimat, ők tanították meg nekem, hogy ilyen jellegű írásoknál nincs jelentősége, megtörténtek-e avagy sem. Hiszek nekik, és tényleg! Sok esetben ettől még érdekesebb a sztori.

A versek, mint írja a kommentárokban, általában az élmények hatása alatt születtek. Ugyanígy vetette papírra a novelláskötet írásait is, vagy azok későbbi benyomásokat rögzítenek?

Is. Kifejezetten üdvözítően hat rám, hogy tudok egy élmény hatására, azonnal klaviatúrát ragadni, de folyamatosan élek azzal a módszerrel is, hogy egyszerűen megtetszik egy szó, például: zsák. Felírom magamnak, majd előveszem később, akár évek múlva, és akkor írok belőle, hozzá valamit. Pont jó is ez a példa. Már nem tudom, melyik művemből idézek, valami gerinces témájú versből, és tán nem is pontosan, de valami ilyesmi:

„Mit rejt vajon e zsák? Valami kézzel foghatót? A tartalomnak vajh, van-e köze ahhoz, hogy ez akár lehetne háti is…”

Apropó! Igaz, hogy egy költő se tudja kívülről a verseit?  No, én egyet tudok, a locsolóversikét.

Ha vissza tud emlékezni, melyik történet megírása volt a legnehezebb? Általában hogyan lendül át az írás közbeni esetleges nehézségeken, megakadásokon?

Huhh, most épp hat kiadványt írok és állítok össze párhuzamosan, ezért engedje meg, hadd szűkítsem le a kérdést azokra, melyek már megjelentek. Csomag és padlás. Itt elkélt mentoraim segítsége, tele volt logikai bakugrással, pedig én eredetileg késznek éreztem, és – ez ritka – a címmel is sokat vesződtem. Jut eszembe: a versekkel könnyebben jutunk el a nyomdába. Csaknem mind olyan, ahogy eredetileg megírtam, és lehetnek akár harminc, negyven évvel ezelőttiek is, ahányszor csak kézbe veszem őket, ha akarnék, se tudnék változtatni rajtuk. A novellák már másik kávéház. Számos esetben érzem azt, ha hetente visszakapnám őket, mondjuk egy éven keresztül, szerintem minden alkalommal tudnék változtatni valami apróságot. Többnél is érzek így.

Polgári foglalkozása mellett mikor kerít sort az írásra? Van valamilyen kialakított írói munkamódszere?

Amikor érzem, akkor írok. Leginkább, de megy hirtelen is. Mondjon egy témát, beleírom a következőbe, oké? Egyébként pár napja pont csúcsot döntöttem: 27 órán keresztül írtam, még enni se igen hagytam abba. Mondhatni, ez lett a fő polgári foglalkozásom. Hozzáteszem, csupa olyan tevékenységet végzek, ami kötetlen, és amióta élek, nemigen szoktam aludni. Pár hónapja most erre használom a fekete csend idejét, szinte minden éjjel írok.

Németes, szójátékos szerzői névvel jelenik meg a kötetek borítóján. Miért választott szerzői nevet a polgári helyett, hiszen alapvetően önéletrajzi témákat dolgoz fel?

Látja, én azt hittem angolos, de teljesen mindegy. A mozgóképkészítés világában dolgoztam, működöm csaknem húsz éve. Sok évvel ezelőtt azt várta el tőlem valaki, hogy találjak ki valami külföldön is jól hangzó nevet. Erre volt öt percem, ez lett belőle, és a monogramját, a GH-t, azért mertem már évekkel ezelőtt magamra tetováltatni, mert azt világ életemben tudtam, hogy én nem halok meg anélkül, hogy egy kirakat előtt ne keltsem életre azt a kamasz koromban megálmodott mondatom: – Nézd, az az én könyvem. El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok.

Megmutatta-e valakinek az írásait publikálás előtt, és ha igen, volt-e olyan tanács, amit megfogadott?

A novellákon és a többi írásaimon említett mentoraim szakértelmével támogatva dolgozunk. Ezt az első verseskötetemet nem volt idő ellenőriztetni. Az utolsó pillanatban vettem a fejembe, hogy ő is jelenjen meg idén, boldog vagyok nagyon, hogy sikerült. Nagy tisztelője vagyok mentoraimnak, és mindig négyes-ötös voltam magyarból, nyelvtanból, de néha annyira pirosban úszik, amit visszakapok, hogy bizony, nehéz megemészteni, de ilyenkor jönnek ők. Mindketten azon kevés nőnemű egyedek, akik értenek hozzám. Nélkülük nem menne, a tanácsok megfogadásáról pedig… Lehet velem beszélni – maradjunk annyiban.

Kiket, mely szerzőket olvas szabadidejében szívesen? Van példaképe?

Példaképem sosem volt. Számos alkotóra felnézek. Magyarok közül Karinthy Frigyes jut eszembe, akinek a Tanár úr kérem című műve nyomán írtam meg például az Ellenőrzőellenőrző című novellát. Ott, annál, azt képzeltem el, hogy írná meg ő azt a sztorit. Ha kicsit is hasonlít, már büszke vagyok! Külföldi, akit nagyra tartok? Úgy vagyok ezzel, mint a filmeknél: azokat szeretem, amik megtörténhetnek, amik közel vannak a valósághoz, vagy kifejezetten azok, így a sci-fi, horror, hifi, vagy amiben gyanúsan sok a véletlen, az nem köt le. Ide vezethető vissza Henri Charriere: Pillangó műve. Történetesen ez a kedvenc könyvem.

A verseskötet végén jelzi, készül a következő is. Azok is az élettörténetét kísérik tovább, vagy másféle versek lesznek?

Hasonlóként tervezem felépíteni, csakúgy, mint a novelláim második kötetét. Biztos vagyok benne, hogy fő iránycsapásnak a nők és férfiak közötti történéseket fogom feldolgozni, lesz megint valami hosszabb történet, ami alaposan gyanúsan olyan, mintha megtörtént volna velem, és egyelőre az archívumomban is van bőven olyan, amit onnan bátran átemelhetek.

Különlegesen gazdag tetoválásainak történetét és jelentését külön is meg akarja írni – jelezte a kötetben. Erre mikor kerít sort?

Zömében ezen dolgozom éjjel-nappal. Annyit elárulok róla, hogy 220 fénykép lesz benne, és azért ennyi, mert biztos sokakban kiveri a biztosítékot. 2018 elejére tervezem megjelenését. A mellkasomon lévő japán szövegnél tartok, és ha itt most leütöttem ennek a mondatnak a végén a pontot, már fordulok is át a másik géphez, és folytatom rendületlenül. Megkockáztatom vele kapcsolatban azt a kifejezést: chef-d’oeuvre*.

*fő mű