Decens Recenzens / Mivel zaklatnak
Szimirza*
Három ifjúsági könyv, három kőkemény történet a zaklatásról, három érzelmi hullámvasút, amelyek legalább annyira szólnak a felnőtteknek, mint a szereplőik korosztályának.
Manapság az egyik leggyakrabban használt könyves címke az ifjúsági. Bár a besorolás többnyire helyénvaló, néha előfordul, hogy az adott mű témája sokkal mélyebb, sokkal nehezebben feldolgozható, mint amivel egy 12-16 éves fiatal megbirkózik vagy megért. Az utóbbi időben több ilyen könyv is megjelent, és be kell ismernem, hogy a történetek néha felnőtt fejjel is sokkoltak. Mindhárom szerző – más-más szemszögből, különböző élethelyzetekben – tárja elénk a zaklatást, ami néhol annyira megrázó és megdöbbentő, hogy az olvasó érzelmei úgy száguldoznak, mint a gyorsvonat, és akarva akaratlanul is arra kényszerül, hogy mélyen magába nézzen.
Eve Ainsworth: 7 nap című regényében nagyjából az első két oldalon kiderül, miről fog szólni, mert egy becsmérlő poszttal indul, amelynek a célpontja egy duci lány, Jess. Legnagyobb ellensége a szép és népszerű Kez, aki szeret a figyelem középpontjában lenni, még ha ezért gonoszabbnál gonoszabb dolgokat kell, hogy tegyen a védtelen Jess-el. Az események kibontakozásából ismerjük meg a szereplőket. Jess szülei elváltak, apjának, akinek új családja van, nem törődik vele és húgával, amit a kamasz lány nagyon rosszul visel. Az édesanyjával ugyan jó a viszonya, de mégis úgy érzi, hogy nem érti meg őt igazán, mert
„Anya vékony. Hollie vékony. Csak én lógok ki. A fölösleges kerék. A tévedés.”
Az, hogy a családja női tagjai mind vékonyak, csak még nagyobb nyomást helyez Jess-re, még inkább kirekesztettnek érzi magát, ezért sem beszél egy ideig az őt érő atrocitásokról.
A 7 nap különlegessége a váltott nézőpontú történetmesélés. Így megismerhetjük a zaklató Kezt is, aki szintén gondokkal küzd, csak ahelyett, hogy megoldást keresne rájuk, máson vezeti le a traumáit.
A két lányt összekötő közös pontok egyike, Lyn, a srác, aki korábban Jess barátja volt, ám most Kez vágyainak tárgya. És amikor Lyn és Jess újra szóba elegyednek, Kez úgy érzi, teljesen porba kell tipornia vetélytársát.
„Alig várom, hogy találkozzunk holnap a buliban – te kis dagadék szörnyszülött. És ha most nem jössz el, majd elkaplak máskor, úgyhogy jobb lesz, ha odatolod az ocsmány pofádat.”
A történet azonban olyan, váratlan véget ér, amely kifejezetten örömmel töltött el, és úgy éreztem, az írónő ennél jobban nem is tudott volna rávilágítani az efféle problémák megoldására.
Számomra ez a könyv ugyanakkor egy igazi érzelmi hullámvasút volt. Részben dühöt éreztem: hol azért, mert nem értettem, Jess miért nem áll ki magáért; hol a Kezzel történő események dühítettek fel, vagy éppen az, hogyha tisztában van vele, milyen rossz, ami a saját családjukban történik, akkor miért tesz hasonlóképpen ő is mással így. Részben sajnáltam Jess-t is, Kezt is, de legfőképp azon töprengtem, hogy miért ilyen szűklátókörűek a felnőttek, miért nem „látják” meg azt, ami nyilvánvaló, hogy a dolgok nem mindig fekete-fehérek, hogy a felszín alá kell nézni ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik egy gyerek lelkében.
Az igazságtalanság bizonyára mindenkit meg fog érinteni e könyv elolvasásakor. Igazságtalan hagyni, hogy a gyerekek, a kamaszok élete földi pokollá váljon, hogy nem tanítják meg a szülők, hogy a fizikai és szellemi adottságokért nem felelős senki. Éppen ezért meg kellene tanítani a gyerekeket elfogadni a másikat, és hogy segítséget kérni nem a gyengeség vagy a gyávaság jele, mert néha egy segélykiáltás felér egy emberi élet megmentésével.
A másik „zaklatós” könyv Charles Benoit: Te… voltál című kötete. Azonnal feltűnik, hogy a történetet, eléggé szokatlan módon, egyes szám második személyben mesélik, ami eleinte furcsa vagy akár megterhelő is lehet, de minél tovább olvassuk, annál érdekesebbé válik ez a stílus. Ráadásul, mivel a szerző maga is tanár volt, nagyon hitelesen be tudja mutatni az iskolai életet, a diákokat, a tanárokat, a szülőket, és a köztük levő összetett kapcsolatokat.
A cselekményből kiderül, hogy a tizedikes Kyle bele van zúgva Ashley-be, és hogy történt valami, ami miatt nem járhat elit gimnáziumba. A főhősnek – aki önmagát így jellemzi:
„Te meg egy tizedikes kapucnis kis csíra vagy”
– van ugyan pár barátja, de velük sem érzi jól magát, mert az iskolát értelmetlennek találja, otthon meg úgy tapasztalja, hogy nem figyelnek rá, senkit sem érdekel, hogy mit szeretne kezdeni az életével. Sokat vívódik magában, bizonytalan, a suliban többször is bajba keveredik és senki sem áll ki mellette, míg fel nem tűnik egy furcsa, túlságosan magabiztos, magázódó és zakót viselő srác, aki lenyűgözi Kyle-t. Zack teljesen másként áll az élethez, nyitott, vakmerő, igyekszik mindenkit lenyűgözni, de emögött rosszindulat és manipulatív szándék rejtőzik.
Az író nagyon hitelesen tudja bemutatni egy kamasz fiú érzelmeit, a világhoz és az élethez való ellentmondásos hozzáállását, jövőbeli vágyait, prioritásait. De kapunk ízelítőt Kyle önpusztító viselkedéséből, több ízben is megjelenik az iskolai zaklatás, a nyilvános megalázás, az elszigetelődés.
A könyvet ennek ellenére én a kamaszok helyett inkább a szülőknek és a tanároknak ajánlanám, hogy láthassák, hol hibáz(hat)nak, hol siklanak ki a dolgok az irányításuk alól, hogy jobban megértsék a gyerekeiket, tanítványaikat. Tisztában vagyok vele, hogy kell a szülői, tanári szigor, de ennél is fontosabb, hogy meghallgassuk őket, és észrevegyük, amikor valami nincs rendben. Biztosítanunk kell az amúgy is sérülékeny, lázadó kamaszt, hogy bármi is történjen, elmondhatja a problémáit, és megpróbáljuk közösen megtalálni a megoldást.
A három olvasmány közül a legnagyobb hatást Julie Anne Peters: Amikor ezt olvasod, én már nem leszek című regénye gyakorolta rám. A zaklatás mellett itt már megjelenik az öngyilkosság motívuma is, pedig a kitárt ablakban egy fiatal lányt és pár rózsát ábrázoló borító alapján az olvasó biztos, nem ezt várná.
A történet a zaklatott, lelkileg összetört, érzelmileg labilis Daelyn és a furcsa, különc fiú, Santana találkozásával kezdődik. A lányt kicsi kora óta csúfolják a ducisága miatt, lenézik, kigúnyolják, az őt érő atrocitások némelyike már-már az erőszak határát súrolja, de
annyira fél és beletörődik a „sorsába”, hogy nem meri elmondani senkinek a borzalmakat,
mert úgy érzi: a szülei nem hisznek neki, túl könnyedén a szőnyeg alá söprik a problémákat. A történet előrehaladtával Daelyn véletlenül rátalál egy különös, „Át a fényre” nevű honlapra, ahol aztán beszámol arról, hogy hányszor akart elkeseredésében öngyilkos lenni. A honlap olyasmiket ígér, mint „segítség a beteljesítőknek… ha eljött az idő… nem helyteleníthető, nem gátolható…sorsunkat beteljesíteni emberi jog…” Itt Daelyn úgy érzi, hogy be tudja teljesíteni a „vágyát”, és 23 napot kap arra, hogy eldöntse, hogyan fog véget vetni az életének, amihez mindenféle „módszertani” segítséget is megadnak neki. A visszaszámlálás közben bontakozik ki nagyon törékeny kapcsolata Santanával, aki szintén sok lelki terhet cipel, csak míg ő képes azokról beszélni, addig a lány magába gubózik. Sokat megtudunk ugyanakkor arról is, hogy a két fiatal szülei milyen szerepet játszanak a gyerekeik életfelfogásában, döntéseiben, és hogy mennyit számít a barátok jelenléte vagy hiánya abban, hogy ki hogy viszonyul a külvilághoz, milyennek látja magát a társadalomban.
Ez volt az a három regény közül, amelyben nemcsak a szülőket, tanárokat, gonosz iskolatársakat hibáztattam, hanem a főszereplőt is.
Dühös voltam, hogy hagyta magát ennyire mélyre süllyedni, hogy azt hitte, ez a honlap mindenre megoldás.
Az író szándéka bizonyára az volt, hogy az olvasó ne csak elgondolkodjon, hanem érzelmileg is teljesen átadja magát a történetnek. A legnagyobb erénye ennek a könyvnek, hogy a végén található egy segédanyag, ami nemcsak a könyv megvitatásához, hanem a feltörő érzelmek feldolgozásához is ad támpontokat, szempontokat. Ebben a segédanyagban mindent megtalálunk arról, hogy mi is a zaklatás, hogy ismerhetjük fel, pár oldal erejéig pedig az öngyilkosságot is bemutatja, és felsorolja azokat a szervezeteket, amelyek segíthetnek egy ilyen válságos állapotban.
* * *
A három könyv, dacára a hasonló témának, teljes más: a legpozitívabb élményt a 7 Nap nyújtja, a legmegrázóbb és érzelmileg legkimerítőbb Julia Anne Peters könyve. Viszont mindhármat ajánlom a kamaszoknak, a szülőknek, a tanároknak és mindenkinek, azért, hogy minél több ember lássa, milyen veszélyben vannak a fiatalok, mennyi zaklatás és lelki trauma érheti őket. A történetek ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, milyen alapvető megtanulni, hogy nem vagyunk egyformák, és hogy a fizikai különbségek ellenére mennyire fontos tisztelni a másik érzéseit. A szülők pedig talán hamarabb felismerhetik a problémákat, segíthetnek a gyereküknek, ahelyett, hogy elriasztanák őket. A megelőzés mindig hatékonyabb, mint az utólagos sopánkodás.
Eve Ainsworth: 7 nap – Tilos az Á Könyvek
Charles Benoit: Te… voltál – Móra
Julie Anne Peters: Amikor ezt olvasod, én már nem leszek – Móra
* Szimirza