Ezen a héten Naszvadi József Proliregény című könyvéből hoztunk részletet. A szerzővel a Könyv Guru készített interjút, amit itt olvashatnak.

---

Az első kimenő

Nem merek dátumot írni. Hogy miért, az majd kiderül – vagy nem. Azon a napon az ötödik század adta az őrséget, reggel hat órakor volt a váltás, de egy órával korábban az ügyeletes tiszt – meg sem várta a szabályos jelentkezéseket – bejött az őrség tartózkodó helyiségébe, megállt a terem közepén és egy kicsit kapkodva beszélni kezdett:

– Kinek van már a zsebében az eltávozási engedély?

Hárman jelentkeztünk, akik éppen pihenőben voltunk, de volt egy negyedik is, aki kint volt, elég messze, a raktáraknál.

– Arra már nincs idő. Jól figyeljenek rám: Sztálin meghalt, de még fél órám van, hogy jelentsem. Ha el akarnak menni, ezalatt a fél óra alatt át kell öltözniük és elhagyni a laktanyát, mert utána itt olyan összetartás lesz, hogy senki nem mehet sehova. Magukon múlik, milyen gyorsak és ügyesek. Az állomásra csak akkor menjenek, ha már bent van a vonat. A hatórásit még elérhetik, ha jól kilépnek, csak össze ne fussanak a VÁPpal, mert akkor minden hiába.

Azt hiszem, soha olyan gyorsan nem öltöztünk, nem meneteltünk, mint akkor, a majdnem-szökéskor, csak akkor nyugodtunk meg, amikor megmozdult alattunk a vonat. Angyal hadnagy – tényleg így hívták – nagyon bátor volt, hogy ezt meg merte tenni, nem is felejtettem el a nevét. A Csatári főhadnagy soha nem lett volna képes erre, bár nagyon tiszteltük, de ő sokkal katonásabb katona volt, hogy ilyenre szánja el magát. Talán még hadbíróság elé is állították volna, olyan szigorú szabályokat szegett meg ez a tényleg Angyal hadnagy. Mikor kilihegtük magunkat, váltottunk pár dicsérő szót róla, de most – akkor – vitt bennünket a vonat hazafelé, és csak két nap múlva kellett visszajönnünk, ami nagyon hosszú időnek tűnt.

Szombat-vasárnap

(A boldogságnak is vannak fokozatai, de azt nem szoktuk méricskélni. Hazaérni, visszarendeződni egy régi szép világba, ölelkezni azokkal, akiket szeretünk, hallani, látni, érezni, amit már majdnem elfelejtettünk, puha, kellemes világ, lassan leolvad rólunk a keménység, mint a jégvirágok. Itthon vagyok. Otthon voltam. Legyen áldott a folyó, amibe másodszor is bele lehet lépni, és nem keresem a túlsó partot.)

Kora délután kikerekeztem a Kossuth térre. Friss kenyérszag, „rögtönmegkellennem” sütemények a polcokon, a fiatalabb nővérem úgy ölelt meg, hogy levegőt alig kaptam, csak annyit meséltem, amennyit fontosnak gondoltam, neki nem is kellett több. Elég volt, hogy örültünk egymásnak.

Akkor zártak a boltok. A nővérem kijött a bolt elé, behajtotta a kirakat fatábláit és közben félhangosan odamosolyogta felém:

– Ott van egy kút a második bolt előtt, azután van egy zöldséges bolt. Egy nagyon aranyos kislány az eladó, azt neked látni kell, nagyon jóban vagyunk. Menj oda és vegyél egy kiló almát.

– Nekem nem kell egy kiló alma.

– Ne hülyéskedj már, na, neked kell egy kiló alma.

– Ha te mondod. Milyent hozzak?

– Akármilyent, csak menj már, mert mindjárt bezár.

Elindultam. Néztem a járda szélét, ott volt egy nyomós vaskút, utána a bolt, de nem láttam bent senkit, amit láttam, az csak a pult volt, a pult közepén egy almagúla, a csúcsán egy nagy, piros, fényesre törölt alma, ami úgy ült a gúla tetején, mint egy királynő. Még mindig nem láttam senkit. Egy kicsit kérdő hangsúllyal beköszöntem:

– Kezét csókolom, gondolom, várjak még.

Valahonnan a bolt mélyéről hangzott a válasz:

– Egy pillanat és ott vagyok.

Egy pillanat és ott volt. Mintha egy iskolás lány jött volna oda a ládák közül, alacsonyabb volt nálam, akkor lettünk egy magasságban, amikor felállt a pult mögötti dobogóra, az almagúla túlsó oldalán. Egyszerű, sima barna haj, de azért leszorítva egy kék-fehér pánttal, kék bolti kötény, nyakában valamilyen lánc, amin egy kék medál próbált elbújni a bolti kötény és a mellei között, két türkizkék szem, ami egyszerre mosolygott a szájával, az a fajta hamvas arc, ami már majdnem piros. És közöttünk az almagúla, ami tényleg piros.

Azt hiszem, már várt rám. Olyan jó volt azt hinni. Ha ő találta ki, nagyon jól sikerült, de az okos nővérem biztosan segített neki, lehet, hogy csak feltételeztem, tőle soha nem kérdeztem meg.

Keményen meg kellett küzdenem a szavakkal. Azt már megszoktam. De hogy egy lánnyal ismerkedjek, akit még csak nem is láttam, az nekem olyan volt, mintha valaki vízbe esik, de nem tud úszni, fuldokolni nem mer, mert szégyelli, megfulladni meg persze hogy nem akar.

Nem volt villámcsapás. Szerintem ilyen nincs is, csak valaki kitalálta, mert azt hitte hogy az milyen romantikus. Egyszerűen szép volt, vonzó, gyönyörködtem benne, és ahogy rám mosolygott, kezdtem biztos lenni abban hogy várt engem. Ott álltam előtte fakóra mosott katonaruhában, kopaszra nyírt fejjel, amit még a pilotka sem tudott eltakarni. Közöttünk az almapiramis.

– Kezét csókolom. Tulajdonképpen almáért jöttem, de ha megengedi, bemutatkozom. Az öccse vagyok valakinek, akit maga biztosan jól ismer, úgy tudom.

Kezet nyújtottunk egymásnak, mondtuk a nevünket – amit egyikünk sem értett –, és egy pillanat sem telt el, mikor megszólalt a lány:

– Magát is ismerem. Csak látásból, mert minden szombaton eljött a nővéréhez. Már régen láttam, és nem így volt öltözve, de azért megismerem.

– Ahonnan jövök, ez a divat. Sajnálom. Nekünk nem szabad civil ruhában járnunk. Azt nem mondhatom, hogy szégyellem, de nem is érzem így jól magam. Legközelebb talán másképpen lesz.

– Ha lesz legközelebb, nem számít, milyen ruhába jön.

– Köszönöm, hogy ilyen kedves és megértő. Magának már zárni kellene ugye, hiszen már minden bolt bezárt.

– Ez a bolt is be van zárva, csak nem látszik. És ha almát akar venni…

– Nem akarok almát venni, csak látni szerettem volna. Azért küldött a nővérem. De ne hagyjuk ki az almát. Azt a legfelsőt szívesen megenném, mert olyan gusztusos.

Elnyúlt valahová oldalra, és elővett egy másikat, ami még nagyobb, még fényesebb, még gusztusosabb volt.

– És ehhez mit szólna? – nyújtotta felém a még szebb almát.

– Ez olyan nagy, hogy nem tudom egyedül megenni. Szeretném, ha segítene, de ne vágja el. Magáé az első harapás, aztán majd meglátjuk. Ha magának nincs ellene kifogása.

Nem volt. Egy kicsit rám nézett, egy kicsit az almára, azután beleharapott lassan, óvatosan, mintha az fájna az almának, majd átnyújtotta a piramis felett, beleharaptam; határozottan, férfiasan igyekeztem kiszakítani az első falatot, és visszanyújtottam neki.

Így ettük meg az almát. Szó nélkül. Ő nézett engem, nekem közben a szemét kellett néznem, mert úgy álltunk szemben egymással, de közben azon járt az eszem, hol bujkálhat most a kék medál. Az utolsó falatokat már nagyon lassan és úgy ettem, hogy mindig az ő harapását folytattam, de nem hiszem, hogy szándékosan. Már nem tudom. Mikor visszaadtam, ő egy könnyű mozdulattal bedobta valahova, és az alma eltűnt. Eszembe jutott valami, amit ki is mondtam:

– Milyen szomorú, hogy a legszebb almának is ez a sorsa.

– Csak ha felfalják – válaszolta gyorsan, és úgy mosolygott hozzá, hogy attól még szebb lett.

Ez ismerkedésünk hiteles története. Minden szóra, minden mozdulatra így emlékszem.

(Még valami. Júliának hívták, mint a nővéremet, meg két unokatestvéremet, meg a nagyanyám testvérét, a keresztanyám lányát – szóval egy kicsit sok volt ez nekem Júliákból. Egy idő után közös megegyezéssel Zsuzsának hívtam. A családon belül volt Kisjuli és Nagyjuli, de nekem ő Zsuzsa volt és maradt, kiterjedt társaságunkban évtizedekig mindenki így hívta, később már nem is akarták másként. A lányom… de ezt majd később.)

Rövid kimenőm azzal telt, hogy a család történeteit hallgattam. Anyám ölelgetett és állandóan etetett volna, csak nehezen tudtam meggyőzni, hogy nagyon jó ellátásban részesülünk, soha nem vagyunk éhesek, mert az egy ilyen alakulat. Azt persze nem mondhattam el, hogy úgynevezett gyorsreagálású egység vagyunk, ami azt jelentette, hogy ha valami történik, mi vagyunk az elsők, akiket bevetnek. Akkor Jugoszláviával még elég feszült volt a viszony. Ők ezt úgysem tudták. Otthon voltam, Apám már háromcsillagos forgalmista volt – szóval villamosvezető. Béla, az idősebbik nővérem férje nem jutott ki az olimpiára, mert edzés közben lesérült. Hadnagyi rangban edző lett, azt hiszem, egy Bástya nevű sportegyesületben. Elegánsnak számító társaságokba jártak, amit a nővérem nagyon élvezett akkor, de évekkel később a Béla egyenruhája eléggé kínos helyzetbe vitte őket. De erről majd később. Dezső, a fiatalabb nővérem férje maradt a minisztériumban, de már nem volt kifogása az ellen, hogy a nővérem egy péküzletben dolgozzon. Ez erkölcsi kérdés. Ő biztosan tudta, hogy ez nála mit jelent. Az öcsém tízéves múlt, de úgy viselkedett, mintha legalább tizenhat lenne, kamasz barátai voltak, anyám aggódott is érte, büszke is volt rá. Jancsival nem találkoztam.

Ez volt az első kimenőm.

Vissza vonattal Pápára. Igaz, Győrben át kellett szállni, éjszaka volt, néztem a sötétséget az ablakon túl, és egy kékszemű, kékmedálos kislányt látok, aki belemosolyog az ablakba, kezdek képzelődni, hol lehet most az a kék medál, két szép telt halom között, elképzelem, de nem láthatom őket, ettől nagyon melegem lesz, hogy fogom ezt kibírni? Szégyellem – nem szégyellem. Ideje valami másra gondolni. Az otthon puhasága veszélyes gyengeséget okoz, tudomásul kell vennem, hogy már nem otthon vagyok, lebetonozott érzelmeimet ott kell tartanom, ahová valók, mélyen, valahol, hogy ne okozzanak kárt bennem. Most katona vagyok, kemény katona, mert annak kell lennem. Ezt így csináltam a bevonulás éjszakáján is. Most is sikerülni fog.

Még két órát alhattam az ébresztőig. Ment minden tovább a megszokott rend szerint, rajvizsga, sorakozó, reggeli, az öt század felállt az alakulótéren, elöl a századparancsnok, mellette a politikai tiszt, jelentéstétel, parancskihirdetés, és elkezdődött a napi kiképzés, vagy az oktatótermekben vagy terepen. Volt, aki a tanulást tűrte jobban, volt, aki a terepet, de egyiket sem szerettük. Nem is kellett szeretni. Tűrni és végrehajtani kellett. A kimenősök majdnem-szökéséről szó sem esett többé.

Bármilyen kiképzés volt a parancsban, az első óra politikai foglalkozás volt. Ezt a politikai tisztnek kellett tartania, de már halvány emlékem sincs arról, hogy tulajdonképpen miről is szóltak ezek a foglalkozások. A mi politikai tisztünk olyan alulképzett volt, hogy már mi szégyelltük magunkat helyette, ha valamelyik magasabb rangú elöljáró bejött a foglalkozásra. Nem hogy beszélni nem tudott, még rendesen olvasni sem. Néha visszakérdezett, de tudtuk, hogy csak azért, mert nem akart ő beszélni. Pedig – ha jól emlékszem – még egy évig ki kellett bírnunk. Sokat betegeskedett, akkor valaki más tartotta a foglalkozást, aztán jött egy furcsa váltás, amit úgysem kerülhetek meg – arról majd egy évvel később lesz szó. De ezt el kellett mondanom.

Volt időm visszakeményedni, mert egy ideig nem volt se kimenő, sem eltávozás. Riskó Lacitól kaptunk néha híreket és álhíreket, mert néha leült kártyázni a tisztekkel, akik azelőtt soha nem tettek ilyet, most sem mindegyik, hanem – emlékezetem szerint – azok, akik nagyon lazán vették még a saját tiszti mivoltukat is, nem is tiszteltük őket úgy, ahogy kellett volna, mert – és ezt nem is nagyon titkolták – nekik ez foglalkozás volt, nem hivatás. Egy újonc kiskatona is észrevesz ilyeneket. Ez meglátszott a viselkedésükön, tartásukon, ami nekünk, újoncoknak könnyebbséget jelentett, de ez nem változtatott a véleményünkön. Mi négyen mindig összetartottunk. Egymás mellett volt az ágyunk, egy sorban meneteltünk, egyszerre jelentkeztünk különmunkára, a században mindenki úgy kezelt bennünket, mint egy különálló kis csapatot, ennek megvoltak az előnyei és hátrányai is. Ha lesz rá időm, majd még szó lesz róla, most nem ez a fontos.

Riskónak egyszer csak lett egy karórája. Muszáj volt beszélnie róla, mert nem lehetett nem észrevenni, de nem is titkolózott, amikor rákérdeztünk. Íratlan szabály volt közöttünk, hogy fontos dolgokat megbeszéltünk. Nekem is kellett volna mesélni a Kislányról, de nem tettem, mert akkor még nem éreztem fontosnak. Szégyellem – nem szégyellem. Néhány tiszt – a már említettekből – rendszeresen kártyázott, Riskó valahogy bekeveredett közéjük, és egy kicsit meglepődött, hogy pénzben játszanak. Hallgatni kellett róla, és ő hallgatott. Gyálon, ahonnan ő jött, a cigányok nagy kártyások voltak, és ott kemény ezresekben ment a játék, volt hol tanulnia. Ezt a tisztek nem tudták. A tisztiszálláson egyre gyakoribb vendég lett, amíg hagyta őket nyerni, aztán eljött az idő, Riskó pénze meg elment, és fordítania kellett, aminek az lett a következménye, hogy a játék végén Riskónak karórája lett. Nekünk meg néhány érdekes hírünk, amit a tisztektől hallott. Sztálin halála után bizonyos változásokra lehetett számítani a politikában. Mivel a politika egyáltalán nem érdekelt, nem is figyeltem rá. Újságot olvastam, ismertem több politikus nevét, és csak úgy mellékesen vettem tudomásul, hogy melyik elvtársat váltották le, helyezték más beosztásba, volt, akiről soha többet nem hallottam, de újabb nevek váltak ismertté. Az ötvenhármas év politikai változásiról tudtam, de nem érdekeltek. Akkor azok még nem voltak fontosak. És különben is, nem krónikás, hanem munkás vagyok, aki jelenleg a katonaidejét tölti, ahol most rendre, fegyelemre, engedelmességre és ölni tanítják, bár az utóbbira igyekszem nem gondolni. Engedelmeskedem. Talán erre születtem.

(Egyre fogyatkozó életidőm arra kényszerít, hogy a körülöttem lévő világról és a sajátomról csak annyit mondjak el, amit fontosnak vagy érdekesnek tartok, de ebben nekem kell döntenem, bármilyen nehéz is. Muszáj. Hogy mi volt ténylegesen fontos, mi egyszerűen csak érdekes, azt az idő már régen eldöntötte. Képzett, okos történészek magyarázzák, ahogy tanították nekik – ha a győztesek oldalán érvelnek –, jó szándékú és nem is olyan jó szándékú politikusok érvelnek mindennel, ami az ő szándékukat segíti vagy igazolja. A történelmet mindig a győztesek írják. Mi lenne, ha néha a vesztesek is írnának történelmet? Gondoljunk csak bele. Mi, akik mindig vesztesek vagyunk, a győztesek oldalán is vesztesek vagyunk, és mi vagyunk a legtöbben. Azt akarják elhitetni velünk, hogy a társadalom – minden társadalom – szabályozza önmagát. Soha nem volt így, soha nem is lesz. A társadalom életét embercsoportok, érdekcsoportok és bizonyos hatalomhoz jutott emberek szabályozzák, irányítják, a demokráciát úgy kezelik, manipulálják, hogy az már átvette a vallás szerepét, annak minden tévedését, célzatos torzításaival együtt. Volt egy korszak, amikor elhitették velünk, hogy mi vagyunk a nemzet gerince, az uralkodó osztály. Minket erre tanítottak, és el is hittük, mert a vezetőink is munkásnak mondták magukat, de mire kiderült, hogy ez is csak annyira igaz, mint a vallásoknál az üdvözülés, vezetőinkből bűnösök lettek, a harsány jelszavakból gúnyiratok, a „munkás” szitokszó lett, munkáról már senki nem beszélt. És előbújtak – ki tudja, honnan – a „múlt kígyói” is.)

Most – akkor – ülök a megszokott asztalomnál egy ablak előtt, és levelet írok a kék szemű, kék medálos Kislánynak. Szívesen gondolok rá. A keserves, fárasztó gyakorlatok között lopok magamnak egy kis örömet, mert jó rágondolni, de csak óvatosan, nem szabad elengednem magam, inkább azt élvezem, hogy nem kell beszélnem, a papír türelmes, csak rajtam múlik, milyen szavakat használok. Ez az első levelem.

Igyekeztem szépen, de egyértelműen fogalmazni. Kértem, nézze el nekem, hogy egyáltalán írok neki, mert nem volt rá felhatalmazásom, a levélírás feltételez egy bizonyos bizalmas kapcsolatot, ami közöttünk még ki sem alakult, nem volt rá sem idő, sem lehetőség, bízom benne, hogy ez majd kialakul, ha ő is így akarja. Ennyit el kellett mondanom, nehogy tolakodásnak vegye. A nővérem mindent tudott róla, ő rólam szinte semmit, legalábbis nem tudta, mennyi volt az a semmi. Ismertem a családi körülményeit, de arról is csak az illendőség határain belül írtam, azt is csak azért, hogy érezze az érdeklődésemet. Elég hosszú levél volt, megelégedéssel olvastam vissza magamnak, lehetett volna talán jobb is, de akkor annyi tellett tőlem. A levél érdekessége az volt, hogy először a nővéremnek mutatta meg. Nem is volt biztos abban, hogy kitől kapta. Az alma-jelenetről nem volt szó benne, nem tudtam, szándékosan hagytam-e ki, vagy csak úgy sikerült. A katonaruha meg neki nem jutott eszébe. Az zavarta meg, hogy a nevem ismeretlen volt neki, és ezzel az egész levél is mintha egy ismeretlentől jött volna. Mikor a nővérem felvilágosította, kitől is kapott levelet, olyan piros lett az egyébként is szép hamvas barack arca, mint az alma, amit megettünk. Mesélte a nővérem nagy élvezettel. Így kezdődött.

---

Zsuzsa

Csak nekem volt Zsuzsa. Azt hiszem, a bibliai Zsuzsannáról jutott eszembe ez a név, mert senki nem volt a családban, de még a rokonaim, ismerőseim között sem, akit így hívtak volna. De egy fiatal, szép lány, aki meztelenül fürdik a tóban, sugárzik róla az ártatlanság – az nagyon megfuttatta a fantáziámat. Még most is így hiszem. A három öreg eszembe sem jutott, Dániel meg úgyis lemaradt az egészről. Csak ketten voltunk, a végtelen idő kellős közepén, még alig ismertük egymást, de mikor másnap kimentem a nővéremhez, ott volt nála a boltban. Két kezét a háta mögé téve támaszkodott neki egy polcnak, csak az ajtót nézhette, mert amikor beléptem, rögtön szembekerültünk egymással, és mintha egyikünk sem akart volna megszólalni. Néhány másodpercig megint abban a vízben éreztem magamat, amiben úszni nem tudok, megfulladni nem akarok, lehet, hogy nem is volt néhány másodperc, csak egy gondolatnyi idő, mire kinyitottam a számat. Beszélnem kellett, ami nálam néha gondot jelentett. Nagy ellenségem, a K betű szépen kicsúszott a számon, aztán már nem volt semmi gond.

– Kezét csókolom. Abban bízom, hogy nem felejtett el.

– Nem, persze hogy nem, de nem is akartam. Nem is nagyon tudtam volna, mert a nővére sokat beszélt magáról. Úgy tudom, rólam is magának.

– Ha a levélre gondol, lehet hogy nem kellett volna megírnom, de valahogy úgy éreztem hogy muszáj. Mikor írtam, arra gondoltam, hogy magával beszélgetek, és az nagyon jó volt.

– Mikor megmutattam anyukámnak, nem örült neki. Mert egyszer csak meg kellett mutatni. Kicsit bizalmatlanul kérdezte, ki ez a fiú, aki mindent tud rólam. Azóta már tudja.

– Majd ha lehetőségem lesz rá, tőle is bocsánatot kérek, de ebben a ruhában nem szívesen állnék elébe. Még maga előtt is szégyellem egy kicsit, de egyelőre nincs másik.

– Nekem mindegy, milyen ruhában van – mondta, és aranyosan félrebillentette a fejét.

Ennyi az, amire pontosan emlékszem, mert ezt már mintha mondta volna, és akkor is, most is jólesett.

Valahova elindultunk, valahova odaértünk – ezekre nem emlékszem. Arra sem, hol töltöttük el a délutánt, de arra igen, hogy neki sötétedésre haza kellett érni. Arra is emlékszem – de lehet, hogy ezt ő mesélte el máskor –, hogy egész délután együtt voltunk, de a kezét sem fogtam meg. Valószínűleg így lehetett, hiszen nekem fogalmam nem volt, hogy kell udvarolni, együtt lenni egy lánnyal, aki tizenhat éves, olyan ártatlan és tapasztalatlan, mintha most érkezett volna valahonnan ebbe a világba, úgy éreztem, kellek neki, elfogad engem, akar velem lenni úgy, ahogy nekem is jó volt vele lenni. A házukhoz közel, egy mellékutcában vártuk, hogy besötétedjen. Erre már nagyon emlékszem. Már majdnem egészen sötét volt, álltunk egy fa mellett, búcsúhoz készülődtünk, én kezet csókoltam neki, de amikor leengedtem a kezét, még tartottam egy kicsit, elébe léptem és magamhoz húztam, a másik kezemmel fogtam a vállát, ami olyan forró volt, hogy átsütött a vékony kis ruhán, és megcsókoltam. Hogy neki ez volt az első csókja, abban biztos voltam. Nekem már volt egy rövid, vad élményem, de ez más volt. Csak szorítottam magamhoz, lehet, hogy fájt is neki, de hagyta, nem próbált szabadulni, visszaszorított és úgy álltunk ott, mintha soha nem akarnánk elengedni egymást, pedig muszáj volt, mert már nem kaptunk levegőt, mikor elengedtem, csak pihegtünk mindketten, még éreztem a szája puha forróságát, ő egy kicsit hátralépett, dermedten néztem, ahogy felemeli mind a két kezét, de nem szóltunk, nem akartunk, nem tudtunk, már nem tudom. Azt sem tudom, meddig álltam még ott, nézve, ahogy lép még néhányat hátrafelé, de közben nézett rám, megfordult, elment az utcájukig, egy kicsit felemelte a kezét és eltűnt előlem. Az jutott eszembe, mikor láthatom újra, és láthatom-e még. Abban reménykedtem, nem rontottam el semmit, visszagondoltam arra, ahogy szorított, ahogy hagyta, hogy csókoljam, visszacsókolt, míg el nem fogyott a levegőnk, hagyta, hogy magamhoz húzzam – nem lehetett semmi sem véletlen, mind a ketten akartuk – ezzel nyugtattam magam, és lassan elindultam. Így történt minden, ahogy leírtam. Erre nem lehet nem emlékezni.

Az időm többi részét a családommal töltöttem. Erre csak azért emlékszem, mert együtt voltunk hosszú idő után, és tulajdonképpen jól éreztem magam. Éva, Jancsi felesége is ott volt, akit még lánykorából ismertem, de nem túlságosan, inkább csak véletlen találkozásokkor váltottunk néhány szót. Szép volt és kedves – velem legalábbis, de azt észrevettem, hogy a nővéreim inkább vendégként kezelték, mint aki csak véletlenül került a családba, pedig ő mindent megtett, hogy megszerettesse magát. Mi prolik voltunk, ő egy vállalat igazgatójának a lánya, anyám kitüntető kedvességgel bánt vele, mert hiszen a Jancsi felesége volt. Azt hiszem, az számított igazán.

(Több szeretetet érdemelt volna tőlünk, mert kitartott Jancsi mellett jóban-rosszban, pedig Jancsi nem mindig szolgált rá, többször nem, mint igen. Két lányuk volt, az egyik most Ausztráliában él, a másik feleségül ment egy ismert emberhez. Nem tudom, hogy múlt vagy jelen időt használjak-e, mert évtizedek óta nem tudok többet róluk. Éva tíz évvel élte túl a férjét, a család ezalatt az idő alatt fogadta be igazán. Többet érdemelt volna az élettől és tőlünk is, de akkorra már az idő legyőzött mindenkit.)

Nagyon szép, hangulatos családi összejövetel volt – így nevezem –, mesélnem kellett a katonaéletemről. Meséltem is szívesen, igaz, senki nem jegyezte meg, hogy milyen folyékonyan, mintha soha nem is dadogtam volna, úgy ültem közöttük, mint négy férfi között egy ötödik. Mert apám is ott volt, aki nagyon büszke volt a három csillagára. A csillagokkal fizetésemelés is járt, nem emlékszem, hogy ez szóba került volna, lehet, csak úgy gondoltam. Anyám boldogan szolgálta ki az egész családot, napok óta készült az eseményre. A későbbi években is voltak ilyen összejövetelek, de erre is jól emlékszem, mert teljes létszámmal együtt volt a család, és ilyen nem túl gyakran fordult elő. Jólesett, hogy beszélhettem magamról, hogy érdeklődéssel hallgatták, és arra különösen büszke voltam, hogy nem dadogtam. Nagyon jól megtanultam kikerülni a veszélyes betűket, azt is észrevettem, milyen ügyesen fogalmazok, ha a saját beszédmódszeremet használhatom. Ők ezt észre sem vették, aminek nagyon örültem, ez a saját győzelmem volt, nem is akartam, hogy más is tudjon róla. Természetesen Jancsi volt a társaság központja. (A következő években, évtizedekben nagyon sok és sokféle társaságban jártam, és azt vettem észre, hogy mindig van egy „valaki”. Ezt abból lehet észrevenni, hogy ha ez a „valaki” megszólal, mindenki más elhallgat, és akkor folytatódik a társalgás, ha megint csend lesz. Amíg ő beszél, senki nem vág a szavába. Van, amikor a tényleges tisztelet jelentkezik ezzel az elhallgatással, ez a szebbik, jobbik eset, de vannak másféle „elhallgatások” is, azokról most nem érdemes szólni. Ezt is csak megjegyeztem.)

Jancsit tisztelettel és érdeklődéssel hallgattuk. Alapszervi párttitkár volt, naprakészen a politikai események folyamatában, mindenről tudott, amiről érdemes volt tudni, és beszélt is róluk szépen, hozzáértően, érdemes volt odafigyelni, Dezső és Béla nagy érdeklődéssel hallgatták. Azt nem tudhatta, hogy nekem minden nap egy óra jutott ebből a témából. Szívesen hallgattam, amit Nagy Imréről, Rákosiról mondott, még megjegyzéseket is fűzött hozzá, amik az ő szájából egészen másként hangzottak, mint amit az elég gyenge felkészültségű politikai tisztünk előadott nekünk. Semmiről nem mondtam véleményt, valószínűleg nem is érdekelt volna senkit. Élveztem az otthon hangulatát, de egészen máshol járt az eszem. Később a nővérem megkérdezte, milyen volt az együtt töltött idő a Kislánnyal. Fogalmam sincs, mit mondtam rá.

Most – akkor – Lacival ülünk a vonaton. Kint a sötétség rohan hátrafelé, a vonat rohan velünk előre, ahol vezényszavak, gyakorlatozás, lőgyakorlatok, vezetési gyakorlatok, és még sok minden várt ránk, amit nem is lehetett előre kiszámítani. Még újoncok voltunk, de azért már másként kezeltek bennünket, mint az első hetekben, hónapokban. Igyekeztek levenni rólunk annak a bizonyos vödör verítéknek legalább egy részét, de nekem ez nem esett olyan rosszul, mint másoknak. Voltak, akik nagyon szenvedtek, és nagyon sajnáltam őket, nem mintha szívesen csúsztam-másztam volna, de nekem nem okozott akkora kínlódást, mint egyeseknek. Utáltam, amikor a vezetési gyakorlatok után le kellett tisztítani a lánctalpakat, utáltam, amikor az ellenőrzésnél csak azért találtak kifogást, nehogy el kelljen ismerni, hogy jó munkát végeztünk, méghozzá olyan tisztek tették ezt, akiknek ha be kellett volna ülni a harckocsiba, és megmozdult volna alattuk a harmincnégy tonnás szörnyeteg, összeszarták volna magukat. De mindent elviseltem, kibírtam. Amit nehezen viseltem el, nehezen bírtam ki, az a lenéző, pökhendi modoruk volt. Mindig tisztekről írok, bár a tiszthelyettesek sem voltak különbek, pedig ugyanolyan sorkatonák voltak, mint mi, csak második, harmadik évesek, őket egyszerűen lenéztük. Csakhogy tőlük függött a kimenő, az eltávozás és a szabadság is, bár abban ritkán volt részünk, ahhoz valami különleges teljesítmény, nagy kegyelmi állapot kellett. Mivel az őrmesterünk nem tudott szót érteni a beosztottjaival, az ötödik század parancsnoka, Szabó hadnagy magának tartotta fenn a jogot, ő döntött ezekben a kegyelmi jogokban. Ennek más oka is volt, de az most nem fontos. Nála kellett jelentkezni személyesen kimenőért, eltávozásért. Engem a kimenő nem nagyon érdekelt. Mivel hetek teltek el, hogy egyszer sem kértem, behívatott és szabályosan felelősségre vont, miért nem akarok kimenőt kérni.

– Inkább olvasok, hadnagy elvtárs – vagy levelet írok, de ezt nem mondtam neki.

– Márpedig maga most kimenőre megy. Itt a kilépője, megnézi a várost, ez parancs. Hétfőn a rajvizsga helyett nálam jelentkezik és elmond mindent, amit a városban látott.

– Értettem. Mi mást mondhattam volna. – A barátaimmal szeretnék menni, ha lehetséges.

Nem kérdezett semmit, megírt még három kilépőt. Tudta, kik a barátaim. Nem tudtam, miért vettem ezt természetesnek, hiszen amióta katona vagyok, a kötelező kapcsolatokon kívül nem is beszéltem vele másként, mint a parancsnokommal, honnan tudta, kik a barátaim, rólam sem tudhatott többet, mint a többi katonájáról. Csak később csodálkoztam, de érteni nem értettem.

A fiúk útközben kérdezgették, hogyan történt ez a közös kimenő. Elmondtam, amit tudtam, de ők nem fárasztották magukat azzal, hogy magyarázatot keressenek, csak ezt a Szabó hadnagyot nem értették, és mivel nem is szerették, nem törődtek többet vele. Mentünk az úton –három kilométer – és próbáltuk kitalálni, mit kezdjünk magunkkal, ha a városba értünk.

– Nekem meg kell néznem néhány ismert helyet – mondta a Szabó –, és be kell számolnom róla, erről szól a kimenőnk.

– Na, akkor azt gyorsan lezavarjuk, utána beülünk a szálloda éttermébe, és megvacsorázunk. Riskónak ez volt az ötlete.

– Miért pont a szállodába?

– Hogy végre egyszer tisztességes környezetben lehessek egy óra hoszszáig. Nagyon unom már a sok büdös katonát, meg a csajkát, meg azt a szar alumínium kanalat meg villát. Leülünk, rendelünk, kiszolgálnak, viselkedjetek úriemberként. Attól, hogy ilyen ruhában vagyunk, lehetünk úriemberek.

Ez mindenkinek tetszett. De először a város. Egy szép kis térre értünk, rajta a gimnázium, előtte két mellszobor, nem lehetett nem felismerni Petőfit és Jókait, a feliratokat akkor nem tudtam elolvasni, de lesz még rá időm és lehetőségem, padok, pázsit és egy cukrászda. Bennem már akkor felmerült, milyen jókat lehet itt olvasni az árnyékos fák alatt. Jobbra nyílt egy hosszú sétálóutca, azon végigmentünk, várt minket egy boltíves átjáró, és bent voltunk a város szívében. Templom, Rákóczi-vár és a szálloda.

Riskó volt a vezetőnk, ő már többször járt a városban. És mintha magabiztosabb lett volna, mint általában. Amikor beléptünk az étterembe, nekem elszállt minden önbizalmam, szembetaláltam magam a csillogó szépségű teremmel, szőnyeg, fehér abrosszal letakart asztalok, villogó tisztaságú ablakok, és egy hatalmas csillár lógott majdnem fejmagasságban – elállt a lélegzetem. Mit keresek itt? Nem emlékeztem, hogy civil koromban jártam volna ilyen helyen. Riskó odavezetett bennünket egy szélső asztalhoz, majdnem a sarokba. Ő biztosan tudja, mit csinál, egy szó nem jött volna ki a számon, ha meg kellett volna szólalnom, de nem kellett. Körbeültük az asztalt és vártunk, egy sor asztal volt közöttünk és a fekete ruhás akárki között, aki nem felénk indult el, hanem felvette a telefont és tárcsázott. Közben valahonnan előkerült egy másik akárki, csokornyakkendő volt rajta, és átvette a telefont. Ha nem szégyelltem volna, felállok és irány a laktanya. Riskó felállt ugyan, de nem ment sehová, csak állt és nézte a két fekete ruhás akárkit. Az egyik felemelte a kezét, volt benne valami figyelmeztető, vagy csak úgy képzeltem.

Nem tudom már, mennyi ideig, de vártunk, Riskó állt és nézte a fekete ruhásokat. Hallottuk, ahogy egy dzsipp megállt a szálloda előtt és bejöttek. Elöl egy hadnagy, mögötte három katona. A VÁP. Ez olyan alakulat, ami a helyőrség katonáit ellenőrzi, rendet tart, rendet csinál, ha kell, nem szerettük őket, mert kemények voltak, szerették éreztetni a hatalmukat. Majdhogynem körbefogtak bennünket, amikor a csokornyakkendős felénk biccentett a fejével. Volt egy kis meglepődés a hadnagy viselkedésén, amikor szembeállt Riskóval. Ő sem tagadhatta volna a származását, de ez a hadnagy annyira cigány volt, hogy jobban nem is lehetett volna. Riskó állt vele szemben, felálltunk mi is, és álltunk, mintha vigyázzt vezényeltek volna. Néhány hosszú másodperc múlva a hadnagy hangját hallottuk, aki csak Riskóval beszélt:

– Hogy a francba jutott eszetekbe ide beülni ebbe a ruhában?

– Hadnagy elvtárs, mi nem szégyelljük a ruhánkat, és ez nem tiltott hely.

– Engem ne oktass ki, bazdmeg. Ugye azt hiszed, nem tudom, mit csináltok? Játszátok a civil úriembert, ráadásul még kopasz újoncok is vagytok. Mit csináljak veletek?

Egy cseppnyi harag vagy rosszallás nem volt a hangjában, inkább valami kaján együttérzés, mintha legszívesebben odaült volna mellénk.

– Hadnagy elvtárs, ha parancsot ad, távozunk.

– Nem távoztok. Majd megmondom mi lesz. És pihenj, üljetek le.

Odament a fekete ruhásokhoz, és beszélt velük valamit. Nem hallottunk egy szót sem, pedig kíváncsi lettem volna, mert egy kicsit hoszszúnak tűnt a beszélgetés, inkább ő beszélt, a válaszokat sem hallottuk. Aztán odajött hozzánk, és ugyanabban a hangnemben, ahogy előtte beszélt, azt mondta.

– Ha eljátszottátok, amit akartatok, elhúztok innen, egy óra múlva nem akarlak itt találni benneteket. Értve vagyok, ugye?

Sapkájához emelte a kezét, inkább elköszönés volt, mint tisztelgés, mi felálltunk, ők kimentek. Étlapokat kaptunk, kiszolgáltak bennünket, de egy szót sem szóltak hozzánk. Csak arra emlékszem még, hogy a rántott szelet lelógott a tányérról. Laci azt mondta Riskónak:

– Faszikám, tíz centit nőttél a szemünkben. Számított az valamit, hogy rokonok vagytok, mert különben nem lett volna ilyen rendes velünk.

– Persze hogy számított. Lovári volt, mikor megszólalt, már tudta, hogy egy másik lovárival beszél.

– Hogy a fenébe ismeritek meg egymást, csak úgy ránézésre?

– Nem csak ránézésre. Hangról, betűkiejtésről. Te például soha nem tudnál olyan a-t, á-t, e-t, é-t kiejteni, mint mi. Minden nap hallasz, mégsem veszed észre.

– A fene tudta, hogy ilyen művelt vagy.

– Ne sértegess, nem vagyok művelt, azt sem tudom, milyen az. De egy cigányt csak egy másik cigány ért meg, akármelyik fajtából való. Ti ezt úgysem értitek.

Azt hiszem, beszélgettünk még egy kicsit, nem csak cigányokról, de csak erre emlékszem. Később még nagyon sokszor jártunk, jártam ezeken a helyeken, de ez volt az első, azért emlékszem rá hatvan év múlva is. Már nem tudom pontosan az időrendet, városnézés, étterem, nagy gyakorlat – ami után jött, a csopaki tábor –, a tábortól tíz kilométer a vasútállomás, kimenők, eltávozások, vissza megint tíz kilométer a táborig, ötven kilométeres vezetési gyakorlatok a Bakonyban, negyven fok hőség az „acélkoporsókban”, utána tisztítás, tisztálkodás vödrökből, az egyetlen összetákolt zuhanyzót csak a tisztek használhatták, egy sátorban nyolcan aludtunk a fából ácsolt hosszú priccsen – dehogy akarok panaszkodni. Katonák voltunk, mindent ki kellett bírnunk.