Krisz ötletei/ A mindent látó író
Manapság nem divatos, holott az írók számára talán az egyik legérdekesebb, leghasznosabb nézőpont a mindent látó narrátor. Ez azt jelenti, hogy az író úgy ír meg egy történetet, ahogy egy varjú látná, aki a szereplőink közt repked, de ha úgy tartja kedve, elutazhat bármilyen helyszínre. (Korábban említettem már az E/3. személyű fogalmazás kapcsán.)
A mindent látó narrátorok könyvesboltokból való kivonulásának az is az oka, hogy a kiadók óvatosak vele, mert a tapasztalatlan szerzők nem bánnak jól ezzel a narrációval, jellemzően nem tartják be a szükséges távolságot a narrátor és a szereplők közt.
Nézzük meg, mi az a négy szabály, amit tartsunk szem előtt, ha mindent látó narrátorral dolgozunk!
1. szabály: Csak akkor alkalmazzuk, ha helyénvaló!
Valószínűleg jó választás a mindent látó narrátor, ha a történetre igaz legalább egy a következők közül:
- bonyolult a történet
- egynél több fontos szereplője van
- ugyan csak egy fontos szereplő van, de felbukkan időnként egy-egy karakter, akinek a tetteit, a vele történteket szeretnénk közelről bemutatni, de a főszereplő nem lesz mellette
- több helyszínen egyszerre, vagy majdnem egyszerre történnek majd események,
- távoli narrációban üt a sztori igazán (azaz kevés érzelem-megfogalmazás és gondolat lesz benne, és sok esemény, cselekvés, akció).
Mindenképpen számoljunk e narrációval, ha rejtélyt, krimit, kém- vagy kalandregényt, akciódús történetet, horrort írunk. Történelmi regényeknél is ajánlott.
2. szabály: Ritkán bújjunk a karakterek bőrébe!
Ha eldöntöttük, hogy a mindent látó narrátor a mi mesélőnk, akkor figyeljünk rá, hogy ne mondjon el mindig mindent, tartson vissza információt. Fontos, hogy írhatjuk azt, hogy a főszereplőnkkel szemben álló hivatalnok felhúzta a szemöldökét (távoli narráció) – és azt is, hogy a hivatalnok nem hitt a főszereplőnknek (közeli narráció). Ez utóbbi már a hivatalnok fejében játszódott le, ahova egy egyszerű E/3. narrátor nem lát be, de a mindent látó narrátor igen – csak az a kérdés, technikailag ezt jól meg tudjuk-e oldani.
Ha leírjuk, hogy a mindent látó narrátor belelát minden szereplő gondolataiba, ez már egy igazán kemény dió, nagyon óvatosan szabad vele csak dolgozni. És hogy miről is van szó? Képzeljünk el mondjuk egy krimit, ahol van hat gyanúsított. Ezt a hat gyanúsítottat márpedig szeretnénk megmutatni az olvasónak, hogy ki mire gondol. Azt tervezzük, hogy először az egyikkel megyünk ki az udvarra, meglessük, mit csinál, aztán a másikkal lemegyünk a könyvtárba és meghallgatjuk a gondolatait, a harmadikat elkísérjük a randijára és kilessük az érzelmeit és így tovább. Mindegyikük bőrébe bele akarunk bújni, meg akarjuk mutatni az olvasónak, mi játszódik le bennük – persze a gyilkosnál csalni fogunk, mert ő persze éppen akkor nem a gyilkosságra fog gondolni, amikor mi a lelkébe, fejébe lesünk, de éppen ez a lényeg a krimikben: a takargatás, a hazudozás.
Nos, ebben az esetben megoldás, hogy egy adott rövid szövegszakaszban csak egy szereplő bőrébe bújunk bele. Ha az egyik mondatban benne van, amit az első gyanúsított gondol, a következőben meg már az, amit a másik, akkor ott könnyen elveszíthetjük az olvasót (a kiadót). Az olvasó ugyanis nem tud egyszerre két emberrel együtt érezni.
Megmutatok egy ilyen elrontott mondatot:
„Géza kézen fogta a kislányát, és elindult a játszótérre. Még az utca közepéig sem értek, amikor szembejött velük Géza szomszédja, Julcsi. Julcsi ma is fantasztikusan nézett ki, Gézának el kellett ismernie, hogy ezen a nőn minden jól áll. Már messziről köszönt neki, ami Julcsit zavarba hozta, nem értette, miért udvarol neki egy házas ember. A kislány is megrángatta apja kezét, mérges volt, amiért lelassítottak, és biztosra vette, hogy apja meg is fog állni beszélgetni a szomszéd nénivel.”
Még jobban szemet szúr az elrontott nézőpont itt:
„Géza a karjába vette Julcsit, és azt gondolta magában, ő a világon a legszebb nő. Julcsi arra gondolt, nem lehet ekkora szerencséje, hogy Géza viszontszeresse. Géza felesége, Márta, aki a függöny mögül nézte őket, azt latolgatta, melyiküket tegye el először láb alól.”
Az ilyen fogalmazásnak nem csak az a hibája, hogy fárasztja az olvasót a hirtelen nézőpontváltással, hanem hogy kiöli azt az izgalmat a könyvből, ami abból fakad, hogy hősünk nem ismeri a többiek véleményét, gondolatait. Figyeljünk tehát, hogy ne váltsunk túl hamar az egyes szereplők közt, amikor a gondolataikba belemegyünk!
3. szabály: Ne károgjunk!
A mindent látó narrátor ismeri a múltat és a jövőt is, de ezzel nem elegáns visszaélnie. Az efféle kiszólások a könyvben, mint az alábbiak, istenszerepbe helyezik a narrátort és irritálják a mai olvasót:
- De rosszul gondolta.
- Ekkor még nem is sejtette, hogy…
- Később bebizonyosodott, hogy jól döntött.
- De arra nem volt felkészülve, ami ezután következett.
Természetes viszont, ha a narrátor a megfogalmazásban megmutatja, hogy tudott valamit, amit a karakter nem, pl.: „Márta ekkor jött csak rá, hogy…”
Az is nagyon jól sülhet el, ha a narrátornak önálló véleménye van a szereplőiről és a történtekről, és mondjuk humoros, akár ironikus beszólásokat is megenged magának, mint például: „Ez persze hülye döntés volt, de hát hősünktől nem is vártunk ennél többet.”
4. szabály: Ne csak a karakter szemüvegén át!
Ha beleéljük magunkat egy adott szereplő életébe, könnyen esünk túlzásokba, és a végén már mindent az ő szemszögéből írunk, mintha csak E/1.-ben fogalmaznánk. Ha tehát a szereplő belép egy szobába, ahol ott vannak már a barátai, akkor ezt így fogalmazzuk meg, tárgyilagosan, ne pedig az ő szemével. Azt írjuk, ami van, és nem azt, amit a szereplő észlel. Ne feledjük: a varjú, aki szereplőink felett repked, kívülálló narrátor, nem csusszan be a szereplőink fejébe!
Tehát helyes:
„Géza belépett a kártyaszobába. Józsi, a haverja és két másik fickó már a zöld posztós asztal mellett ült.”
Ez viszont kerülendő:
„Géza belépett a kártyaszobába. Az első, akit meglátott, Józsi volt, a haverja, aztán észrevett még két másik fickót is a zöld posztós asztal mellett.”
(Ennek a megfogalmazásmódnak különben is hátránya, hogy a kézirat tele lesz ilyen szavakkal, minthogy látta, gondolta, hitte, észrevette, meghallotta.)
Az általános tanács az, hogy mindent látó narrátorként képzeljük azt, hogy filmrendezők vagyunk. Ott van a kamera, aminek mi mondjuk meg, hogy közelítsen vagy távolítson, hogy mozgassák sínen, vagy szereljék helikopterre, autóra. Végig látjuk a filmet – de nem szerepelünk benne. Ismerjük a szereplők érzéseit, tudjuk, mit akarunk megmutatni a közönségnek, de nem kommentáljuk a történéseket. A helyszínek, a szereplők (és az arcuk, mozdulataik, tetteik) magukért beszélnek.