Krisz ötletei / Hogyan kezdjünk kalandregényt?
Sokkal többet számít, hol is kezdünk el mesélni egy történetet, mint ahogy azt az egyszeri olvasó gondolná. Hiszen annyi, de annyi belépési pontja lehet egy jó sztorinak! Elkezdhetjük az előzményeknél, amikor még senki semmit nem sejtett, egy átlagos, napsütéses (esetleg felhős) nap leírásával. Elkezdhetjük akkor is, amikor már zajlanak az események, hiszen az olvasót beavathatjuk később is, mi mindenről maradt le. És persze kezdhetjük a végéről is, egyfajta „azt az esetet szeretném elmesélni, amikor…” felütéssel. Mindhárom kezdet lehet izgalmas, és persze el is lehet őket rontani.
Mert mi is az első bekezdés szerepe? Hogy felkeltse az olvasó kíváncsiságát.
A legegyszerűbb és legdivatosabb módszer, főleg szórakoztató zsánerek esetén, ha a második megoldást választjuk, azaz bumm, a közepébe vágunk és megmutatjuk, ahogy valaki szalad, eldördül egy lövés, csikorogva fékez egy autó: azaz akciót írunk le.
Kalandregényeknél ez a típusú kezdés szinte el is várt. Mert mit keres egy kalandregény olvasója? Erre a műfajra a cselekmény-orientáltság jellemző, tehát az, hogy a regényben történő események sorozata a legfontosabb. A kalandregény nem a szereplőkre koncentrál, nem ismeretterjesztés a célja, nem egy történelmi korba kívánja elvinni az olvasót. Nem. Csupán izgalmat kíván nyújtani. Cselszövések, gyilkossági kísérletek, ellenség, menekülés, utazás, rejtvények, titkok, váratlan meglepetések – ezek kellenek egy jó kalandregényhez. És ha az olvasó ezt várja általában a könyvtől, akkor bizony ezt várja már az első bekezdéstől is.
Nézzük meg néhány bestseller kalandregény első bekezdését, hogy lássuk, a gyakorlatban hogyan is működik mindez.
Vegyük először Dan Browntól A Da Vinci-kódot:
„Jacques Sauniére, a neves kurátor rogyadozó lábbal esett be a múzeum Nagy Galériájába a boltíves bejárón keresztül. Rávetette magát a legközelebb álló festményre, egy Caravaggióra. A hetvenhat éves férfi az aranyozott keretnél fogva maga felé rántotta a műremeket, letépte a falról, és hátrazuhanva elterült a földön a vászon alatt.”
Dan Brown akcióval kezd. Első bekezdésébe sok mindent belesűrít: menekülés, fizikai erőszak, értékes tárgy (azaz a lopás gyanúja merül fel az olvasóban), hírnév, elegancia. Azonnal tudni akarjuk, miért tép le a tudós, okos férfi egy ilyen drága képet a falról, és miért esik el? Megölték? Vagy a súly alatt esett el? Menti a képet? Mi történik itt?
Hasonlóan nyit Leslie L. Lawrence az Omosi mama sípjában, egyből akciójelenettel:
„Ha nem fogok szagot az utolsó pillanatban és nem vetem le magam a kockakőre, a borotvaélesre köszörült zulu harci dárda úgy átfúrja a koponyámat, mint azt a kókuszhéjból készített maszkot, amit végül is helyettem talált telibe. A kókuszmaszk szemrehányó recsegések közepette lehelte ki a lelkét, s kis híján ezt tettem én is a kegyetlenül hideg és kegyetlenül kemény kőpadlón.”
Itt is látunk sok izgalmat: életveszélyt, fegyvert, erőszakot, különlegességet (zulu). Érdemes megfigyelni a szavakat önmagukban is: szag, utolsó, kockakő, borotvaéles, harc, dárda, maszk, lehel, lélek, kegyetlen, hideg, kemény, kőpadló – mind-mind csupa negatív érzelmi töltetű szó (talán a lehel és a lélek kivételével, amely más szövegkörnyezetben kaphatna pozitív érzelmi töltetet is). L. L. L. mesterien alakítja a hangulatot, a szóválasztással is érezteti velünk, hogy ez a szituáció bizony nem egyszerű. Ami ezenkívül szerethetővé teszi a sorokat, az a humor. Lőrincz L. László nem keres magasztos szavakat, Dan Brownnal ellentétben nem próbálja elhitetni velünk, hogy valami kimagaslóan értékes és drága és elegáns környezetben vagyunk. Köznapi nyelven beszél, egyszerű humort használ (amit elemeztünk is egy korábbi cikkben).
Nézzünk példát olyan regényre is, ahol a mesélő már az első jeleket, a történet nulladik lépését is megosztja az olvasóval. Ilyen könyv az Amazonkirályfi, Thea Beckmantől:
„Előbb-utóbb ki kellett törnie a Harmadik Világháborúnak.”
Az első bekezdés itt mindössze egy mondatból áll, de az nagyon erős: a harmadik világháború képzete mindenkit szíven üt. Főleg 1985-ben volt ez így, amikor a regény megjelent! Ha tehát mi is a történet legelejéről indulunk, nyugodtan indíthatunk azzal, hogy elmondjuk, mi az a szörnyűség, ami be fog következni. Ha így teszünk, az olvasó izgatottan lapozza végig a nyugalmas világról szóló leírást is, hiszen már tudja, hogy itt valami szörnyűség készülődik. Keresni fogja a jeleket a legártalmatlanabb történésekben is.
Szintén a kályhától kezd Alekszandr Beljajev A repülő emberben:
„Ariel a padlón ült, szerzetescellára emlékeztető kamrájának alacsony ablakánál. Asztal, zsámoly, ágy és gyékényszőnyeg a sarokban – ez volt az egész berendezés.”
A fenti kezdés ma már unalmasnak hat, hisz nincsen benne semmi a korábban említett izgalmas elemekből. Valóban, a könyv 1971-ben íródott, amikor még az volt divat, hogy a történeteket rendesen elmeséltük, elejétől a végéig. Mégis van izgalom és ellentét a fenti bekezdésben – mégpedig a címmel. Nézzük vissza, hogy a cím repülést ígér, az első mondat pedig egy zárkaszerű szobát ír le! Az író tehát tulajdonképpen a szabadságot és a rabságot hozta ellentétbe, annak ellenére hogy maga a leírás egyáltalán nem izgalmas.
Vegyünk még egy kalandregény-kezdetet, mégpedig abból a fajtából, ami a történet után kezdi a mesélést:
„Ezt a történetet olyan valakitől hallottam, akinek nem volt felhatalmazása arra, hogy elmesélje. Alighanem a kiváló bor játszott közre abban, hogy egyáltalán belefogott. Aztán már a magam szkeptikus hitetlenkedése, amivel az elbeszélését fogadtam, késztette arra, hogy a következő napok során végigmesélje a különös históriát. Amikor már szinte mindent elmondott nekem, s én még mindig hajlamos voltam a kétkedésre, hiúsága vette át azt a szerepet, amelyet kezdetben az óbor töltött be. Egy málladozó kéziratot vett elő, s hozzá a Brit Gyarmatügyi Hivatal száraz, hivatalos jelentéseit, mint írásos bizonyítékokat, hogy a rendkívüli história legjellemzőbb fordulatait alátámassza.”
A fenti részlet Edgar Rice Burroughs: Tarzan, a majomember c. könyvének első bekezdése. Nagyon ügyesen kelti fel a kíváncsiságot egy hihetetlen, mégis bizonyított sztori iránt. Merthogy az ilyesmiről igenis tudni akarunk: érdekel minket, ami igaz, de nem annak látszik. Az ilyen típusú kezdés általában egy fejezet erejéig tart: a könyv további részében magát a történetet olvashatjuk, tehát az első és a második fejezet között van egy nagy időbeli ugrás, ugyanakkor az utolsó fejezetet szinte követhetné a legelső: a könyv ott fejeződik be, ahol elkezdődött. (Esetleg tovább is meséli a szerző a történetet annál a pontnál, mint ahogy elkezdte.)
Látjuk tehát, hogy kalandregénynél különösen fontos az izgalmas kezdés. Akár az elejétől, akár a közepétől, akár a végétől visszafelé meséljük a történetet, tegyük érdekessé egy izgalmas jelenettel, egy sokat mondó szókapcsolattal, a kaland ígéretével! Ha nem szerepel semmi hasonló az első bekezdésünkben, gondoljuk újra, írjuk át!
Érdemes több könyvet is levenni a polcról (akár a könyvtárban), nézegetni, hogyan csinálják a nagyok, ha mi magunk is érdekes kalandregényt szeretnénk írni.