Lapmargó / Az ember feletti kormányzó
Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz, 1919-1944.
„Árnyalt Horthy-képre csak korlátozottan van társadalmi igény. Horthy Miklós akkor tudja majd elfoglalni a magyar történelemben az őt megillető helyet, ha személyéhez a szükséges kritikával és empátiával viszonyulunk. Tekintettel kell lenni az érdemeire, eredményeire, ahogy a mulasztásaira és hibáira is” – nyilatkozta könyve megjelenésekor Turbucz Dávid. E jogos történészi óvatosság, persze, közhelybölcsesség, hisz ugyanez a történelem valamennyi fő- és mellékszereplőjéről elmondható – csak magyar példáknál maradva – Lehel vezértől, Szent Istvánon, Thökölyn, Marosánon és Gyurcsányon át Orbánig.
Szerencsénkre efféle váddal az opus maga nem illethető. A Horthy-kultusz remek, mértéktartó, kiegyensúlyozott monográfia, s az én olvasatomban fontos előtanulmány egy formálódó tudományos igényű életrajzhoz.
A kissé bosszantó mondatot tulajdonképpen magam miatt citáltam e cikk elejére, el kellett ugyanis gondolkodnom azon, Horthy nevét hallva-olvasva miért is érzek minduntalan késztetést arra, hogy vitriolos fordulatokkal ecseteljem tevékenységét, miért is „zavar” a vele kapcsolatos elfogulatlanság. Holott a közhelyigazsággal magával, úgy általában, mélyen egyet értek. A választ, talán nem is paradox módon, a Turbucz-kötetben vélem megtalálni. Minél tovább jutottam ugyanis a történészi empátiát egyáltalán nem nélkülöző dolgozat olvasásban, egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy valójában nem is Horthy maga (illetve ilyen-olyan cselekedete, vagy nem cselekedete) ingerel, hanem a kormányzó úr őfőméltóságát körülvevő bornírt és szörnyűséges kultusz. Amely „csak” variánsa (folytatása és előzménye) volt a Ferenc József, Rákosi Mátyás, Kádár János – és immár nem csak nyomokban fellelhetően az Orbán Viktor – iránti rémséges áhítatnak.
Effajta átfogó, alapos, publicisztikai hevülettől mentes, mégis érdekfeszítő kultusztörténeti mű eddig egyetlen „hazabölcséről” nem született. Erre Turbucz sem győzi felhívni az olvasó figyelmét. Többször is jelzi, (egyelőre)
nem azt kívánta rekonstruálni, hogy milyen ember is volt Horthy, hanem azt, hogy milyen valakiként létezett „mások” képzeletében.
Az emberfelettiség mítoszának rekonstruálása, a folyamat állomásainak bemutatása példásan sikerült. Láthatóvá, nyomon követhetővé és – a könyv nagy hozadékaként – nemzetközileg összehasonlíthatóvá lett a Horthy-korszak időszakonként módosuló hatalomtechnikai gyakorlata. Miközben a király nélküli királyságban uralkodó Horthy kormányzót Turbucz autoriter politikai vezérként határozza meg, azt is hangsúlyozza, hogy a rendszere megmaradt „korlátozottan parlamentáris, tekintélyuralmi, demokrácia és diktatúra közötti átmenetnek”.
Amelyben azonban természetesek voltak az olyanfajta védőintézkedések, mint mondjuk a kormányzósértés tilalmáról szóló törvény. Ennek alapján a M. Kir. Bíróság 1939-ben például másfél havi fogházzal honorálta azt a kocsmai kifakadást, miszerint „a Miki kutyájának jobb dolga van, mint az iparosoknak (…) az anyja kurva krucifixum hétszentségét”. És természetes lehetett az is, hogy a háborús helyzetre való tekintettel bevezetett cenzúra „nagyfokú tiszteletlenségnek” minősítse azt, ha egy megtűrt ellenzéki lap 1940 májusában csak annyit írt volna egy MTI-közlemény címébe: „Horthy és Hitler táviratváltása”. Az éber cenzor rögvest javított, s a Magyar Nemzet már a korrigált változatban adta hírül: „Magyarország kormányzójának és Hitler vezér és kancellárnak” táviratváltását”.
Ami igazán meghökkentő és elgondolkodtató felismerés e kultuszhistóriás könyv olvastán, hogy valójában milyen kevés (és sekélyes) trükk szükségeltetik a néphódításhoz-népbódításhoz.
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet
Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!