Színes, szagos történetek: avagy hogyan használjuk az összes érzékszervünket írás közben?

Ne csak elmeséld, hanem láttasd is! Ki ne hallotta volna már (ezerszer) ezt a kezdő íróknak szóló tanácsot. Ez azonban nem csupán azt jelenti, hogy írás közben szavak segítségével teremtünk valamiféle képi világot. Hanem inkább azt, hogy szavakkal teremtünk egy átélhető, izgalmas, hiteles írói világot. És milyen is ez? Pont olyan, mint a valóság, vagyis átélhető mind az öt érzékszervünkkel: látjuk, halljuk, ízleljük, tapintjuk és szagoljuk.

Az a bizonyos láttatás tehát korántsem csak vizuális támpontokat jelent az olvasó számára, hanem azt is, hogy minél jobban megpróbáljuk – az érzékszerveit is bevonva – háromdimenzióssá, színes-szagossá tenni a történet helyszíneit, a szereplőket, a történéseket. Könyv Guru ezúttal abban segít, hogy megtanuljuk tudatosan bevonni az érzékszerveket írás közben, és ezáltal sokkal életszerűbb, izgalmasabb, az olvasót mélyebben megérintő szövegeket készíthessünk.

* * *

Tegyünk egy próbát!

Kezdetnek érdemes kipróbálni egy egyszerű feladatot:

Írjunk le spontán módon egy helyszínt, amit igazán kedvelünk (egy strandot, egy erdei sétányt, egy házat, stb.)! Ha befejeztük, különböző színekkel húzzuk alá azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyek valamelyik érzékszervünkkel kapcsolatosak: a látással, hallással, ízleléssel, tapintással, szaglással.

Ha tényleg spontánul végeztük a feladatot, akkor meglepő eredményt fogunk tapasztalni: egy vagy két érzék dominál a leírásunkban. Szinte előre fogadni lehet, hogy egy ilyen szövegben

általában sokat “látunk”, keveset “hallunk”, szinte semmit sem “érzünk az orrunkkal”, ritkán “tapintunk” és csak kivételesen “ízlelünk” meg valamit.

Ezek után tegyünk még egy próbát! Mindezek ismeretében írjuk le, milyennek látunk mondjuk egy játszóteret.

Különösebb erőfeszítés nélkül általában olyasmik jelennek majd meg a szövegünkben, mint a szaladgáló, visítozó gyerekek, a babakocsit tologató, olvasó vagy beszélgető anyukák, a homokozóban játszó kicsik, a környező járművek zaja, a nyikorgó hinták vagy libikókák, az ég színe. De vajon figyeltünk-e mindenre?

A nap melegére, vagy a fütyülő szélre? A homokozó homokjára, ami bement a cipőbe, esetleg csikorog a fogaink alatt? Egy gyermek hajfürtjeire, az egyes hangok (visítozás, kiabálás, beszélgetés, kacagás, sírás) különbségeire? Egy újság vagy egy könyv lapjaira, egy padon felejtett kabát szövetére, a mászóka hideg fémrúdjára, a hinta alatti kipárnázott talaj puhaságára, a gumilabda ruganyosságára? A füvön heverő lehullott falevelek sercegő, susogó hangjára járás közben, a vadgesztenyék kopogására? Az ivókút vizének vagy a szemben lévő cukrászda fagyijának ízére? Ugye mennyi kiaknázatlan lehetőségünk van arra, hogy még “kézzel foghatóbbá”, átélhetőbbé tegyük ezt a leírást?

Ne hagyjuk, hogy csupán a szemünkre és a fülünkre hagyatkozva írjunk! A kutatások szerint az emberi agy egyszerre tucatnyi információt képes érzékelni, érzékszerveink felfogóképessége jóval nagyobb, mint azt hisszük, tanuljuk meg kiaknázni ezeket a lehetőségeket, és ezáltal sokkal színesebb, érdekesebb világot leszünk képesek teremteni. Ezen túl, ha megfigyelünk valamit, valakit, egy helyszínt, használjuk az összes antennánkat, mert ezek bevonásával – és egy kis gyakorlással – sokkal jobb írókká válhatunk.

A látás

Bár ezt az érzékszervünket használjuk leginkább (amit a modern, vizualitásra épülő világ, a tévé, a filmek, az internet különösen is előtérbe helyez), ne higgyük, hogy mindent látunk is. Egy kis figyelemmel sokat javíthatunk leírásaink képi világán is.

  • Nem kell például mindent leírni a legapróbb részletekig. Ez untatja az olvasót. Sokkal jobb, ha néhány kulcsrészletre fókuszálunk írás közben, olyanokra, amelyek fontosak, jellemzőek, a többit pedig majd az olvasó kiegészíti a fantáziájával.
  • Próbáljunk mélyebbre látni a hétköznapi részleteknél. Például, ha arról írunk, hogy egy tetovált karú férfi megy az utcán, ne csak a tetkóról vagy a hajáról meséljünk, hanem próbáljuk megfogalmazni, hogyan néz: csak úgy bámulja az utat vagy magabiztosan, céltudatosan néz előre… Az ilyesminek máris jelentősége lesz, segít a karakter ábrázolásában, előre viheti a történetet.
  • Keressünk újszerű, képszerűbb kifejezéseket! A göndör haj fürtjei így válhatnak például dugóhúzószerűvé, amelyek rakoncátlanul ugrálnak viselője keze alatt.
  • Helyezkedjünk be a jelenetbe, hogy felfedezhessünk olyan apró részleteket, amelyek új értelmet kapnak, továbblendítve a történetet. A kanapén látszó kis elszíneződés például így fogja felidézni a főhősben, hogy az akkor került oda, amikor a bátyja utoljára töltött magának ott italt, épp a halálos autóbalesete előtt.
A hallás

Sokat segít a hallásunk fejlesztésében, ha megállunk valahol, és becsukjuk a szemünket. Érdemes pár percig így állni, és csak a füleinkre hagyatkozni. Legyen ez egy kert, egy buszpályaudvar, egy koktélparti, egy iskolai folyosó vagy a bevásárló központ átriuma, nagyon “színes” világ fog feltárulni előttünk. Sok mindent fogunk végre meghallani, amiről eddig nem is tudtuk, hogy halljuk. Gondoljunk csak arra, milyen nehéz felidézni a legutóbbi film zenei aláfestését, hanganyagát, pedig, bizony, szinte minden pillantban ott volt, segítette még valóságosabbá tenni az élményt. Nagyban segítheti ez a gyakorlat az alkotást is, mert ugyanígy megállhatunk az éppen írt jelenet közepén, és csukott szemmel elképzelhetjük, mit is hall a szereplő, mit hallanánk mi, ha ott lennénk.

  • Kevés olyan környezet van, ahol nincsenek hangok, zörejek. Ha mégis ilyen lenne az általunk leírt helyszín, fektessünk hangsúlyt arra, hogy felhívjuk a figyelmet a hangok hiányára.
  • Egy általunk ismert, múltbeli helyszínt is sokkal könnyebb úgy megjeleníteni, ha felidézzük az ott hallható zajokat (a hűtőszekrény csendes mormolását, egy szomszédtól átszűrődő zenét, a lépcsőház visszhangját, a szemben lévő gyártelep zakatolását, stb.).
  • Vannak olyan jellegzetes zajok, hangok, amelyek mindennél jobban árulkodnak arról, hol van a szereplő vagy mit csinál éppen. Az olvasó ezt nagyon könnyen összerakja magában, hagyjuk, hogy a hangok vezessék a fantáziáját!
  • Az emberi hangoknak is van jellegzetes tulajdonsága (rekedt, károgó, sipítozó, dörmögő, affektáló, stb.), amelyek sokat segítenek, hogy még jobban el tudjuk képzelni a szereplőt, mert ezek jellemeket is ábrázolhatnak. Figyeljünk más, beszéd közbeni különlegességekre is: egy idegen akcentusra, tájszólásra, beszéd közbeni szuszogásra, krákogásra, sajátos nevetésre, a rágógumi nyammogására…
  • Nem minden hangot könnyű megnevezni, ezekre nincs elég szavunk. Bátran használjunk hangutánzó szavakat, hasonlítsuk más, ismert zajokhoz, ez még érdekesebb stílushatást kelthet.
Az ízlelés

Az ízekről általában akkor esik szó egy regényben, ha a szereplő eszik vagy iszik, illetve ha csókolózik, szerelmeskedik. Magyarán akkor, ha használja száját. Pedig számos más lehetőség is adódik, hogy bevonjuk az ízlelést a szövegalkotásba:

  • Megérkezik például a szereplőnk a tengerpartra, és jólesően magába szívja a sós óceáni szellőt.
  • Egy pofon után érezheti a vér ízét a szájában, egy kimerítő futás vagy hegymászás közben az izzadságot.
  • Az első havas napon megpróbálhatja a nyelvével elkapni a szállingózó hópelyheket.
  • Az ételek íze indirekten is hasznos lehet egy leírásban: például a főhős anyja zseniális almás pitéjét felidézve jut közelebb gyermekkori emlékeihez, vagy egy elsózott ételre gondolva jut eszébe egy különösen kellemetlen társalgás a főnökével.
A tapintás

Ahogyan mi is megnézzük, milyen tapintása van egy virágsziromnak, egy téglafalnak, egy bőrfotelnek vagy a barátunk új kardigánjának, a szereplőink is ugyanígy kell, hogy felfedezzék, érzékeljék a körülöttük lévő világot.

  • Lehet átélhetően kellemes: mint egy meleg gyapjútakaró érintése egy hűvös őszi éjszakán.
  • Lehet kellemetlen, fájdalmas: például kézfogás egy izzadós kezű szereplővel, vagy egy orrba vágás kínja.
  • Lehet semleges: egy zsíros tűzhely, egy érdes asztallap.
  • Olykor nem az a fontos, mit érint meg a szereplő, hanem az érintés aktusa a lényeges: a főhős nyugtatóan ráteszi a kezét ellenfele izmos karjára, vagy végigfuttatja az ujjait édesapja fejfáján.
A szaglás

Sokan ezt tartják a legnosztalgikusabb érzékünknek, és tény, hogy hosszú évtizedek távlatából is képesek vagyunk valaminek az illatát felidézni. Ugye, mindannyian fel tudunk idézni illatokat a gyermekkorunkból, a családi házból? A szagmemóriánk valóban csodákra képes.

Általában jó vagy rossz kategóriákba soroljuk az illatokat, pedig bizonyára sokkal szélesebb skálán mozognak az általunk érzékelt szagok. Gondoljunk csak bele, hogy korántsem csupán ételeket vagy testszagokat írhatunk le, hanem az időjárást, egy szobát vagy egy szituációt is jellemezhetünk az illatok révén.

  • Használjuk bátran az illatokat a múlt felidézésére (gyermekkori sütemény, nagymama lakása, egy barátnőnk kölnije, stb.), olvasóink is hitelesnek fogják ezt érezni, mert bennünk is előjönnek hasonló emlékek.
  • Húzzuk be az olvasót egy-egy jellegzetes szaghatás révén a jelenetbe! Egy hajléktalan szaga, vagy egy lakás levendulaillata…
  • Keressünk jellegzetes szagokat, amelyekről általában keveset beszélnek, és próbáljunk ilyenekkel ábrázolni egy helyszínt, karaktert (például a menza vagy a fokhagyma szaga).

* * *

Az érzékek arra valók, hogy használjuk őket – írásban is. Üldögéljünk el egy-egy helyen, hagyjuk, hogy hassanak ránk (és ne csak a szemünkre), szívjuk magunkba azt a komplex élményt, amit az érzékszerveink antennáin keresztül tapasztalhatunk meg a világból. Ha gyakoroljuk ezt a hozzáállást, biztosan jobban fogjuk tudni beépíteni ezeket a hatásokat az írásainkba. Figyeljünk azonban arra, hogy a leírások, jellemzések sose legyenek öncélúak, ne csak a minél precízebb megjelenítés kedvéért használjuk ezeket, hanem mindig mutassanak kicsit túl is önmagukon, vagyis vigyék előre a történetet, legyen jelentősége a körülményeknek, tegyék összetettebbé a jellemrajzot.