Poétikus címe lett a női szexualitással foglalkozó könyvének. Milyen változatok voltak még címre, és miért döntött emellett?
A munkacím „A királykisasszony jegyei” volt, utalva egyik kedvenc magyar népmesémre, mikor a szegénylegény három furulyaszóra táncoló malacáért a királykisasszony egyre magasabbra emeli a szoknyáját, így megmutatva a titkos jegyeit. A szexualitást elsősorban kapcsolati tényezőként, sajátos testi nyelvként látom, és az érdekelt, mik azok a „malackák”, melyek azok a másik emberben talált értékek, vagy akár közös pillanatok, melyekért cserébe szívesen mutatunk meg magunkból többet.
Végső címként olyat kerestünk, ami formailag is beleillik a kiadó riportkönyv-sorozatába, de kifejezi ezt a kibomló folyamatot, és a szexualitás szépségét. Így lett Vágyvirágzás. Nehezen engedtem el a munkacímet, mivel másfél évig így élt bennem a könyv, de mostanra már közelebb áll hozzám az új. Ahogy ön is mondja – költői lett.
Az előszóban azt írja, sokan meglepődtek az ismerősei közül, amikor elmondta, hogy – teológusként, cserkészvezetőként, dúlaként – erről a „tabutémáról” ír. Milyen meggondolásból választotta ezt a témát?
Szeretem a szexualitást, és igazán gazdagnak tartom, sok kincset találhatunk benne. Fontos, hogy a társadalom már beszél a visszaélésekről, határátlépésekről, és hogy keressük annak a módját, hogyan is adhatunk át szép, és egészséges szexualitás-képet a gyerekeinknek. Cserkészként azt tanultam, minden nevelés az önneveléssel kezdődik, és ha valamit jól akarok átadni, először magamban kell helyre tennem. Hiszem, hogy többet ér a szépet elmesélni, mint csak a kerülendőkre koncentrálni. A „ne tedd” helyett arra, hogy „én így tettem, és jó volt”. Természetesen a felelősség magában hordja a hibázás lehetőségét, hogy bántunk, vagy bántanak, de a megküzdött nehézségekből is gazdagodunk. A valódi beszélgetések azonban csak a személyes, biztonságos kapcsolatokban történnek meg, nem a nyilvánosság előtt. A könyv célja elsősorban az, hogy ezeket a beszélgetéseket indítsa be.
Hogyan látja, mi az, ami a szexualitással kapcsolatban ma háttérben marad, pedig kellene róla beszélni? [erre lehet, hogy már az előző kérdésben is válaszolt] Mi az, amiben a Vágyvirágzás többet vagy mást kínál, mint a szexualitással foglalkozó egyéb könyvek?
A jó történetek háttérben maradnak. Ma csak a botrány jelent hírt. Talán ebben más ez a könyv: nem akar többet, mint mesélni valódi nőkről nyíltan, őszintén, tisztán, napfénynél, ítélkezés nélkül. Könnyű megmondani kívülről, mit kellett volna másként csinálnia a másiknak, de mikor ilyen bizalommal nyitja meg valaki az életét, ott már csak a hála és a tisztelet marad, hogy megosztja a tapasztalatait, nem az elemzés, a tudomány, vagy hogy én mit csináltam volna.
Kiknek szánja a kötetet: alapvetően nőknek vagy férfiaknak is? A férfiak egyébként mit tanulhatnak a Vágyvirágzásból?
Elsősorban nőknek, talán egymás között könnyebb az első bizalmas lépés. De azok a férfiak is haszonnal forgathatják, akik valóban arra kíváncsiak, ahogy mi megéljük a szexualitást, aki megismerni akar minket, nem pedig levadászni. Nemtől függetlenül az a célcsoport, aki bátor szemtől szemben beszélgetni, sebezhetőnek lenni. Tapasztalatom szerint ez egyformán gyakori férfiaknál és nőknél is, ha emberileg biztonságban érzik magukat.
Összesen 20 interjút készített a könyvhöz. Milyen körből kereste az interjúalanyait? Mennyire lehet általánosítani a megszólalók véleményeiből?
Általánosítani biztosan nem lehet, teljesen spontán alakult az interjúalanyok köre, nem törekedtem reprezentatív mintára. 3-4 főt személyesen kértem fel, a többiek a neten megosztott felhívásra jelentkeztek, de olyan is volt, akit egy másik interjúalany „szervezett be”. Nagyon különböző életutakkal találkoztam, mégis, valahogy megbújik benne valami közös, amit általánosnak nem neveznék, inkább archaikusnak.
Hogyan sikerült elnyerni a beszélgetőpartnerei bizalmát? Mi az, amit a neveken kívül meg kellett változtatni a publikáláskor a megszólalók személyiségének védelmében?
A bizalom főleg a kérdezés mélységében születik meg: hogy rászánom a teljes figyelmet, nem csak sztorit akarok, hanem tényleg az érdekel, mi zajlott benne akkor, mit érez most. És persze az idő is, mindig annyit szántam rá, amennyit a beszélgetőpartnerem kívánt, ahogy ő teljesnek érezte. A leghosszabb egyébként nyolc óra volt.
A védelem érdekében nem csak a mesélők, de minden szereplő nevét megváltoztattam, illetve a nagyon konkrét helyszíneket sem neveztem meg, amik szóba jöttek. A mesélők gyerekeinek nemét szintén nem jelöltük, de a korukat nagyjából igen: ne legyen felismerhető, de a történet, az élethelyzet elhelyezését azért segítse, mert nem mindegy, hogy csecsemő, vagy felnőtt gyerekkel a háta mögött áll valaki. Remélem, hogy nem fedem fel így senki kilétét, de bízom az olvasók értő szívében is, hogy megérzik a könyvvel együtt nekik is szóló megnyílást, és nem a pletykalapok szintjén ragadva keresik az ismerőseik között az eredeti történetek gazdáját.
A kötet végén felsorolja a beszélgetések alapját jelentő több mint 50 kérdést. Hogy tapasztalta, melyikre volt a legnehezebb válaszolniuk az interjúalanyoknak?
A nehéz történetekről természetesen nehéz volt beszélni, van, amit évekig cipelünk némán, mielőtt kimondanánk. De ezekben, és a többi történetben sem a történtek sokszor a nehezek, hanem a bennünk lévő érzések és gondolatok felismerése, tiszta pontossága, vegyessége. Engem mindig az érdekel, ami a döntés gyökerénél van, ami miatt úgy dönt az ember, ahogy. Talán ez volt a legnagyobb kihívás az interjúalanyaimnak, mert ritkán beszélünk a mély motivációink tudatosságáról, ösztönösségéről.
Miben változott (változott-e) a saját, szexualitásról alkotott képe, látásmódja a könyv elkészülte során?
Erős élmény volt a beszélgetések alatt az azonosulás. Annyira igyekeztem belehelyezkedni a mesélő világába, hogy kicsit velem is megtörtént mindaz. Mintha egy valós történeteket feldolgozó színdarab lenne, amiben minden szerepet nekem kell játszani. Aztán ahogy múlni kezdett ez az érzés a beszélgetések után pár órával, ahogy újra „önmagammá váltam”, minden alkalommal újra megörültem a saját történetemnek. Egyébként is szeretem a saját szexualitásomat, de ilyenkor mindig nagy örömet éreztem, hogy pont ez az enyém, ez illik hozzám. Nem a látásmódom változott, csak jobban értékelem a magamét, ahogy a többiek ugyanolyan fényes történetének a tükrében láttam meg. Eddig is azt gondoltam, hogy mindenki története egyformán és különösen fontos, mégis jó volt ezt ennyire kézzelfoghatóan megtapasztalni.
Gyakorlott blogíróként hogy látja, mennyiben más feladat a blog-, illetve a könyvírás? Mi okozta a legnagyobb nehézséget a kötet megírásakor, és mit csinálna másképp a következő munkálatai során?
A blog formai szempontból könnyebb, nincsenek igazán műfaji megkötések, csak egyéni ízlés, viszont kiegyensúlyozottabb munkafegyelmet igényel. Hozzám közelebb áll a pörgős és nyugodt időszakok váltakozása, ami egy könyv elkészüléséhez talán jobban illik, bár ott meg nyilván jobban kötelez a minőség. Egy blogposztnál, ha megnyomom a közzététel gombját, akkor is módosíthatom, javíthatom utólag a szövegeket. Ezzel szemben a könyv kéziratára egyszer csak rá kell mondani, hogy készen van, és ez nem könnyű.
Amit legközelebb máshogy csinálok, az szintén az időbeosztáshoz kötődik. Sokkal több időt vett igénybe az interjúk begépelése, mint amivel számoltam, ráadásul költöztünk is közben a családommal, így összetorlódott a végén a feladat, ami kicsit túlterhelte a környezetem támogató hálóját. Az írás is több időt igényel, mint elsőre számolja az ember, érdemes bővebben tervezni, és nem a határidő napjáig ütemezni a munkát. Valamire úgyis kell majd a csúszóidő.
Hogyan választott kiadót, és milyen tapasztalatokat tudna megosztani e téren a szintén könyvkiadásban gondolkodó, de kezdő írótársaival?
Követtem a pályázatokat hónapokon keresztül, és figyeltem magamban, melyikbe fér bele az alapötlet, ami akkor még nem is volt egészen kiforrott, így olyanokat kerestem, ahol nem csak kész kézirattal, de ötlettel is lehetett pályázni. Az Ad Librum kiírásánál éreztem azt, hogy itt nem kell a pályázati kiírás kedvéért megváltoztatni a számomra lényegeset, és a személyes találkozón is otthonosan éreztem magam, mint akit kompetensnek tartanak, hogy előadja és megvalósítsa az ötletét, ha van benne könyvpiaci potenciál is. Nem szégyen kezdőnek lenni, még csak készülni az „elsőkönyvességre”, de fontos, hogy olyan kiadóval dolgozzon együtt az ember, akivel szívesen is teszi, akivel lehet tisztán, egyenesen kommunikálni.