Decens Recenzens / Mi számít igazán?
Fernanda Torres: VÉG
clarisssa*
Könnyed, nyári olvasmány – na ez az a mondat, amit nem lehet elmondani a VÉG-ről.
Képzelj el egy könyvet, aminek a borítóján egy homokos strandot látsz, napernyőkkel, színes törölközőkkel, napozó lányokkal, söröző, beszélgető fiúkkal. Baljóslatúan ott lebeg felettük, szürkén és nagy betűkkel, hogy VÉG, de ugyan kit érdekel, tekinteted úgyis a részletekben merül el. Aztán kinyitod, olvasni kezded és feltűnik, hogy a kívülről oly csábító kinézetű és érdekes tapintású borító belülről fekete, tehát tulajdonképpen gyászkeretet ad a kinyitott könyv lapszéleinek. Ha a tartalom miatt még nem tennéd, itt már kezdesz egy kis nyugtalanságot érezni, ami tulajdonképpen csak fokozódik, ha tartasz egy pihenőt az olvasásban és beteszed helyére a könyvjelzőt – ami nem más, mint a hófehér oldalak között egy fekete gyászszalag.
Hirtelen a borító tapintása is megváltozik, valahogy „tapadós” lesz, távolodnál tőle, de mégis tenyeredbe simul.
És ami még ennél is különösebb: mindezek ellenére nem akarsz menekülni, inkább hagyod, hogy beszippantson a történet.
A brazil színészcsaládból származó, szappanoperákban híressé vált, majd a Cannes-i filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó díjat is elnyerő Fernanda Torresnek ez az első regénye. Nem választott egyszerű témát és könyvének felépítése sem átlagos: öt barát, Álvaro, Sílvio, Ribeiro, Neto és Ciro életének utolsó napját mutatja be. A fejezetek címe mindig az egyikük neve, bennük pedig az adott férfinak az a bizonyos nagy napja szerepel, belső monológ formájában. Szókimondóak és őszinték, kritikusak és nosztalgikusok egyszerre. Reagálnak az aktuális eseményekre és felidézik életük néhány meghatározó pillanatát. Meg persze a legfontosabb személyeket: feleségeket, szeretőket, nőket minden mennyiségben. Barátságokat, tivornyákat és árulásokat. Utolsó kiábrándult vagy épp belenyugvó gondolatukat, majd magára hagyják a sokszor kicsit értetlenül homlokát ráncoló olvasót, hiszen eleinte nem is olyan egyszerű feladat követni a rengeteg nevet és a szereplők közti szövevényes kapcsolatokat. Szerencsére azonban az írónő átveszi a szót és a friss halottunk körüli személyekhez kapcsolódva mesél, temetést szervez és emlékezik tovább. Mindezt ötször, hogy az öt halál után egyre több részlettel gazdagodjon az élet(ük)ről kialakított képünk.
Ez a „kirakós” önmagában is érdekes, de túl egyszerű lenne azt mondani, hogy az írónő szappanoperás tapasztalatában keresendő az az erő, ami igazán felkelti és fogva tartja az olvasó figyelmét. A sorsok elfogadása, a döntések következményeinek őszinte felvállalása, az életük végén járó szereplők visszatekintése hihetetlenül nagy hatású. Mi az, ami igazán számít? Barátság, hűség, hódítások, strand, szex, orgiák, drogok, próbálkozások az öregedés elkerülésére? Számít-e, mit hagyunk magunk után, vagy az a fontosabb, amit megéltünk? Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, magunkban kell megtalálnunk rájuk a feleletet, mindenkinek a sajátját. És ezután jön csak a neheze: miután megszületett a felismerés, ki is kell tartanunk mellette, ha nem akarjuk többé elveszíteni önmagunkat. Erről mesél az egyik szereplő is az alábbi részletben:
„Még engem is meglepett a saját hazugságom: mért volt erre szükség? Mért kellett így szakítanom a cimboráimmal? A gyűlölet miatt. Gyűlöltem őket, amiért azt az életet választják, amit én megvetek. Ebből már semmi új nem sül ki. Ez már a vég. Megint. A sok vég egyike.”
A forma tehát izgalmas, az elbeszélés stílusa egyszerre könnyed és kegyetlen, a történet pedig hiába kacifántos, mégis túlmutat a szappanoperák színvonalán és mélységén. A fejezetek között vagy a könyv végére érve elgondolkozhatunk a szereplők sorsán, döntéseiken, önként vállalt poklukon vagy épp megkönnyebbülésükön, de szerintem a napernyős hátlap becsukása után a mögé temetett halottakkal már nem sok időt töltünk. Hétköznapi emberek voltak,
csetlés-botlásaikban pedig túlzottan hasonlítanak ránk, így aztán VÉG-ükben valahogy a saját ÉLET-ünk lehetőségeire ismerhetünk rá.
Ki-ki eldöntheti, akar-e valamiben hasonlítani rájuk, vagy épp ellenkezőleg, inkább taszítja a sorsuk. Egy biztos: az ő halálukkal figyelmünk a saját valóságunkra fog terelődni, akár nekünk is az utolsó napunk ez a mai, akár nem.