Fejtsük meg a regényhősök titkát!
A jó könyv egyik titka a főszereplő jellemében, céljaiban, reakcióiban rejlik. Akadémiai fejtegetés helyett nézzünk meg néhány létező regényhőst, aki sikerre vitt egy könyvet vagy sorozatot. Az ő példájukon keresztül fejtsük meg, milyennek kell lennie ahhoz egy főszereplőnek, hogy az olvasó megszeresse és kíváncsi legyen kalandjaira!
James Bond (Ian Fleming) talán a kedvenc karakterem. Aki még csak a filmvászonról ismeri, annak erősen ajánlom, hogy ragadjon meg egy Bond-könyvet mihamarabb! A Fleming által megálmodott figura ugyanis latolgat, fél, aggódik – csupa olyan tulajdonsága van, mint egy hétköznapi embernek. Még a túlzott nőimádatot is a képernyő kedvéért találták ki – a könyvbéli James például visszautasít egy hölgyet, akit pedig igen kedvel, csak azért, mert fáj a keze (nem sokkal előbb eltörte a kisujját). A valóságban (azaz a könyvben) James egy élő, háromdimenziós figura, gondolatokkal és félelmekkel – és egy nagy adag ésszel és vagánysággal.
Bornemissza Gergő (Gárdonyi) talpraesett srác, már akkor, amikor gyermekként Vicuskára vigyáz. Tűzön-vízen át harcol az igazáért (néha túlzottan is – és ez a rossz tulajdonsága, hogy sokszor az érzelmei vezérlik), és rendkívül okos, ötletgazdag.
Elisabeth Bennet (Jane Austen) én vagyok. Legalábbis ezt érzem, amikor a Büszkeség és balítéletet olvasom. Olyan szimpatikus ez a lány: éles a nyelve, hamar ítélkezik, de okos, meleg a szíve, és bármit megtesz a családjáért.
A kis herceget (St. Exupéry) személy szerint nem szeretem, de az igaz, hogy letehetetlen a könyv, annyira kíváncsiak vagyunk rá és a történetére. A kis herceg egy naivnak tűnő kisgyerek, aki szinte a végletekig egyszerűen látja a világot, ami miatt bölcsnek látszik. A gyakorlatilag érzelmektől mentes karaktert a sebezhetősége teszi érdekessé.
Atticus Finch (Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót) szintén egy bölcs karakter. (Talán nem főszereplő a szó klasszikus értelmében, számomra mégis az ő figurája a regény központi alakja.) Azért szeretem, mert nyugalma és okossága dacára érezhető rajta, hogy idegenkedik a gyermekneveléstől, mert bizonytalan, hogyan is adja át a gyerekeinek mindazt a tudást, amit birtokol. Nagyapáink generációját látom benne: milyen jellemző is volt rájuk, hogy a gyerekekkel már csak akkor beszéltek, amikor felnőttként nézhettek rájuk, taníthatták és kérdőre vonhatták őket.
Kim (Rudyard Kipling) sokáig volt a kedvencem. Mármint a könyv. Maga a főszereplő emlékeztet a kis hercegre, de nekem sokkal szimpatikusabb. Kim ugyanis tényleg naiv, bár mint minden, ez is relatív, hiszen a fiú remekül ismeri Lahore utcáit és biztonságosan elkalauzolja a nála bölcsebb, okosabb, idősebb lámát. Kim mindvégig önmagát keresi – amivel nem csak ifjúkorunkban könnyű azonosulni.
Bertie Wooster (P. G. Wodehouse) az, akit szívesen megismernék élőben is. Gyakorlatilag hihetetlen, hogy a fószer milyen lökött – és valahol mégis okos. Nem tudja magát kifejezni, és mégis választékosan beszél. Folyton kalamajkába kerül, mert olyan esetlen, hogy semmi nem sikerül neki – és még eközben is mindenkiről viccesen szépet gondol. Nem lehet rá haragudni, és képtelenség sajnálni is – mivel nem sajnáltatja magát.
Miss Marple (Agatha Christie) az a fiktív személy, akit a sajátomnak akarok. Azt kívánom, bárcsak az én fejemből pattant volna ki az öreg, bogaras vénkisasszony figurája, aki sasszemével mindent észrevesz! Ahogy a nyomozókat kajtatja és idegesíti, az valami zseniális! Nem is értem, miért fogynak jobban a Poirot-könyvek. Mert persze Poirot is egy részletesen kidolgozott karakter, akit önbizalma ellenére szeretünk. Őt egyrészt azért kedveljük, mert látjuk, hogy van mire fönn hordania az orrát, másrészt pedig azért, mert látjuk a gyengeségét: a makulátlan külső, a rend, a párhuzamosság! Mégis, bár ésszel felérem, hogy Poirot alakja is kidolgozott, én igenis jobban kedvelem Jane nénit.
Hanna (az Időfutár-sorozatból) azért nagy kedvenc, mert fiatal és okos, de ha valami nem sikerül neki, addig hajt, amíg meg nem leli a választ. Időnként bizonytalan, vagy meggondolja magát – és pontosan ettől lesz szerethető az alakja. Ugyan nem főszereplő a sorozatban, de Tibi még inkább a szívembe lopta magát: ez a nagy mamlasz, aki a barátaiért mégis mindent megtesz, olyan emberi, hogy részben miatta szeretném a képernyőn látni a történetet.
Ha alaposan újraolvassuk a jellemzéseket, néhány minta szembeszökő lesz:
- Az például igen jellemző, hogy az okos hős valamiben mindig tájékozatlan, illetve ha a hős buta (vagy annak hiszi magát), akkor is van egy olyan terület, amihez ért.
- Jellemző az is, hogy minél magabiztosabb a szereplő (vagy minél inkább annak kellene látszania), annál inkább látjuk töprengéseit, bizonytalankodását.
- Ha pedig hősünk mégis okos és magabiztos, akkor valami más jellemgyengeségtől szenved.
- A főszereplő mindig szerethető. Az író megmutatja, hogy a hősnek helyén van a szíve, és azt is, hogy van barátja, családja, aki szereti.
- A hős mindig kerül olyan helyzetbe, hogy az olvasó aggódhasson érte.
- A szereplők mutatják az adott társadalom jellemzőit, egyfajta korrajzot is adnak. Felismerhetjük saját generációnkat, tulajdonságainkat, vagy más, általunk ismert embertípusokat.
Úgy építsük fel tehát a saját főszereplőinket, hogy legyenek szerethetőek, esendőek. Legyen meg a magukhoz való eszük, de adjunk nekik olyan (szak)területeket, helyzeteket, ahol bizonytalanul mozognak. Legyenek jó és rossz tulajdonságaik is: a pozitív hős ne legyen hibátlan, a gonosz ne legyen a velejéig romlott.
Jó karakteralkotást kívánok!