Kell-e ihlet az íráshoz?
Rengetegen gondolják úgy, hogy az ihlet szent, hogy ihlet nélkül lehetetlen tollat ragadni. És legalább ugyanennyien vélekednek pontosan ellenkezőképp: hogy az írás munka.
Én azt javasolom, keresse meg mindenki a maga igazát, mert teljesen mindegy, hogy e témakörben mit gondolok én, mit gondol Stephen King vagy Ferdinandy György. Azok az írók, akiktől elvárja a kiadó, az olvasók, hogy mondjuk évi egy regényt vagy havi egy novellát írjanak, bizony leülnek az íróasztal mellé és dolgoznak, amikor közeleg a határidő, és ugyanúgy leadásnak élik meg a sürgetést, mint a könyvelők május 20-a éjjelét. Ehhez persze hozzájárul a gyakorlat is: az oldalon már sokszor, sokféleképpen írtunk róla, hogy ha gyakran és rutinszerűen fogalmazunk, azaz mondjuk vasárnap mindig írunk novellát, vagy minden reggelünket fél óra regényírással kezdjük, akkor ez pontosan olyan edzés, mint a fizikai sportolás. A szervezetünk hozzászokik, a testünk, az agyunk; gyorsabban jönnek az ötletek és gyorsabban is írjuk meg őket. A heti egy novella megírásában például olyan elképesztő sebességfejlődést lehet elérni, hogy míg eleinte három órán át tart egy kétoldalas történet megírása, fél évvel később ugyanez fél órába telik. A gyakorlott tollú fogalmazásnak a megszerkesztése is gyorsabban megy. Néhány nappal később elővesszük, gyakorlottan keressük azt, amit el szoktunk rontani, amiről tudjuk, hogy nehezen megy, javítunk rajta itt-ott, és máris készen vagyunk.
A határidőre való írást nem akadályozza az ihlet hiánya, az írásból élő író nem várnak a múzsára. Minden híres írónak van valamiféle ötletfüzete: ebbe írogatja fel a gondolatait, amiből akár kerekedhet is valami, belekerülhet egy kisebb-nagyobb sztoriba, önálló történet lehet belőle. Érdemes ezt mindenképpen átvenni tőlük: nekünk is legyen ötletfüzetünk vagy kártyacsomagunk. Anne Lammott például indexkártyákat tart magánál, még kutyasétáltatáshoz is a farzsebébe csúsztat egy kártyát és egy tollat, mert retteg, hogy akkor támad jó ötlete, amikor nem tudja leírni.
A körülöttünk lévő világ ugyanis tele van sztoriötlettel. Ha e cikk írása közben körülnézek, máris tíz apróság megragadja a figyelmem, amiből novella kerekedhetne. Itt van például a nyúlketrec a magnóliafa alatt, benne rozsdaszín törpenyulunkkal, aki egy idei dramaturgiai előadásomat ihlette. Az egész világ történet: a mászóka, amire felmászhat egy ügyetlen gyerek, a száradó ruha, amit elfújhat a szél, a műanyag kismotor, ami már a vendég gyerekeknek is túl kicsi… Ha a környezetünk nem ad inspirációt, lépjünk ki az utcára vagy nézzük meg a híreket, olvassunk bele egy könyvbe (lehet az szótár vagy régi fényképalbum is), keressünk a neten írói gyakorlatot vagy novellapályázatot.
Ha nem fenyeget bennünket leadási határidő, akkor is írjunk. Én tökéletesen ismerem azt az érzést, amikor írni van kedvem – de konkrét témám nincs. Nem az ihlet szállt meg, csupán azt az érzést vágyom, hogy leüljek a füzetemmel vagy a laptopommal és belemerüljek a fantázia világába. Sokan megkérdőjelezik ennek az érzésnek a létjogosultságát, de én értem, mivel én is átéltem. Igenis létezik, amikor írnék, de – kezdetnek – nincs mit. Ha így van, bátran tapogassuk le a gondolatainkat: miről írnánk? A fenti bekezdésben felsorolt ötletek közül melyik típus ragadja meg a figyelmünket? Gondoljuk tovább, nézzünk tovább, és kezdjük el!
A cikk elején említettem az ihlet mindenek fölé emelését. Ha úgy érezzük, hogy kizárólag akkor szabad írni, amikor van egy jó ötletünk, ha minket leblokkol egy pályázat, ahol tartalmi vagy formai kikötés van, az sem baj! Az írás önkifejezés – ha mi akkor érezzük magunkat kényelmesen, ha csakis belső indíttatásból írunk, és értetlenül szemléljük azt, aki gyár módjára ontja magából a könyveket, ez is normális. Szerintem az írásban mindenkinek szíve joga, hogy úgy tegye ezt, ahogy neki kényelmes. Nemere István havi egy könyvet legalább ír, és ettől nem jobb vagy rosszabb ember, mint Harper Lee vagy Sebők János, aki életében összesen írt egy-két művet. Ezen vitatkozni sem érdemes, éppen azért, mert az írás belülről jön, épp, mint a többi művészeti forma. Van, aki csak otthon táncol, amikor jó a kedve, mások pedig ebből élnek, ők akkor is színpadra lépnek, ha nincs kedvük, fáj a fejük vagy tönkrement a házasságuk. Nyilvánvaló, hogy nem lehet profi táncos az, aki erre nem hajlandó. Az sem fog megélni az írásból, aki az ihletre várva évekig nem ír semmit, ott van például James Patterson, a világ leggazdagabb írója, aki leül és megalkotja a szerkezetet évente néhány alkalommal, előre eltervezett publikációs tervet valósít meg.
Ha azonban nekünk nem ez a célunk, ha magunknak és a barátainknak írunk, esetleg elérhetővé tesszük a szövegeinket Facebookon, blogon, Wattpadon, akár e-könyvként is, akkor ne törődjünk azzal a tanáccsal, hogy márpedig minden áldott nap írni kell, ha esik, ha fúj. Nem kell. Ez az írás szépsége.
Az írásban nincs kell.
Nádasi Krisz író, szerkesztő