Krisz ötletei / Hogyan fejezzünk be romantikus regényt?

A történetek lezárásáról írtam már itt és itt, gyakorlati haszna azonban leginkább annak van, ha megnézünk néhány valódi történetvéget. Kiválasztottam öt különböző szerzőt, aki romantikus műveket ír, nézzük meg az ő utolsó bekezdéseiket és tanuljuk meg tőlük, amit lehet!

Amerikai, történelmi romantikus regény lezárása

Az első legyen a németországi születésű amerikai írónő, Johanna Lindsey. Az 1952-ben született Lindsey leginkább történelmi romantikus regényeket ír, annak a rétegnek, aki a klisés, kissé szexista szerelmi történeteket kedveli. Nézzük meg Szeress örökké című regényének végét!

„– De… meg kell ígérned, hogy ebben a te öröklétedben rád találhatok. Ha csak egy életet is nélküled kell leélnem…

– Nem, azt soha, Kimber – jelentette ki Lachlan ellentmondást nem tűrő hangon. – Mindig mellettem leszel, és én melletted. És ezt MacGregor uraság mondja neked.

Kimberly felkacagott. Hisz ez csak egyet jelenthetett: el kell higgye, hogy így is lesz.”

Lindsey utolsó jelenete másfél oldalt tesz ki, és végig a pár beszélgetését követjük nyomon, ahogy arról tesznek tanúbizonyságot, igenis szeretik a másikat, miután az emblematikus „szeretlek” már négy oldallal korábban elhangzott. Ebből a részletből azt tanuljuk tehát meg, hogy a végső feloldozás, minden probléma elsimítása, a „szeretlek” elhangzása után még adjunk az olvasónak egy-két jelenetet, melyben meggyőződhet, hogy a pár ezt a fontos kijelentést komolyan gondolja. Azt is figyeljük meg, hogy a lezárás mennyire pozitív, reményt keltő (öröklét, mindig, el kell higgye) és jókedvű (felkacagott).

A párt egy akció közepén hagyjuk ott (éppen az ágyban ölelkeznek és a nő kacag), ami azt sejteti, hogy a továbbiakban mindezt folytatni fogják: még egy ideig mosolyognak egymásra, aztán szorosabban összebújnak, majd másnap boldogan ébrednek, lesz még néhány gyerekük és így tovább.

Francia, klasszikus romantikus regény lezárása

Nézzük a következő lezárást, Gaston Leroux-tól Az Operaház fantomját! Egy 1868-ban született (és 52 évet élt) francia férfi íróról, újságíróról beszélünk, aki elsősorban bűnügyi regényeket írt, ám azok közel sem lettek olyan sikeresek, mint Az Operaház fantomja.

E könyvnek tulajdonképpen két befejezése van, így mindkettőt megnézzük. A történet vége ez:

„A Perzsa kérésére Erik elmesélte, hogy a fiatalok, amikor kiszabadultak, elhatározták, hogy valami messzi remetelakban kerítenek papot maguknak, ne lássa boldogságukat a világ, s már el s utaztak a „messzi északra”. Végül Erik megkérte a Perzsát, hogy amikor megkapja az ígért relikviákat és a leveleket, jelentse be halálát a fiataloknak. E célból a darogának egy fizetett hirdetést kellett közzétennie a L’Epoque halálozási hírei között.

Ez történt.

A Perzsa kikísérte Eriket a lakása ajtajáig, és Darius letámogatta őt az utcára. Ott egy fiáker várt rá. Erik beszállt. A Perzsa, amikor visszatért az ablakhoz, még hallotta, ahogy Erik azt mondja a kocsisnak:

– Vigyen az Operaházhoz!

Aztán a fiáker beleveszett az éjszakába. A Perzsa akkor látta utoljára a szerencsétlen Eriket.

Három héttel később a L’Epoque című újságban a következő gyászhír jelent meg:

Erik meghalt.”

Ez a regény is lezárja a fiatalok szerelmét, de itt az érdekesség, hogy a főszereplő a Fantom volt, Erik, aki belehabarodott a leányba, Christine-be, de szerette annyira, hogy elengedje. Sőt. Ha alaposan elolvassuk újra a regény végét, feltűnik, hogy nem arról van szó, hogy a Fantom meghalt volna – hanem megjelenik a halálhíre, mert ő előzőleg így rendezte el, mert úgy kívánja, hogy szerelme teljesen lezárhassa ezt a furcsa epizódot az életében. És ez a tulajdonképpen függő vég nem válik kárára a regénynek, sőt. Valahol a szívünk mélyén örülünk neki, hogy Erik túlzó szerelme valóban akkora volt, hogy nem halhatott meg!

A kötet tartalmaz még egy epilógust is, melyben a szerző elmondja nekünk, amit tudni vél Erik sorsáról (azonban érezzük, hogy ez a narratíva is még a regény része). Ennek utolsó bekezdései:

„A csontvázat a kis forrás közelében találták meg a színház alatt, ott, ahol a zene angyala a karjában tartotta Christine Daaét, amikor először vitte magával.

Most aztán mit kezdenek azzal a csontvázzal? Csak nem hajítják be egy tömegsírba? Én azt mondom: az Operaház fantomjának csontvázát a Zeneakadémia archívumában kellene elhelyezni: mert bizony nem akármilyen csontváz az.”

Az író itt elmondja nekünk, hogy szerinte a Fantom tényleg meghalt (de ezt nem bizonyítja semmi), ám a csontváz megléte arra is jó eszköz, hogy ezáltal az író bizonyítsa azt, hogy a története igaz volt, szereplői valóban léteztek – ezáltal létezett ez a fergeteges szerelem is, amelyről beszámolt. Itt tehát egy kissé gyöngíti a függő véget, cserébe azért, hogy elhitesse az olvasóval, igaz történetet olvasott. Ez pedig azért jó ötlet, mert azoknak a történeteknek, melyek igazként kerülnek tálalásra, még jobban hiszünk, mint a fikcióknak.

Mai, magyar romantikus regény lezárása

De nézzünk most egy kortárs magyar könyvet. A Cornelie C. G. néven író volt stewardess romantikus regényei rendre bekerülnek a top 10 Aranykönyv-válogatásba, holott könyvei magánkiadásban jelennek meg. Legutóbbi regénye, a Talán mindörökké így végződik:

„Ezúttal sem törődtek azzal, hogy elfújják a számtalan mécsest, a már hűvös őszi időben kézen fogva indultak a meleget adó szobába. Anthony azonnal köszönteni akarta a leendő utódokat és persze édesanyjukat, aki csillogó szemekkel várta a nagy találkozást. A férfi még soha nem látott szebbet, mint felesége gömbölyödő vonalai, szerelme, csillapíthatatlan vágya mutatták ezt a lánynak is. Tiziana gyöngyöző nevetése ismét a férfi eszébe idézte az előadásán elhangzottakat. „Mindenki az élet értelmét keresi, na de meg is találják?” Már nem volt kérdés számára, a sors kézzelfogható, simogatható, csókolgatható bizonyítékát is adta, hogy bizony igen, ők már ráleltek a páratlan kincsre.”

Ebből a befejezésből több mindent tanulhatunk. Elsősorban a gyermekáldásra hívnám fel a figyelmet: a romantikus regények nagy része zárul azzal, hogy a szerelemnek gyümölcse lesz. Másodsorban azt érdemes nézni, hogy ez a befejezés nem párbeszédes, illetve nem is a szereplők cselekedeteivel zárul (bár kézen fogva sétálnak és itt is felhangzik egy nevetés). E könyvben végezetül a narrátor, azaz maga a szerző mondja el az olvasónak, hogy minden rendben van, megnyugtatóan zárult a szerelmespár története, nem veselkedik rájuk semmilyen veszély.

Arra az érdekességre is figyeljünk oda, hogy a lezárás visszakanyarodik a kezdethez: a férfi és a nő megismerkedésekor szóba került, hogy a férfi pszichológusként előadásokat tart, a szerző pedig egy jól sikerült manőverrel visszavezette az olvasót a regény (illetve a sorozat, mert ez a könyv egy sorozat harmadik darabja) legelső mondataihoz, nemcsak ezt a kötetet, hanem a teljes történetet lezárva ezzel.

Brit, klaszikus romantikus regény lezárása

A következő befejezést egy klasszikustól idézem, olvassuk el az 1775-ben, Hampshire-ben született Jane Austen Büszkeség és balítélet című ikonikus regényének záró sorait! Ezt a történetet legtöbb olvasónk ismeri: a rátarti Mr. Darcy szerelembe esik a szókimondó Elisabethszel, mindezt a XIX. század romantikájával fűszerezve, angol kastélyok szobáit és parkjait járva.

„Lady Catherine rendkívül fel volt háborodva, amikor értesült unokaöccse házasságáról. S mivel most szabad folyást engedett szókimondó természetének, levelében, melyben tudomásul vette az eljegyzés hírét, olyan durva hangon írt, különösen Elizáról, hogy egy darabig minden érintkezés megszakadt közte és Darcyék között. Végül azonban Elizabeth rábeszélésére Darcy hajlandó volt megbocsátani nagynénjének, és keresni vele a kibékülést. Lady Catherine kissé még ellenkezett, de aztán mégis legyőzte haragját – vagy azért, mert szerette unokaöccsét, vagy mert kíváncsi volt, hogyan viselkedik a felesége. Vagy leereszkedően meg is látogatta őket Pemberleyben, noha az ősi ház erdőit nemcsak az új úrnő jelenléte szentségtelenítette meg, hanem a londoni nagybácsi és nagynéni látogatásai is.

Gardinerékhez mindig bizalmas barátság fűzte a fiatal párt. Darcy éppúgy szívből szerette őket, mint Elizabeth; mindketten meleg hálát éreztek irántuk, akik Derbyshire-be hozták Elizát, s ezzel lehetővé tették egybekelésüket.”

Austen klasszikus módon zárja a regényét: a legutolsó fejezetet annak szenteli, hogy minden fontos szereplő további életéről beszámoljon. Mrs. Bennettel kezdi, aki örül a lányai kiházasításának, majd sorban Mr. Bennetről és Elisabeth mind a négy testvéréről esik néhány szó, majd Darcy rokonai következnek, legvégül Eliza nagynénjének családja, Gardinerék, mint a fenti részletben is látszik. Érdemes megjegyezni e történet lezárásával kapcsolatban, hogy a regényben ez jelentékeny hosszúságot tesz ki. Aki csak a regényből készült filmet ismeri, hajlamos azt hinni, hogy a pár szerelmi vallomása után véget is ér a történet, de nem így van. Darcy és Elisabeth egy egész fejezeten keresztül beszélgetnek a szerelmük kialakulásáról, majd több levelet is elolvashatunk, ami az esküvő hírére íratik. Austen tehát megadta a módját a lezárásnak, a szerelmi vallomás után még húsz(!) oldalon át folytatódik a regény.

Brit chick-lit lezárása

Egy romantikus gyűjteményből nem maradhat ki Catherine Alliott, aki a modern szerelmes regények feltalálója, az ő 1994-es regényével (The Old Girl Network, ingyenesen letölthető az írónő honlapjáról, magyarul tudtommal nem jelent meg) indult a chick-lit, a modern nőknek szóló, szerelemi szálat előtérben tartó irodalom. A brit írónő marketinges szövegíró volt, és az első regényét a munkahelyén írta – ami azt illeti, észre is vették, hogy munka helyett ezzel foglalkozik és ki is rúgták érte, de Alliott nem hatódott meg, hanem munkavállalói karrierjét íróira cserélte. Nézzük meg, hogyan záródik magyar nyelven is megjelent regénye, az Én, a férjem és ő!

„– Nyugi! Ezrek csinálták már előttünk, és utánunk is ezrek fogják. Te csak mosolyogj, és ne nézz a kamerába. Már megmondtam, hogy nincs ebben semmi új. Semmi szenzáció. Jól bejáratott téma a szerelem.

Szerelem. Ó, igen. Ez az.

Átkarolta a vállamat. Felmosolyogtam rá, aztán egyszerre léptünk tovább a rózsaszín fényben.”

Alliott befejezése igazán példaértékű: a hősei szó szerint belesétálnak a rózsaszín ködbe, amit a szerelem szinonimájaként használunk. Ez úgy tíz oldallal van azután, hogy a nő benyit a férfi házikójába, és a frissen született kiskutyákról lassan elterelődik a beszélgetés abba az irányba, hogy bár nem hangzik el, hogy bármelyikük is szerelmes lenne a másikba, mégis nyilvánvalóvá válik a helyzet, és az első csók is elcsattan.

Hogyan fejeződjön be egy romantikus regény?

Nézzük az összefoglalást, milyen legyen egy romantikus regény lezárása:

• hosszú, legalább egy egész fejezetnyi, 10-20 oldal is lehet;
• legyen benne csók és szerelmi vallomás;
• lehet benne kisbaba vagy terhesség is;
• bizonyos elemeket illetően lehet sejtető vég (lásd a Fantom halála);
• legyen pozitív, reménykeltő és jókedvű;
• ne csak a főszereplő pár sorsát mondja el, hanem kösse el a többi szálat is;
• vagy a szereplők beszélgetésével és cselekedeteivel záródjon, vagy a narrátor megnyugtató leírásával;
• a szereplők folytonos cselekedetét mutassa, ha akcióval zárunk, például elsétál a pár a képből;
• szerelmes sztorinál a túlzó szerelem, a giccs, a mindörökké ígérete valójában egyáltalán nem túlzó;
• a „szeretlek” hangozzon el, de ha mégsem, akkor figyeljünk rá oda, hogy a lezárás ne keltsen kételyt az olvasóban, hogy a pár együtt fogja folytatni az életét;
• sejtessük, hogy ez a történet igaz volt, vagy lehetett volna;
• a teljes lezárás, a kezdetekre való visszautalás jó ötlet.

A fenti gyakorlati tanácsokkal és példákkal gyerekjáték lesz a romantikus regény lezárása. Szerkesztői tapasztalatom alapján még egyszer felhívom az írók figyelmét: tényleg legyen hosszú az a lezárás, az olvasó hadd bizonyosodjon meg róla, hogy valóban minden rendben van!

Nádasi Krisz író, szerkesztő