Lapmargó / A forradalom, ha helyére teszik

Peter Unwin: Nagyhatalmi játszmák, 1956 – A magyar forradalom a világpolitika erőterében

Egy volt budapesti diplomata könyve a sorsdöntő évről

„Könyvemet nem tudományos könyvnek szántam, inkább olyasminek, ami felkelti az átlagolvasó érdeklődését” – nyilatkozta éppen tíz évvel ezelőtt Peter Unwin brit diplomata, aki 1983 és 1986 között budapesti nagykövet is volt. A hosszú interjú a Kritika című folyóirat októberi, vagyis a forradalomra emlékező számában jelent meg, és sem a kérdezett, sem a kérdező nem titkolta, hogy az az év áprilisban Londonban megjelent 1956 – A hatalom kihívásai című kötet iránti magyarországi érdeklődést kívánja felkelteni.

Profi összmunka volt. Vértessy Péter – a BBC előző évben megszűntetett magyar adásának egyik fő hangja – felkészülten és tűpontosan kérdezett, a friss nyugdíjas diplomata, Unwin pedig – szakmája kötöttségeitől szabadulva – lefegyverzően (és fájón) szókimondó megállapításokat tett. Nem kímélte ugyan a magukat „megalapozatlan illúziókba” ringató magyarokat sem, elemzésének középpontjában mégis a felelőtlen elméletet valló és annak szellemében politizáló nyugat állt. „A Nyugat nem volt realista, amikor a kommunizmus visszaszorításáról, »felgöngyölítéséről« beszélt. Ez felelőtlen, mondhatjuk bűnös dolog volt, hiszen soha nem volt valódi esély a kommunizmus katonai erővel való »felgöngyölítésére«.

Aki ezt az interjút egy évtizeddel ezelőtt elolvasta, alighanem várakozással tekintett a magyar kiadás elé. „Csak” azzal nem volt, nem lehetett tisztában, hogy a közreadott beszélgetés valójában könyvpótlék, merthogy akkor, egy évtizede, a magyar kiadók nem mutattak nagy hajlandóságot a brit exnagykövet munkájának közreadására. Ezt a műhelytitkot a minapi, évtizeddel megcsúszott könyvbemutatón árulta el a Nagyhatalmi játszmák fordítója, Vértessy Péter – a tényen máig csodálkozva, ám mindenfajta sértődöttség nélkül.

A könyvpremieren mindezt, megvallom, kissé szkeptikusan hallgattam. A kedvcsináló interjúra ugyan emlékeztem, a szóban forgó könyvet viszont még nem olvastam. Ismertem azonban a szerző korábbi – A pusztából kiáltott szó című – művét, amely magyarul 1993-ban jelent meg, s amelynek tisztességes szándékát nem lehetett megkérdőjelezni, történeti fejtegetéseit, következtetéseit annál inkább. A Nagy Imre és a magyar forradalom alcímű könyvében az 1956-ra kívülről néző Unwin sajátos leegyszerűsítésekre ragadtatta magát, főhősét, a magyar miniszterelnököt a forradalom magányos vezetőjévé stilizálta, elhallgatva annak a pártellenzéki körnek a szerepét, amely nélkül – Rainer M. János korabeli kritikáját idézve – a „vívódó, csökönyösen pártszerű, indokolatlan illúzióktól terhes” – miniszterelnök nem lett volna az, ami lett, „nemzeti politikus és mártír”.

És akkor még Unwin vélhetően legnagyobb melléfogását, Kádár János felelősségének elbagatellizálását még nem is említettem.

Nos efféle előismerettel, megengedem, előítélettel olvastam bele az új Unwin-könyvbe, amely aztán pillanatok alatt beszippantott.

Persze, ha valaki az 1956-os forradalomról akar valami újat megtudni, kézbe se vegye a könyvet. Ha viszont „hisz” a precízen szűkített alcímnek (A magyar forradalom a világpolitika erőterében), akkor

szép lassan, de percet sem untatóan bontakozik ki előtte egy korántsem szimpatikus, egyáltalán nem vonzó, de: tömény realitású világ képe.

Ami lényeges történt 1956-ban az öt kontinensen, azt Unwin hátborzongató sűrítményként tálalja a nagypolitikát személyes memoárjával elegyítő írásában.

Kulisszatitoknak számító hivatali és magánemlékeit is felidézi, miként vetnek be mindent a nagyhatalmak kisdednek nem mondható játszmáik során, hazugságot, cselszövést, szövetségeseik és korábbi önmaguk elárulását. És teszik mindezt azért, mert úgy érzik – talán nem is ok nélkül, teszi hozzá a szerző –, hogy a tét rettentően nagy, s Egyiptom, pontosabban Szuez, az éppen államosított csatorna a világ közepe. A körül forog minden Londonban, Párizsban, Jeruzsálemben, Washingtonban és persze Moszkvában is.

A játszmaelemző Peter Unwin eddig ismeretlen szerzői erényeit mutatja meg. Csavaros fogalmazását ezúttal félredobva brutális őszinteséggel meséli el saját, egyébiránt meggyőző olvasatát ebben a fennkölten szarkasztikus és ironikusan pátoszos munkájában (jelezve, hogy a valóság ép ésszel csak így viselhető el). Ugyanakkor

a minősítő jelzőkkel sem spórol:

a szovjet politikát zsandárosnak nevezi, Szuez kapcsán Franciaországot, Izraelt és hazáját, „az önhittségtől vak” Angliát ármánykodó összeesküvőknek titulálja, Amerikát hitvány szószegőnek.

Az átlagolvasót megcélzó élvezetesen olvasmányos Unwin-könyv magyaroknak szóló üzenete voltaképp egy mondatban összefoglalható. Ez persze, ma is roppant kínos lehet a világ közepének Budapestet gondolók számára. Pedig Unwin „csak” józanságra inti a segítséget régen is, ma is kívülről várókat: „A szerencsétlen időzítésű szuezi válsággal foglalkozó Nyugat – a világháború kockázata nélkül – semmit nem tudott volna tenni, és nem is akart tenni semmit a magyar függetlenség támogatásáért”.

KOSSUTH