Lapmargó / Akit Krúdy a legfinomabb magyar elmének nevezett
Lengyel András: Az „esthajnali csillag”. Cholnoky Viktorról
Bevalljam, ne valljam? Ha már így kezdem, persze, hogy bevallom: csak nemrégiben olvastam el életem első Cholnoky Viktor novelláját. A farkas – ez volt a címe, s mondhatnám, véletlen, hogy éppen ennél az írásánál kötöttem ki, ez volt ugyanis az első szépirodalmi találat a Nyugat összes írását kronologikusan egybegyűjtő CD-n. Igaz, előtte már élvezkedtem egy kicsit a hajszálpontos „Töredékes gondolatok egy könyvből, amelyet talán meg kellene írni” alcímű publicisztikáján (mennyire ideszóló eszmefuttatás, hogy „az abszolutizmus Magyarországon mindig egyet jelent azzal a törekvéssel, amely a magyarságot, a magyar fajt akarja meggyengíteni”), de aztán belefeledkeztem a mesélőkedvben is kimeríthetetlen Amanchich Trivulzió, az író képzeletbeli beszélgetőtársának történeteibe.
Íme egy kedvenc rész:
„– Hát tudja, azon kezdem – törülte szét a bajuszát a barátom –, hogy ez a pezsgő rosszul van hűtve. Nem fiszre, hanem geszre…
– Hiszen az mindegy – vágtam közbe.
– Mindegy ám a zongorán! De a pezsgőnek és az igazi ép érzéknek nem. Mert ha a pincér a pezsgőt alulról felfelé hangolja, akkor a fisznél hűvös lesz belőle, ellenben, ha felülről megy lefelé, akkor gesznél a langyosság fokát éri el: szájöblítő. Fisz és gesz egy a klaviatúrán, de amint látja, poláris ellentét a valóságban.”
Noha pezsgőben sosem utaztam, Trivulziójával olyannyira levett Cholnoky a lábamról, hogy rögvest megrendeltem kedvenc antikváriumomból a Füstkarikákat (1899-es kiadás).
Az igazsághoz, persze, még az is hozzá tartozik, hogy a kezdő lökést Cholnokyhoz nem az íróval való véletlen találkozás adta, hanem Lengyel András irodalomtörténész. A magyar filológia egyik legmeghatározóbb alakja ugyanis parádés felfedezőkönyvet írt az „esthajnali csillagról”.
Ez a címmé választott főhajtó elismerés Kosztolányi Dezső tolla alól csúszott ki 1920 szeptemberében, nyolc évvel azután, hogy Cholnoky 43 évesen eltűnt „a magyar irodalom alkonyodó egéről”, vagyis alkoholizmussal belehalasztotta magát az amúgy végzetes tüdőbajába.
Amíg nem vettem kezembe (szakmai ártalom) a sajtótörténeti csemegékkel kecsegtető Lengyel új könyvét, úgy voltam a főhőssel, hogy neve ismerősen cseng, mi több: patinás, ám hozzá könyv- vagy novellacímet nem tudtam volna kapcsolni. Azt persze nem zárhatom ki, hogy az évszázaddal korábbi lapokban való búvárlásaim során nem botolhattam volna néhány írásába, hiszen meghatározóan fontos orgánumoknak, a már említett Nyugat előtt a sajtótörténetileg kevéssé feldogozott elődlapban, a Magyar Géniuszban, s a meglehetősen feldolgozott Vasárnapi Újságban egyaránt publikált, A Hétről és a Pesti Naplóról már nem is beszélve. De ha mégis olvastam tőle valamit, akkor sem emlékeztem rá. Merthogy száz év múltán a – Kosztolányi Dezső szavaival –„gyémánttollú” és – Krúdy Gyula jellemzése szerint – „legfinomabb magyar elme” életműve kevesek olvasmányává szűkült.
Az persze lehet vitakérdés, hogy a veszprémi dzsentrifamíliából a századfordulón a fővárosba érkező Cholnoky Viktort – aki még a korántsem tekintélytiszteletéről ismert Ady Endre nagyrabecsülését is kivívta – egykoron hányan olvasták. Az viszont irodalomtörténeti faktum – innen az író nevének ismerősen csengése –, hogy
a modern próza megszületésében meghatározó szerepe volt a Füstkarikák című elbeszélésfolyama nyomán „ködlovagként” is emlegetett írónak újságírónak.
Nos, ezt a szerepet vette górcső alá a szegedi irodalomtörténész abban a kötetben, amelyben a tudós szerző – indokolatlanul szerény, Vázlatok és adatok Cholnoky Viktorról alcímmel – tette közzé korábbi írásait. A tanulmányfüzér ugyanis valóságos kismonográfiává kerekedett, még akkor is, ha a biográfiában tényleg maradtak hiátusok, s ha a Cholnoky-opusok teljes filológiai feltárása is várat magára.
Amit azonban ma a sejtelmesen izgalmas, s megint nagyon mai legfőbb ködlovagról tudni lehet, az ebből a kötetből megtudható. A szerző rendre „túllép” hősén, úgyis mondhatnánk, korába ágyazottan taglalja a munkásságát. Lengyel mindazonáltal nem a ma divatos legendaépítői irályt műveli, ezt már tanulmányai fő- vagy alcímei elárulják. Ahogy azt tőle megszokhattuk, küzdelmek, konfliktusok, irodalmi és személyiségbeli problémák felől közelít választott alanyához és tárgyaihoz, s kanyarít róluk mesteri elemezéseket. S ha a dolgok úgy hozzák, mert úgy hozták, hát az „önazonosság és művészet” kapcsán lenyűgöző eleganciával és szakmai bravúrral mutatja ki Cholnoky A hasbeszélő című novellájáról annak burkolt „zsidózását”. Amely előbb a Nyugatban jelent meg, aztán, az írást félreértve újraközölte a zsidóság emblematikus folyóirata, az Egyenlőség is.