Lapmargó / Egyben hat
Széchenyi Ágnes: Pályaképek – Művelődéstörténeti metszetek a 20. századból
Televíziós műveltségi vetélkedőn alighanem már akkor kevesen maradnának talpon, ha az említett nevekből, mondjuk, négyről csak annyit kellene megmondani, kik voltak, mivel foglalkoztak: Vészi József, Bíró Lajos, Horváth Zoltán, Sárközi Márta, Kornfeld Móric és Szegi Pál.
De mivel nem kajánul somolygó játékvezető vagyok, gyorsan elárulom: bár számtalan szálat lehetne említeni, az igazi összekötő kapocs Széchenyi Ágnes irodalomtörténész. Az olykor egymással szegről-végről rokonságban, máskor csupán munka-, szerelmi, baráti, ellenségeskedési, mecénási kapcsolatban álló hat személyiség meglehetősen nagy hatást gyakorolt a múlt század (döntően első felének) szellemi életére, azok kiemelkedő alkotóira.
Persze
vannak más, ha úgy tetszik tényszerűbb szálak is az egyes szereplők között.
Az egykor az egyik legnagyobb „felfedezőként”, Adyban és Kosztolányiban a zsenit meglátó újságfőszerkesztő Vészi József például a nagyapja Sárközi Mártának, a „legműveltebb magyar asszonyok” egyikének, a Válasz című folyóirat 1945 utáni feltámasztójának és mecénásának, aki az apjától (nem mellesleg a világhírű színpadi szerzőként és A Pál utcai fiúk regényírójaként ismert Molnár Ferenctől) kapott örökséggel, egy budai villával (pontosabban annak kényszerű eladásával) adózott a magyar irodalomnak. Ugyanő, megint csak nem mellesleg, első felesége volt a jellegzetesen magyar, vagyis igen kanyargós életutat bejárt Horváth Zoltán publicistának, és unokahúga az új világművészet, a film születésénél forgatókönyvíróként bábáskodó Bíró Lajosnak. E rokoni sorba azonban a portrékötet ötödik és hatodik tagja, a zsidó iparbáró és konzervatív földesúr, Kornfeld, valamint a magyar avantgárd háttérembere, a relikviagyűjtő Szegi nem illeszthetők be – s hogy mégis ott vannak, az Széchenyi egyik legnagyobb bravúrja.
Logikus és természetes, hogy az irodalomtörténészek (is) időszakonként kötetbe gyűjtik a legkülönbözőbb folyóiratokban, többszerzős tanulmánykötetekbe, forrásközlő kiadványok előszavaiba „eldugott” munkáikat. Azt feltételezik, s joggal, hogy elemzéseik együtt pontosabban rajzolják meg önnön tudósi portréjukat is. Első látásra „csak” ilyen mű Széchenyi Ágnes könyve, hiszen a hatból öt már korábban megjelent. Hamar kiderül azonban, hogy a művelődéstörténeti metszetekből összeállt kötet sokkal jelentékenyebb, mondhatni, vadonatúj „termék”. Nem csak azért, mert az ezredforduló után publikált tanulmányait a szerző – amint azt „bevallja” – jelentékeny mértékben kibővítette az időközben tudomására jutott adalékokkal, összefüggésekkel, komoly apparátust felsorakoztató lábjegyzetekkel, s a kötet használhatóságát nagy mértékben könnyítő névmutatóval (amelyet, sajnálatos módon, sok, egyébként fontos kiadványból is „kifelejtenek”).
Legfőképp azonban azért vadonatúj könyv a Pályaképek, mert a beválogatott írások – köztük a nyomdafestékhez először itt jutó Bíró Lajos mini-monográfia –
egységes, nagy ívű és nem mellékesen olvasmányos szellemtörténeti elemzéssé állnak össze.
Ezt a recenzens némiképp a szerző ellenében állítja, merthogy Széchenyi kissé szerénykedő megfogalmazással „kritikai életrajzi vázlatnak” titulálja dolgozatait.
Pedig ő is tudja, írja is, hogy ebben az egybeszerkesztett összeállításban minden mindennel összefügg, szorosan vagy csupán lazán, de kapcsolódik egymáshoz, s korántsem csak a már említett rokoni-szerelmi szálakon, hajszálereken, hanem az elfeledett főhősök tevékenységén keresztül is. S általuk – de most, a kötet olvastán fogalmazhatjuk már úgy is, hogy a témájával, tárgyával és alanyaival elmélyült ismereti viszonyba került szerző által – a hosszú XX. század első felének (olykor plusz-mínusz 15 év) művészeti, politikai és közfelfogása ismerhető meg, élhető át, érthető meg.
Mindeközben Széchenyi a szó legjobb értelmében kutató irodalomtörténész, olyan valaki, aki utána megy a dolgoknak, s mert bulldogtermészetű tudós, a szerencse is gyakran szegődik mellé. Példás szorgalommal kialakított magángyűjtemények és padlásokra, pincékbe száműzött koszlott, ám annál jelentősebb papírok – naplók, feljegyzések, levelek – egyaránt megtalálták Széchenyi Ágnest, azazhogy ő lelt rájuk. Ő udvarolta ki, vagy ő győzte meg az ilyen-olyan hagyatékok őrzőit arról, hogy amin ülnek – legyenek bennük bármennyire is magántermészetű adalékok – a közre tartoznak. Hogy például egy-egy indulatos levélkifakadás, szakítással felérő beolvasás vagy ennek az ellenkezője, a gát nélküli rajongás nagy irodalmi, politikai talányok megfejtését, magyarázatát adhatja.
S adja is. Erről a Pályaképekben – főleg a Sárközi Mártáról, Bíróról és Szegi Pálról szóló fejezetekben – számtalan példa nyújt bizonyosságot.