Lapmargó / Lényegében igaza van
Ungvári Tamás: Felperzselt ország – Sorsfordító évek emlékiratai
A nyughatatlanul villódzó elme az utóbbi néhány esztendőben „enciklopédistának” állt. Megtalált kiadójánál, a félszáz kötetre rúgó életművének gondozójánál, a Scolarnál négy könyve is ezt a címet viselte. Először a feledés, aztán az emlékezés, majd a halhatatlanság, végül az életem enciklopédiája jelent meg, majd került az egész 2015-ben egy díszdobozba a szerző, Ungvári Tamás 85. születésnapja alkalmából.
E közös, már-már sorozatcím szerénytelennek ugyan aligha nevezhető, mégis meglepően pontos és találó volt a műfajmegjelölés az „ősibb” értelmezés szerint. Ungvári valóban átfogó, mindenre kiterjedő oktatásban kívánja részesíteni a tudásra éheseket ugyanúgy, mint a „jóllakottakat”. Ráébresztés és meggyőzés a célja.
A könyv, az irodalom, a történelem, a színház, s egyáltalán a kultúra megrögzött propagátora mindig érdekfeszítően, sziporkázva és csapongva ír. Pontosan úgy, ahogy azt élőszóban is teszi: hallgatóira (olvasóira) zúdítja mindazt, amit ötven éve vagy tegnapelőtt tudományos publikációban, regényben olvasott, amit az elmondása szerinti 27 ezres házikönyvtárából éppen előbányászott, amiről kávéházi vagy internetes pletykaként értesült, amit egyszer már megírt, lefordított, amit kitalált vagy felismert.
Talán ez az utolérhetetlen sármja a titka Ungvári Tamás évtizedek óta tartó változatlan népszerűségének – s következzék itt egy hatásvadász szünet: – az olvasók körében.
Alig akad ugyanis olyan hivatásos irodalmár, történész, filozófus, aki korunk enciklopédistáját még ne kapta volna rajta vaskos tévedésen,
vagy a források, mondjuk így, nagyvonalú kezeléséből fakadó melléfogáson. Felületességét a szerző gyakorta mentegeti azzal, hogy de hiszen úgysincs tökéletes könyv, hibátlan írás. Amiben, persze, lényegében megint csak igaza van, csak hát a fokozatok…
A Felperzselt országot a kötet fülszövege „az életművet koronázó” munkának titulálja, jelen sorok írója ezzel a megállapítással egyet is ért. A tárgyát, az 1944-45-ös sorsfordító időszakot, s benne a zsidó-magyar, vagy magyar-zsidó együttélés közéleti, irodalmi, szociológiai, pszichológiai problémáit szenvedélyes higgadtsággal taglaló ismertető olyan remekbeszabott olvasmány, ha úgy tetszik, eligazító enciklopédia, amely minden alkalommal újragondolásra készteti a könyvet kézbe vevőt. (Akár az irredentizmus, akár az identitásválságos zsidó öntudat, akár az antiszemitizmus, akár az antifasizmus, akár a bolsevizmus kérdésköre foglalkoztatja.)
Éppen ezért még bosszantóbb, hogy a gondolati szárnyalást ezúttal is megakasztja a slendrián forráskezelés. Hol van a szerkesztő akkor, amikor két egymást követő oldalon a lábjegyzetek egymástól eltérően adják meg Radnóti Miklós nevezetes levelének forrását, s kimarad az a korántsem mellékes információ, hogy a szóban forgó, Komlós Aladárnak címzett, s az Ararát című zsidó almanachban való közreműködést elutasító levél 1942-ben kelt. A Felperzselt ország tanúsága szerint a szerző tudja, hogy az irodalom egyik nagy besúgója, Kristó Nagy István „Juhász Lajos” fedőnéven szorgoskodott (161. oldal), százhúsz oldallal később viszont neki „tulajdonítja” a „Sárdi”-nevű ügynök, Sándor András jelentéseit.
Mindezek ellenére (és mellett) nem csak az olvasók, hanem az „érintett” szakmabéliek is előszeretettel nyúlnak és ezúttal is nyúlhatnak Ungvárihoz, aki köntörfalazás nélkül, ugyanakkor empátiával és eleganciával fogalmaz. Gondolataihoz lehet viszonyulni, lehet egyetérteni velük, lehet cáfolni markáns következtetéseit, azt azonban nehéz lenne vitatni, hogy a dolgok lényegéről beszél. Elemző vitairata ugyanis messze túlmutat a már említett, gyakorta új mezben (álarcban) felbukkanó, s népi-urbánus fedőnévvel is illetett magyar-zsidó együttélés kérdésén. Ungvári a XX. század egyetemes történetének keretében vizsgálódik, így veszi górcső alá a sorsfordítónak nevezett éveket.
És telitalálata az a felismerés, hogy mondandójához igen alkalmas matériák a „sarokponti években” keletkezett naplók és emlékiratok, ezeket egymás mellé rakva, egymással ütköztetve impulzív és újragondolandó irodalmi-történeti ív rajzolódik ki. Nevezetesen, hogy
az antiszemitizmus Magyarországon is totális tévút.
Értelemszerű, hogy egyszerre nem lehet igaza Herczeg Ferencnek, Kosztolányi Dezsőnek, Szép Ernőnek, Sárközi Györgynek, Szabó Lőrincnek, Illyés Gyulának, Márai Sándornak, Kassák Lajosnak, Kovács Imrének, Zsolt Bélának, Török Sándornak, Nagy Lajosnak, Vas Istvánnak, vagy éppen Déry Tibornak – s e névsor még a tartalomjegyzéket sem fedi le, hát még az egyes fejezetekben elemzett feljegyzéseket. De Ungvári nem is igazságot akar tenni, csak megérteni és megértetni akarja az irodalom klasszikusainak vagy félklasszikusainak egymásnak feszülő, illetve egymást (látszólag vagy valóban) kizáró igazságait.