Lapmargó / Mindörökké füstfelhő
Remethey Fülepp Dezső: A nagy szenvedély – A dohányzás története
Egy-egy új könyvvel való találkozás a randevúk izgalmához hasonlítható: milyen titkokat rejt, mi a vonz-, és mi a taszítóereje kiszemeltünknek? Amiről esetleg már hallottunk, olvastunk, mondjuk, itt, a Könyv Gurun valamit. Következik hát a tapogatódzás. A csábító címlap könnyen félrevihet, lehetőleg nem bedőlni neki. Lássuk a szerző korábbról ismert vagy ismeretlen nevét, a címet, az alcímet, a fülszöveget, aztán, gyors pörgetéssel, meg-megállva a szövegközi illusztrációknál, irány a tartalomjegyzék. Kapaszkodóként gyors pillantás a kolofonra, ősrégi tapasztalat, hogy a kiadó neve is áruvédjegy (vagy épp ellenkezőleg: „taszjegy”), s közben ott van a „mégis”, a „hátha”, s persze, a pénztárca. S elérkezik a döntés pillanata: kosár, vagy nem kosár…
Függetlenül attól, hogy recenzesként jóval kevesebbszer kényszerülök efféle választásra, Remethey Fülepp Dezső kötete nálam kosár, s ezt elolvasás után sem bánom meg. A nagy szenvedélynek – annak ellenére, hogy a dohányfüstöt ma már nehezen viselem – helyet szorítok polcomon.
Érdekfeszítő kultúrhistória született 1937-ben, amikor a mű első (s mostanáig utolsó) kiadása megjelent. Mit tagadjam, eddig még csak nem is hallottam sem a szerzőről, sem a szóba forgó, egykoron nevezetes könyvillusztrátor, Mühlbeck Károly jellegzetes rajzaival adjusztált munkájáról. Pedig párját ritkító, merthogy – most már tudom – igazi versenytársa azóta sem akadt. Nem tudományos értekezés: ha leszámítjuk az egészségügyi vonatkozásokat,
nyugodt szívvel nevezhetjük ma is használható, élvezetes stílusú, történelmi, tudománytörténeti és irodalmi históriákkal, anekdotákkal fűszerezett népszerű tudományos munkának.
Olyannak ráadásul, amely tárgyán kívül még az 1930-as évek világáról, világából is adalék.
„A pipa a nyugodalmasan múldogáló élet élvezeti szerszáma volt. Étkezés után kényelmesen megpihenni és rágyújtani a dédelgetett, tisztántartott, jól szelelő pipára – pompás élvezetet nyújtott” – nosztalgiázott egyet a szerző, mielőtt megállapította volna az akkori saját koráról, hogy „a robajos élettel jött a cigaretta korszaka. Ezé a kis semmiségé, amit percek, sokszor másodpercek alatt szív el az ember. Csak néhányat szippant belőle, aztán továbbdobja (…) Ez a cigaretta a mi gépies ütemű, kedélye fogyott, ideges korszakunk szimbóluma.”
Vajon mit írna ma?
És egyáltalán, ki ez a krúdys nevű Remethey Fülepp Dezső? A neten róla „csak” a könyve kapcsán, műve (áradozó) méltatásán keresztül esik szó. Ellentétben a mostani kiadással, amelynek van egy, a kötet egyharmadát kitevő nagyszerű függeléke, amit szerkesztőként, jegyzet-és tanulmányíróként Csontó Sándor jegyez. S ami, számomra legalábbis, van olyan érdekfeszítő, mint maga a főszöveg. A város-, gasztró- és füsttörténeti kultúrhistórikus ugyanis nem nyugodott bele abba, hogy a dohányzástörténeti alapmű írójáról az utókor szinte semmit nem tud, kinyomozta hát és megírta az 1891-ben, Kunszentmártonban született Remethey Fülepp vázlatos és fordulatokban gazdag életútját.
Az ifjú korában irodalmi babérokra is törő férfi sorsát az első világháború és a frontszolgálat a borzalmakat szintén túlélő másoknál talán még jobban meghatározta. A doberdói dáridókon című 1917-es verseskönyv szerzője ugyanis a harcmezőn olyan gerincsérülést szenvedett, hogy lábai teljesen lebénultak és száz százalékos rokkantként örök időkre kerekesszékbe kényszerült. Kórházi ápolónőjének kezét ilyen állapotában kérte és kapta meg, szerelmüket 1920-ban gyermekáldás koronázta, hat évvel később viszont egy új szerelem miatt hagyta el addigi otthonát. S e magánéleti szál mellé felsorakoztatható a közéleti is, merthogy háborús sérültként Remethey trafikengedélyt szerzett
– akkor a hadirokkantság, s nem a komaság vagy a párthűség volt az „ajánlólevél” –
s elindult a szakmai ranglétrán felfelé. Teleki téri kis árudájából másfél évtized alatt a Dohányárusok Országos Szövetsége elnökségéig „gurult”, megszerzett szakértelmét pedig a szóban forgó könyve tanúsítja. Ahogy azt is, hogy nem csak árulta a dohányt, de hedonisztikusan élvezte is a füstölést, s választott témájáról mindent megtudott, amit csak lehetett. S mindezt olyan irigylésre méltó odaadással írta meg, hogy még az utókori – egyébként rigorózusan nikotinellenes – olvasónak is kedve támad egy kis nosztalgikus pöfékelésre.