Lapmargó / „Nem tréfadolog napról napra hazudni”
„…az irodalmat úgyis megette a fene” – Naplók az első világháború idejéből
„Én azt hiszem, nagyon sok ember vezet most naplót. Nagyon sokan kívánják, hogy biztos dokumentuma legyen annak, hogy nem mindenkinek lelke volt mámoros a vértől. És nem mindenki tartotta szükségesnek az emberiség újjászületéséhez ezt a mészárlást.” 1914 szeptemberében vallotta meg naplójának a „nagyon sokak” egyike, Dánielné Lengyel Laura. A szorgos, egykor rendkívül kedvelt és agyonolvasott írónőnek (és nem mellesleg a Budapesti Hírlap című konzervatív napilap színikritikusának) neve a ma emberének aligha mond sokat. A „Balázs Klára”, a „Klára regénye”, a Dénes Olga házassága”, vagy az éppen 1914-es „Edith” című regényeit ma legfeljebb a századfordulót kutató irodalmárok ismerik. S ha jól olvasom ezeket a női alkotókat felfedező tanulmányokat, úgy tapasztalom, egy sincs köztük, amely vitatná, vagy méltánytalannak találná a feledés homályának jótékonyságát.
Csakhogy itt van ez a bizonyos háborús napló, amely száz évnyi szunnyadás után most, a centenáriumi évfordulón – másik négy publikálatlan feljegyzésfolyam társaságában – nyomdafestékhez jutott. A mindössze öt hónapon át vezetett napló soraiból
egy olyan remek megfigyelőképességgel megáldott, okos, tisztafejű és világosan fogalmazó 40 éves asszony portréja rajzolódik ki, aki meg tudja őrizni integritását, józan eszét,
s így még ironizálni is tud, például újságíró kollégáin. „Nem tréfadolog napról napra hazudni, és hozzá még a lelkesültség, a fanatizmus vad elszántságával. Ezek az emberek tudást, ízlést, judicizmust, mindent feláldoznak, hogy a közönségben a lelket tartsák” – írja egy helyütt, majd keserű maró gúnnyal teszi hozzá: „nem kisebb és nem kevésbé hősies a munkájuk, mint a katonáké.”
Az efféle „bűnös” hang 1914 nyarán, kora őszén még valóban fehér holló ritkaságú volt, különösen annak az úri középosztálynak a körében, amelynek Dánielné Lengyel Laura írt. De éppen az ő, úgymond a jövőnek dokumentáló „magánkrónikája” a bizonyság arra, hogy gondolataival az írónő nem mert kiállni a nyilvánosság elé. Hogy is merhetett volna, ha még az „ellentáboriak”, például a Nyugatot alapító Ignotus is – az elképedő írónő szavaival: – „őszintén megmámorosodott (…) s immár nemcsak a közönségnek, de önmagának is hazudik”.
Summa summarum, e háború szülte kétségbeesett szövegfolyam engem roppant kíváncsivá tett. Még az is megeshet, hogy előbb utóbb belelapozok a szerzőnő valamelyik porfedte regényébe.
S ekkor még csak a Petőfi Irodalmi Múzeum nagyszerű forráskiadványának az első szenzációjáról ejtettem szót. Noha a jelzőkkel érdemes csínján bánni, ezúttal mégsem túlzás: a Naplók az első világháború idejéből alcímű kötet szerkesztői és sajtó alá rendezői – Borbás Andrea, Molnár Eszter Edina, Siklós Péter és Veres Miklós – valóban irodalmi szenzációkkal rukkoltak ki. Közkinccsé tették Bauer Ervin biológus első világháborús naplóit és leveleit is. S hogy ez miért irodalmi esemény? Nos, mert doktor Bauer a Hangyaboly című regény írójának, Kaffka Margitnak volt a férje, s nem mellesleg a magyar kultúra egyik szellemi nagyságának, Balázs Bélának az öccse. A frontra vezényelt elméleti orvos ugyancsak az első perctől elutasította az öldöklést. Az ő önértékén is felkavaró háborús krónikája adalékok sorával egészíti ki az említett családtagok, főleg az „egyetlen éltető”, a feleség amúgy hiányos biográfiáját. Az írásban a borzalmak túlélésének egyetlen lehetséges eszközét meglelő kényszersorozott pacifista pedig
hátborzongató realizmussal számol be egyebek mellett a „megmérgezett lelkű gyerekekről”.
Arról például, miként lehetett az ellenséges tisztet tőrbe csaló, majd hátulról lepuffantó 12 éves kölyök a Monarchia „nemzeti hőse”, s az ugyanilyen korú szerb suhancok elvetemült, s a szó megvalósított értelmében „akasztani való gazemberek”.
Késztetésem legyűrve, széljegyzetelő Lapmargóm magam által felállított „szabályait” tiszteletben tartva, immár csak felemlítem a kötet további „szereplőit”. Köztük Lénárd Sándor „csodálatosan író” édesanyjának, Lénárd Jenőné Hoffmann Ilonának naplóját, amely a négy nyelven publikáló, s életművét Brazíliában záró Alexander Lenard hagyatékában maradt fenn. És, talán a legmeghökkentőbb meglepetésként Erdélyi József félszáz új versét, amelyek a pályakezdő poéta napi reflexióit egészítik ki. E költő az 1930-as évek második felétől ugyan mindent elkövetett azért, hogy neve ne maradjon makulátlan – erre a legfőbb bizonyság a Solymosi Eszter vére című hírhedt költeménye –, a 20. század első felének mégis megkerülhetetlen poétikai jelensége. Akinek az irodalomba való berobbanása előtti előéletét, gondolati és verstani formálódását az ő 1916-os naplója alapján követhetjük nyomon.
A végére hagytam a láttató erejét leginkább újságíróként kamatoztató írónak, Laczkó Gézának a lelkesedéstől a kiábrándulásig való „fejlődését”. Pedig a mívesen gondozott, az olvasót név- és helymutatóval is segítő forráskiadvány az ő kifakadását emelte könyvcímmé, s nála bukkantam rá arra a (közös) szakmánkat érintő régi-új hitetlenkedésre is, miszerint: „hogy félre tudják az embert vezetni az újságok”.