Lapmargó / Reszelős hangú nagy dumások

Réz Pál: Bokáig pezsgőben (hangos memoár)

 

A mű a fontos és nem a szerző, sulykolják a fejekbe a már nem is annyira új irodalomtörténészi tézist, aminek cáfolatára magam, a régi iskola megrögzött híve káprázatos visszaigazolást kaptam a Réz Pál-memoár megjelenésével. Legszívesebben fogadást ajánlanék, de most beérem egy javaslattal: üsse fel az olvasó bárhol a Réz-memoárt, a „kötelező” penzum három oldal, s megbizonyosodhat, hogy mű és szerzője mennyire egy és oszthatatlan, s hogy az alkotó köznapi sorsának alakulása mennyire visszahat az életműre. Egy frivol, a látszat ellenére sem trágár példa: a 87. oldalon Réz „publikál” egy soha másutt meg nem jelent, s valószínűleg még a „minden pillanatában költő” Zelk Zoltán által sem leírt négysoros költeményt. „Mondd, Pali, vers ez?” – faggatta 1981-ben a kórházi (halálos) ágyánál őt utoljára meglátogató barátjától, s máris skandálta: „Seggem alatt ágytál, / faszomban katéter, / csoda-e ha nem ízlik / sem élet, sem étel.”

„Vers hát” – vágta rá az ízig-vérig irodalmár Réz, merthogy

rögvest feltűnt neki, hogy az élet és az étel négy betűjével „így még nem játszott senki”

 

a literatúrában. A művészeti kérdésekben hazugságra képtelen Réz viszont lódított egy nagyot akkor, amikor megnyugtatta a haldoklót: a vers igenis közölhető. Habár, végül is igazat mondott, mindössze 36 esztendőre volt csak szükség.

Azt feltételezem, hogy a próbatétel után a könyvbe beleolvasót alighanem magával ragadja a Réz–Parti Nagy-páros. Mert bár a címoldalon, a memoár szerzőjeként, csak Réz Pál neve szerepel, ám a Bokáig pezsgőben beszélgetőkönyv a javából. A kiapadhatatlan „rézpáli dumát” ugyanis a kérdező Parti Nagy Lajos végig mederben tartja: hagyja, hogy az irodalom és anekdota élő lexikonja hajlamának megfelelően csapongjon, majd egy jó ritmusú közbeszólással visszarántja az aktuális témához. Megjegyzendő azonban: Réz korántsem szószátyár, novella-, olykor verstömörséggel, néhány sorral, bekezdéssel egész életműveket, sorsokat tud felvázolni. A 101-102. oldalon például a Szovjetuniót is megjárt szobrász Ferenczy Béniét, aki 1956. november elején, amikor meglátta a fővárost elözönlő szovjet tankokat, agyvérzést kapott és megbénult.

A 86. életévében járó (ma már, látását, járóképességét vesztve, sajnos, inkább csak vegetáló) Réz Pál a 20. század magyar- és világirodalmának nemcsak egyik legjobb ismerője, hanem aktív alakítója is volt. 1948-tól, több mint négy évtizeden át a Szépirodalmi Könyvkiadó lektoraként, 1990-től pedig, negyedszázadon át a Holmi című folyóirat főszerkesztőjeként szólt bele az irodalomba. Mert a szerkesztő normális esetben beleszól. Az a dolga, hogy első olvasóként felhívja az író, a költő figyelmét a tévedéseire, hibáira: a megbotló ritmusra, vagy „csak” arra, hogy egy-egy szereplő neve ugyanaz maradjon a regény végén, ahogy az elején elkereszteltetett. Meg az, hogy fércműveket tanácsoljon el a kiadójától (amiben mindig benne van a melléfogás lehetősége, a kirostáltak közé könnyen kerülhetnek remekművek). S ha mindehhez még „nem normális” körülmények is járulnak – ahogy az Réz esetében történt, vagyis hogy szerkesztői tevékenysége diktatúrában (legfeljebb annak puha változatában) zajlott, akkor az emlékek még fordulatosabbak és kacifántosabbak. Hiszen a lektor ekkor egyben politikai cenzor is. És Réz ebbéli skizofréniájáról is hitelesen, sokszor iróniánál élesebben, öngúnnyal beszél. Szép Ernő életének utolsó novelláskötete kapcsán például elmondja, mennyit kellett vele „vacakolnia”, kihagyatnia a költőibbeket, s beszuszakolni a „szociális tárgyúakat”. Vagyis a szerkesztő hogyan hangszerelte át a Vétkeztem című kötetet a megjelenés (és a nyomorgó írónak életbevágóan fontos honorárium kifizethetősége) érdekében.

A Bokáig pezsgőben

a múlt esztendő egyik legemlékezetesebb, legolvasmányosabb, legfanyarabb és egyben legelgondolkodtatóbb kiadványa,

 

kimeríthetetlen tárháza a 20. század magyar irodalmának és történelmének. Persze, e beszélgetőkönyvnek is megvan a maga sorsa. Előzménye 1992-ig nyúlik vissza, az érdeklődők akkor a rádióban hallhatták a két reszelős hangú nagy dumás könnyed, frivol s egyben egyetemi irodalmi kurzussal felérő társalkodását. A kilencrészes beszélgetésfolyammal a kérdezőnek „hátsó szándéka” is volt: nyersanyagot teremteni Réznek memoárja megírásához. A provokáció azonban nem sikerült, Réz kipipálta a feladatot. Majd’ negyed századdal később, barátai győzködésének engedve, végül nemcsak hozzájárult a már elhangzottak írásba való áttételéhez, hanem hajlandó volt néhány kiegészítő beszélgetéssel „tovább untatni” a nagyérdeműt, felvillantva jó néhány epizódot a negyedszázad után megszüntetett Holmi életéből, holdudvarából is.

A címlapról szerényen visszahúzódó Parti Nagy Lajosnak nemcsak az empatikusan értő, egyben távolságot is tartó kérdezőként múlhatatlanok az érdemei, hanem íróilag is. Tartalmilag semmit nem változtatva addig „reszelgette” a magnón rögzített társalgás leírt változatát, amíg abból ki nem „hallatszott” Réz jellegzetes hangja. A hangos memoár a Magvető Kiadó korábbi nagysikerű – és most újrainduló Tények és Tanúk című sorozatának nyitódarabja lett. S e kötet példaértékűen emelkedett felül a rossz hagyományokon: tömör, annotált névmutatóval, forrásértékű dokumentumokkal, dedikációkkal és sosem látott fényképekkel is segíti az olvasó „képbe kerülését”, eligazodását.

Magvető, 2015.