Milyen egy jó párbeszéd?
Mindennap látom a kéziratokban, párbeszédet írni mennyire nehéz. Mivel már sok cikkben adtam ezzel kapcsolatban tanácsot, mégis téma, a mai posztban még gyakorlatiasabb vizekre evezünk.
Megmutatok két párbeszédes regényrészletet, és megnézzük rajtuk, miért jók.
Íme az első részlet Szerb Antaltól, az Utas és holdvilágból. Azt a feladatot adom az olvasónak, keresse meg benne azokat a részeket, amelyek alátámasztják, hogy a jó párbeszédben fontosak az alábbiak:
- Értjük a helyzetet: hogy hol vagyunk, hogy néz ki a környék és kik a párbeszéd szereplői.
- Minden egyes kimondott mondatról tudjuk, ki mondta. Vagy azért, mert az író odabiggyesztette, vagy azért, mert a kérdés-válaszból, a felvetés-reakcióból értjük.
- Vannak a párbeszéd közben mozdulatok és történések, ezek narrációban szerepelnek.
- A szereplők által kimondott mondatoknak jelentősége van, például a helyzetet, a környezetet érzékeltetik, a szereplők hangulatát, vagy információt adnak át.
- Nincsenek fölösleges mondatok, megszokott frázisok, pl. köszönés is csak akkor, ha valóban szükséges.
Íme a részlet:
„Másnap este a kis piazzán ültek, az egyik kávéház előtt, Erzsi fagylaltot evett, Mihály valami számára ismeretlen, keserű italt próbált ki, de nem volt megelégedve, és törte a fejét, hogy mivel vigye le az ital ízét.
– Szörnyű ez a szag – mondta Erzsi. – Akárhová mész ebben a városban, mindenütt ezt a szagot érzed. Így képzelem el a gáztámadást.
– Nem lehet csodálni – mondta Mihály. – Ez a város hullaszagú. Ravenna dekadens város, több mint ezer év óta állandóan hanyatlik. A baedeker is mondja. Három fénykora volt, az utolsó a nyolcadik században Krisztus után.
– Ugyan, csacsi – mondta Erzsi mosolyogva. – Mindig hullákra és hullaszagra gondolsz. Pedig ez a büdösség éppen az élettől, a jóléttől jön: ezt a szagot a műtrágyagyár csinálja, az a gyár, amiből egész Ravenna él.
– Ravenna műtrágyából él? Ez a város, ahol Nagy Theodorich és Dante sírja áll, ez a város, amelyhez képest Velence parvenü?
– Bizony, öregem.
– Disznóság.
Ebben a pillanatban egy nagyon hangos motorbicikli robogott be a piazzára, és a rajta ülő szemüveges és rendkívül motorbicikliszerűen öltözött ember úgy pattant le róla, mintha lóhátról ugranék le. Körülnézett, meglátta Mihályékat, és egyenesen az asztaluk felé tartott, motorbiciklijét maga mellett vezetve, mint egy lovat. Az asztalhoz érve feltolta a szemüvegét, mint egy sisakrostélyt, és azt mondta:
– Szervusz, Mihály. Téged kereslek.
Mihály legnagyobb meglepetésére Szepetneki Jánost ismerte fel. Hirtelenjében nem tudott mást mondani, mint hogy:
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Velencében a szállodában mondták, hogy Ravennába jöttél. És hol lehet az ember Ravennában vacsora után máshol, mint a piazzán? Igazán nem volt nehéz. Egyenesen idejöttem Velencéből. De most leülök egy kicsit.
– Izé… bemutatlak a feleségemnek – mondta Mihály idegesen. – Erzsi, ez az úr Szepetneki János, volt osztálytársam, akiről… azt hiszem, még sohasem meséltem neked. – És nagyon elpirult.
János leplezetlen ellenszenvvel nézte végig Erzsit, meghajolt, kezet fogott, és attól kezdve nem vette tudomásul az asszony jelenlétét. Egyáltalában nem szólt semmit, csak limonádét rendelt.”
Ha az olvasó kedvet kapott a regény elolvasásához, az OSZK oldalán megtalálja!
Vegyünk még egy regényrészletet, nézzük meg, miért jó a párbeszéd!
Nézzünk meg még egy magyar klasszikust, aki más jellegű párbeszédet írt. Jókai Mórtól A kőszívű ember fiai alábbi részletében nézzük meg, milyen ügyes a mester az alábbiakban:
- Amikor egyetlen ember sokat beszél, azt nem egyetlen nagy monológban kapjuk meg, hanem érdekes darabokra osztva.
- Az egyes kimondott mondatok narrálása mindig beszéddel történik (mondta stb.), nem pedig akcióban (mutatott, fordult, rezzent össze stb.).
- Ez a narráció változatos, nem mindig a „mondta” szót használja a szerző. (Mit? Keressük meg ezeket!)
- Értjük a helyzetet: hogy hol vagyunk, hogy néz ki a környék és kik a párbeszéd szereplői.
- A szerző a testbeszédet is használja a szereplők érzelmeinek közvetítésére.
- Minden egyes kimondott mondatról tudjuk, ki mondta. Vagy azért, mert az író odabiggyesztette, vagy azért, mert a kérdés-válaszból, a felvetés-reakcióból értjük.
- A szereplők által kimondott mondatoknak jelentősége van, például a helyzetet, a környezetet érzékeltetik, a szereplők hangulatát, vagy információt adnak át.
- Nincsenek fölösleges mondatok, megszokott frázisok, pl. köszönés is csak akkor, ha valóban szükséges.
Íme a részlet, jó keresgélést és elemzést kívánok!
„– Vártam önre – szólt a férfi. Szemrehányás volt az.
– Én rögtön jöttem – rebegé a nő. Mentség volt az.
– Ön megállt sírni. Pedig tudja, hogy az én időm rövid.
A nő összeszorította ökleit és ajkait.
– Semmi gyöngeség, Marie! – szólt egyre hidegebb hangon a férj. – A természet folyama ez. Én hatvan perc múlva tehetetlen tömeg vagyok. Az orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak–e?
A nő némán inte.
– Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni. Ne engedje elszéledni. Ahogy összejöttek az értekezletre, maradjanak együtt a torra. A gyászpompát rég előkészítettem már. A két koporsó közül a fekete márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a platinaékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy főbíránk viszi négyfelől. A gyászénekkart a debreceni iskolai énekkar képezendi. Semmi színpadi nóták. Csupán régi zsoltárénekeket. A sírbeszédet pedig a templomban a szuperintendens, a háznál pedig az esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?
A nő maga elé bámult a légbe.
– Kérem önt, Marie. Amiket most, most mondok, azokat nem fogom többé ön előtt ismételhetni. Legyen ön olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kisasztalhoz, rajta van minden írószer. Írja fel ön, amit mondtam és még mondani fogok.
A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kisasztalhoz, és leírta az eddig hallottakat. Mikor készen volt vele, a férj folytatá:
– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, amit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De amit ez óra alatt önnek eléje mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. – Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a digitalinból…
A nő kis aranykanálkában beadta neki a gyógyszert. A beteg ismét könnyebben beszélt:
– Írja ön végszavaimat! Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele. Sokan vannak, akik értenek engem; de kevesen, akik tenni tudnak, és kevesebben, akik tenni mernek. Írjon ön le minden szót, amit mondok, Marie.
A nő írt csendesen.
– Most a tengelye esik ki a gépnek – folytatá a haldokló –, s a hulló romok dobaját hallom már koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Írja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. Nyújtson elébb egyet a pézsmalabdacsokbul. Köszönöm. Üljön le és folytassa.
A nő tovább írt.
– Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben. Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem idvezíti. Ott kigyógyítják mindabból. Az orosz udvar jó iskola. Ott megtanulja ismerni a különbséget az emberek között, akik jogosan születnek – és jogtalanul világra jönnek. Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre le nem szédülni. Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy férfinak egymás ellenében. Ott majd elfásul a rajongása, s midőn visszatér, mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, amit én elbocsátok kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait. Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny magaslatára akar jutni.
A beszélő az órára tekinte; az sietteté. Rövid az idő, oly sok mondanivaló van még.
– Azt a leányt – folytatá halkan a beteg –, ki miatt el kellett neki hagynia e házat, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kíméljen semmi költséget. Hozzá való férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe. Ott sok összeköttetésünk van. Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön odakünn meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette egy cár; aztán az is csak orosz cár volt, nem magyar nemes.
A haldokló arcán még két piros folt is gyulladt ki e szónál, mely pillanatok múlva ismét eltűnt onnan.
A nő csendesen írta a rábízottakat.
– Második fiam, Richárd, még egy évig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan régió áll előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay Richárd számára azokban sok végeznivaló lesz. Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! Richárd ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!… Marie, ön nem ír? Csak nem sír ön talán? Kérem, Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven perc még az idő, s nekem annyi mondanivalóm van még. Írja ön le, amit eléje mondtam.
A nő nem merte mutatni fájdalmát, és írt csendesen.
– Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy a legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon Bécsben, és szolgáljon a hivatalban, és tanulja magát fokrul fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést ésszel és kedéllyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak, akiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást; fenntartani és felkerestetni vele az ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi összeköttetésre vezethetnek – a költői ábrándok követése nélkül.
Egy pillanatnyi eltorzulása ez arcnak tanúsítá, mily végtelen kínokat kell kiállni ez embernek azalatt, amíg beszél. Csak pillanatig tartott az. A nemes akarat legyőzte a pór természetet.”
Ha kedvet kaptunk A kőszívű ember fiaihoz, itt olvashatjuk el elektronikusan!
Nézzünk egy kortárs külföldi írót! Hogy ír párbeszédet John Grisham?
Eleink kétségtelenül ügyesen írtak párbeszédet, ám mutatok működő párbeszédet fiatalabb, amerikai regényből is. Ez is remek példa arra, hogyan írjunk jó párbeszédet. Keressük meg ebben is, mi a titok!
- Az egyes kimondott mondatok narrálása mindig beszéddel történik (mondta stb.), nem pedig akcióban (mutatott, fordult, rezzent össze stb.).
- A narráció változatos, nem mindig a „mondta” szót használja a szerző. (Mit? Keressük meg ezeket!)
- Értjük a helyzetet: hogy hol vagyunk, hogy néz ki a környék és kik a párbeszéd szereplői.
- A szerző a testbeszédet is használja a szereplők érzelmeinek közvetítésére.
- Minden egyes kimondott mondatról tudjuk, ki mondta. Vagy azért, mert az író odabiggyesztette, vagy azért, mert a kérdés-válaszból, a felvetés-reakcióból értjük.
- A szereplők által kimondott mondatoknak jelentősége van, például a helyzetet, a környezetet érzékeltetik, a szereplők hangulatát, vagy információt adnak át. Nincsenek fölösleges mondatok, megszokott frázisok.
Íme a részlet, melynek elképzeléséhez fontos, hogy Kyle a férfi főszereplő, Dale pedig egy kolléganője:
„Kyle visszautasította az invitálást, ahogy Dale is. Hét óra körül, amikor már mindketten végeztek a végtelennek tűnő hét utolsó feladataival, és senki nem volt a közelükben, Dale áthajolt a válaszfalon, és azt kérdezte: – Nincs kedved együtt vacsorázni?
– Remek ötlet – felelte Kyle habozás nélkül. – Van valami ötleted, hogy hol?
– A lakásomban. Kicsit kiengedik, beszélgetünk, azt csinálunk, amihez kedvünk van. Szereted a kínai kaját?
– Imádom. – Azt csinálunk, amihez kedvünk van, ez a néhány szó ott pattogott Kyle szikkadt agyában. Dale harmincéves, egyedülálló, vonzó, minden jel szerint heteroszexuális – egy csinos nő egyedül a nagyvárosban. Valamikor biztosan gondolnia kell a szexre, bár ami azt illeti, Kyle-t ugyancsak nyomasztotta, hogy ő maga milyen keveset gondol rá.
Talán ki akar kezdeni vele? Elképesztő egy ötlet. Dale annyira félénk és tartózkodó, szinte hihetetlennek tűnt, hogy próbálkozzon bárkivel is.
– Akkor útközben vegyél kínait, és hozd el, jó? – javasolta Dale.
– Rendben.
Dale Greenwich Village-ben lakott egy négyemeletes, felvonó nélküli házban. Megbeszélték, milyen éttermek vannak a környéken, ahol adnak hitelt elvitelre, aztán együtt jöttek el az irodából. Egy órával később Kyle felgyalogolt a lépcsőn egy zacskó édes-savanyú csirkével, rákkal meg sült rizzsel, és bekopogtatott az ajtón. Dale mosolyogva fogadta, és bevezette a lakásába. Két szoba, nappali és konyha egyben, meg egy háló. Kicsi, de szépen berendezett lakás volt: minimalista stílus, a bőr és a króm dominált, a falon fekete-fehér fényképek. És persze Dale is jól nézett ki, ezúttal a kevesebb több elvet követte. Fehér kartonszoknyája egészen rövid volt, sokat megmutatott a karcsú lábakból, amelyeket Kyle meg a többiek már jó ideje csodáltak. Lapos sarkú, elöl nyitott, vörös bőrcipőt viselt, nyilvánvalóan kiváló, márkás darab volt. Megnézte, majd azt kérdezte: – Jimmy Choo?
– Prada.
A fekete pamutpulóver rásimult a testére, és alatta nem viselt melltartót. Kyle most először, túlságosan is hosszú hetek után most először érezte, hogy ébredezik benne a vágy.
– Szép lakás – állapította meg, és megnézett egy fényképet.
– Havi négyezer dollár, nem hihetetlen? – Dale kinyitotta a hűtőszekrényt, amely körülbelül akkora volt, mint egy nagyobb asztali számítógép. Kivett belőle egy üveg fehérbort.
– Nem, nem hihetetlen. New Yorkban vagyunk. De senki sem kényszerített rá, hogy ide jöjjünk.
Dale feltartotta az üveg chardonnay-t. – Üdítő nincs itthon. Bort ihatsz vagy vizet.
– Bort iszom – felelte Kyle, egészen rövid tétovázás után. Nyomban eldöntötte magában, hogy nem kínozza magát a kérdéssel, vajon ihat-e öt és fél év józanság után. Nem volt elvonókúrán, sosem tartotta magát alkoholistának. Egyszerűen csak abbahagyta az ivást, mert túl sokat ivott, de most nagyon vágyott egy pohár borra.”
Ajánlom, hogy a legutóbb olvasott könyvet is csapjuk fel, és nézzük meg benne, konkrétan milyen a párbeszéd! Minden írótól tanulunk valamit: vagy jó példát vagy rosszat.