Művészekről és fizetésekről – Molnár Tóni írása

A művészet legtöbb esetben nem csak a művésztől, hanem a megrendelőtől is függ. Kezdetben leginkább talán a képzőművészet volt az a művészeti ág, ami kifejezetten kiszolgáltatott volt a megrendelők ízlésének. Ókori szobraink nagy része valamilyen uralkodót ábrázol egy győztes csata után, esetleg különböző istenek társaságában, vagy egyszerűen csak dicsőséges trónusán ülve. A szobrásznak nem sok választása volt a témát illetően. A középkori, vagy kora újkori festmények nagy része egyházi megrendelésre készült, és gyakran kötelező elem volt, hogy Szűz Mária lába alá ott legyenek a megrendelők, a donátorok is. De említhetnénk a barokk zeneszerzőket, vagy a szocialista realista filmrendezőket, vagy sok minden mást is. Egyedül talán csak az irodalom tudta megőrizni a függetlenségét a megrendelők pénzétől. Ellenpéldákat persze itt is lehet hozni, de azért többségében elmondható, hogy az írók olyan emberek közül kerültek ki, akik megtehették, hogy szabadidejükben foglalkozzanak ilyesmivel, anyagi költségeik pedig szinte elhanyagolhatóak voltak. Egy festőnek megvenni mondjuk egy kis üvegcsényi lazúrkék festékport drágább volt, mintha ugyanennyi aranyat kellett volna vennie. Egy szobrásznak megvennie egy márvány,- vagy gránittömböt szinte többe került, mint amennyit saját maga kért a munkájáért cserébe. Egy zeneszerzőnek ahhoz, hogy fenntartson egy zenekart, akik majd előadják a műveit szintén hatalmas költségvetésre volt szüksége. Egy irodalmárnak viszont csak papír kellett, meg íróeszköz. Persze itt is megfigyelhető, hogy a korai időkben, amikor még a hordozó anyagok, vagy a sokszorosítási technikák költségesebbek voltak, gondolok itt az agyagtáblára, a pergamenre, vagy éppen a kódexmásolásra, az írások lényegesen rövidebbek, tömörebbek, lényegretörőbbek voltak, hiszen kétszer is meggondolta az író, mielőtt leírt volna egy mondatot. A papír elterjedése, és a nyomtatás hozták meg a művészeti ágban a lényeges változást. Nem véletlen, hogy ekkor kezdett divatba jönni például a regény műfaja, amelynek nem titkolt elsődleges célja a szórakoztatás, szemben mondjuk egy teológiai vagy egy tudományos művel.

Egy művész ugyanakkor sosem lehet teljesen független. Ha nem a megrendelőktől, akkor a piaci viszonyoktól függ. A modern időkben egyre több művész kezdett a piacra dolgozni, ez pedig együtt járt az eladhatóság gondolatával. Kevés olyan művész volt, aki kívül tudott maradni ezeken. Amikor fő megélhetési forrássá vált az irodalom, az írókat egyre erősebben kezdte kísérteni a gondolat, hogy ne a saját meggyőződésük szerint, hanem a közízlés kiszolgálására írjanak. Napjainkra sajnos óriási méreteket öltött ez a fajta hozzáállás, ráadásul a kiadók is ezt erősítik, hiszen a kiadók nagy része eleve nem is hajlandó kiadni mást, csak ezeket a pénzügyi haszon reményében írott, úgynevezett „eladható” könyveket. Pedig az irodalom nem azért van, hogy az író meggazdagodjon rajta. Az író adni szeretne valamit az embereknek azáltal, hogy megír egy könyvet, nem pedig nyerni valamit az emberektől. Alapvető különbség.

Nem tartom igazán jó dolognak azt sem, hogy valaki főállású író legyen. Sokkal szerencsésebb, ha az embernek van valamilyen szakmája, és munka mellett, szabadidejében ír pusztán az írás öröméért, nem azért, mert muszáj neki. Ráadásul a főállású íróság ellenkező irányban is hordoz magában veszélyeket. Sok főállású művész, akiknek esetleg olyan szerencséjük van, hogy nem kell pénzért árusítaniuk a művészetet, gyakran esik bele a hibába, hogy kizárólag a többi főállású művésznek dolgozik, csak velük tartja a kapcsolatot, és sosem hallja meg az egyszerű emberek hangját. Ettől válik aztán a magas művészet befogadhatatlanná, olyasmivé, amire az emberek csak legyintenek, hogy ez nagyon művészi, de tőlünk az ilyesmi nagyon távol áll. A művészek pedig kipanaszkodják magukat egymásnak, hogy senki sem érti a művészetüket. Pedig ha lenne valamilyen munkahelyük, ha benne élnének a társadalomban, talán egészen máshogy gondolkodnának a művészetről.

Svédországban jártam a nyáron, és az ottaniak mesélték, hogy ott van egy olyan törvény, hogy minden köztéri építkezés során kötelező az építési költség egy százalékát valamilyen művészeti célra fordítani, viszont az építési vállalkozóra van bízva, hogy mi legyen ez. Az építési vállalkozók pedig olyan módon élnek vissza ezzel a törvénnyel, hogy a saját hegesztőmunkásaikkal néhány nap alatt összeácsoltatnak valamilyen absztrakt fém szerkezetet, és megkérnek egy ismert művészt, hogy adja hozzá a nevét. Vagy például kitesznek a tér közepére egy szikladarabot, amit a saját markolóik szedtek ki a földből, átfúrják két-három helyen, címet adnak neki, olyasmit mondjuk, hogy Meditáció, és szintén kipipálják, hogy művészeti célra fordították a pénzt. Az embereknek pedig egyáltalán nem tűnik fel, hogy ezeket az alkotásokat nem képzőművészek, hanem helyi építőmunkások készítették, csak azt látják belőlük, hogy már megint készült egy olyan szobor, amiből semmit sem értenek. Ez viszont valahol a művészek hibája is. Azoké a főállású művészeké, akik sosem beszélgetnek hétköznapi emberekkel a művészetről, csak magukhoz hasonló főállású művészekkel, és fogalmuk sincs arról, hogy a hétköznapi embereknek mi a véleményük.

Az igazi művészeknek szerintem valahol e között a két véglet között kell egyensúlyozniuk. Ismerni kell az egyszerű emberek véleményét is, hiszen nekik akarunk mondani valamit, de kell, hogy valamit tényleg mondani akarjunk nekik, ne csak azt, amit hallani szeretnének. Ehhez viszont egyáltalán nem haszontalan dolog, ha a művész független anyagilag a saját művészetétől. Persze itt is vannak kivételen. Sok olyan művész született már a történelemben, akik inkább éheztek, de akkor sem voltak hajlandóak mást csinálni, mint a saját meggyőződésük. A fontos inkább csak az, hogy az ember ne adja fel az elveit, függetlenül attól, hogy a művészetből él-e, vagy nem, de talán mégis könnyebb, ha nem ebből él.