Regényújság / Álomtalanítás ÷ 13. rész
Könyv Guru folytatásokban közli Robin O’Wrightly lélektani krimijét. Az első rész innen érhető el. A tizenkettedik rész múlt héten jelent meg, itt következik a befejezés, a tizenharmadik.
Az őrsre beérve teljesen összeszokott csapatként viselkedtek. Azelőtt is előfordult, hogy együtt hozták a reggelit, igaz, akkor nem volt egy közös, testi titkuk. Mindketten az asztalukhoz mentek, ahol a feltornyosult irattartók és dossziék már várták őket – mint minden letartóztatás és rabosítás után, hogy az ügy lezárt lehessen, azért meg kellett dolgozni. Jelentések, tanúskodások, vizsgálatok, elemzések, tesztek, képek, források utolsó, „röptetés előtti” átnézése, a perdöntő bizonyítékok biztosítása, hogy a bírósági tárgyalásra minden profin megálljon, mint vád, az ügyész kezében. Shauni viszont nyugtalan lett, ahogy a plexitábla közepén meglátta az elsőnek lelőtt Liedecker képét. Közelment a táblához, leszedte a fotót, és kezével végigsimítva állát, hagyta, hogy ellepjék a gondolatai.
– Hallod, Frank, nem hagy nyugodni ez a kép. Nincs ez a pasi a rendszerünkben? Már korábban agyaltam ezen, hogy nem tudom hova tenni. Ha andromán volt, erőszakos felhanggal, kell, hogy valami nyoma legyen. Kurvafogdosás… Bármi!
Odaléptek a számítógéphez, és a férfi leült a székbe, majd beírta az adatokat a keresőbe. Az ő jelszavával tudtak csak belépni, egy hete rendetlenkedett a szoftver.
– Negyvenkét éves volt, mikor meghalt, keress rá 25 évvel ezelőtti esetekre, ezen a néven – hajolt rá a szék karfájára a nő, hogy közelebbről szemügyre vegye a monitort. Shauni melle hozzáért Frank karjához, aki csak nagyon nehezen tudta visszatartani, hogy ne kerüljön izgalmi állapotba.
– Gondolod, pont tizenhét évesen kapták el valamiért? – próbálta elterelni a saját gondolatait is a szeretkezésről a munka világába.
– Csak keress rá – szólt a nő –, kérlek.
Számolt a masina, pörögtek a nevek és a képek, amikor beírta, hogy 1990 és Thomas Liedecker. Nem kellett sokat várni, mert egyből kiadta az eredményt. Pont abban az évben elkapták az akkor 17 éves Tommy-t gyorshajtásért, ott volt a kocsi rendszáma, a sebesség, amivel túlment, és egy megjegyzés: „az autó egyik lámpája törött és a motorháztetőn karcolások, horpadások vannak”. Óvadékkal kiváltották, az apja volt, befolyásos szenátor, Linus Liedecker, hülye neve van, annyi szent.
– Nézd meg a kocsit! Nézd meg a kocsit!
Úgy tűnt, Shauni inkább volt izgatott, mint ő, mert kiabált, de egészen más miatt.
– Nyugi, kislány, itt is van – mondta Frank, és kinyitott egy csatolt képfájlt. – Egyébként iszonyat szexi vagy így – súgta a fülébe, de a nyomozónő már nem figyelt rá, nem reagált. A kép ugyanis kirajzolódott, és DiMarco kommentálta:
– Egy tűzpiros Porsche 944S2 Cabrio, az akkori legújabb gyártmány, 1990-es.
Shauni az arcához kapott, és felsikoltott, mert felismerte azt a „papucsautót” még tizenkét éves korából.
– Jézusom!
Frank hátranézett, és akkor látta, hogy partnere és barátnője a falnak támaszkodva zokog. Ekkor összeállt benne is a kép, az éjszaka mesélt történet, és az előtte megjelent kocsi képe. Az ifjú Liedecker már tinédzserkorában nem bírt a vérével… Ő erőszakolta meg Shaunit. De sosem kapták el, ahogy a társait sem. Az apja volt a legbefolyásosabb személy a környéken, bizonyosan elsimította az ügyét. Mivel a gyorshajtásos eset óta nem történt bejegyzés, akkor pedig kiskorú volt még, így felnőve priuszmentesnek számított. Valószínűleg akkor történhetett a gyilkosságba is torkolló, kegyetlen erőszak az erdő szélén, mert utána eltűnt a fiú – az apja talán bentlakásos iskolába küldte, hogy távol maradjon a lányoktól és a közügyektől. Aztán Thomas felnőtt, maga is hatalommal rendelkező ember lett, és így zavar nélkül csinálhatta a mocskosságait stikában. Amíg le nem sújtott rá az önkényes bíráskodás… Hogy kik voltak az erőszakos kísérői, nem lehetett tudni. Egy közülük gyilkos volt, és talán ma is szabadon mászkál közöttünk, rendőrségi vakfoltként, mintha rendes ember volna…
– Úristen, Shauni, cicám, sajnálom – ölelte át a férfi a zokogó nyomozót, és leültette a székre, majd becsukta a fájlt és a keresőt, hogy ne nézze tovább a szörnyű emlékeket felhozó kocsit. Szerencsére kettesben voltak, mert hamarabb értek be, hiába tettek kitérőt – Shauni egy félórával korábban ugrasztott, talán a lebukástól való félelem miatt.
– Folytassuk a munkát, vagy inkább hazavigyelek? – Frank aggódott. Sok megerőszakolt nővel volt dolguk a munka során, de egyik sem állt hozzá ennyire közel.
– Nem, jól vagyok, köszi – törölte meg a nő az arcát, szipogott még párat, majd krákogott, hogy használható szintre hozza magát. – Huszonöt éve hordozom magamban, csak neked mondtam el az agyturkászon kívül… Ő is csak egy nappal korábban tudta meg, mint te. Muszáj kibírnom, meg kell csinálnunk a papírmunkát, mert az élet megy tovább. Marshall bíróság elé kerül, ez a szarházi meg a temetőbe… Te meg itt vagy mellettem.
Majd megszorította párja kezét, rámosolygott, jelezve, hogy nagyon hálás neki ezért. Frank átölelte a vállát, és megindultak az asztaluk felé. Nem bírta ki, hogy ne reflektáljon az utolsó mondatára:
– Ja, ez is egyfajta büntetés lesz neked.
– Tied a nagyobb csomag ezért a dumáért – mutatott Shauni nevetve a két halom papírhegyre, amelyek szinte teljesen egyformák voltak. Közben elkezdtek beszállingózni a kollégák is, ki-ki a maga papírhalmához, hogy mind, egy összeszokott csapat tagjaiként közösen, lezárhassák és bíróságra segíthessék a Médiamészárosként elhíresült ámokfutó ügyét.
A délelőttöt és délutánt is kitöltötte a lezárás aktusa, a hihetetlenül unalmas papírozás és a sürgős határidő miatt elfelejtett ebédelni a szakasz, ezért rendeltek maguknak pizzát. Lement a nap, mire végeztek, és az utolsó dobozt is elvitték az irattárba a lótifutik, ők pedig a kollégák gyűrűjében élvezték a jól kiérdemelt büszkeséget, amelyet minden megoldott ügy jelentett számukra. Már több száz eset volt a hátuk mögött, de csak most érezték először, hogy mennyire jó dolog bűnüldözőnek lenni.
Az eufória ráragadt a csoportra, ezért Shaunin volt a sor, hogy megtegye, amit meg kell:
– Halihó, emberek! Figyelem! DiMarcónak és nekem bejelenteni valónk van! – kürtölte szét.
Frank odakapta a fejét, „mit művel ez a nő?” felütéssel, de már ideje sem volt védekezni, mert Shauni folytatta is a kikerekedő szemű kollégák füle hallatára:
– Tegnap este dugtunk, és azóta együtt vagyunk, ma pedig elvisz engem vacsorázni, szóval akinek ezzel problémája van, az sürgősen forduljon magába, mert mi le fogjuk szarni!
Amire legkevésbé számítottak, az a felzubogó üdvrivalgás volt. Mind a kilenc kollégájuk éljenzett, örült és gratulált, mert már régóta drukkoltak nekik, hogy összejöjjenek, és mentek ám a fogadások a háttérben („húsz dollár, hogy még idén járni fognak”, „tartom, és még tíz, hogy első nap le is fekszenek egymással”), ami miatt valaki harminc dollárral lett gazdagabb.
– Ú, bazmeg, ez a hepiend olyan, mint egy rossz lányregényben – lehetett hallani Shauni kommentárját végszóként.
És tényleg. Mert hát nem lehet mindig szar az élet.
VÉGE
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.