Regényújság / Álomtalanítás ÷ 4. rész
Könyv Guru folytatásokban közli Robin O’Wrightly lélektani krimijét. Az első rész innen érhető el. A harmadik rész múlt héten jelent meg, itt következik a negyedik.
A Kellington útra érve iszonyatos migrén tört rá, minden tagja beleborzongott, a szemei majd’ kiugrottak a fájdalomtól. Szédelgett, hányingere volt, a füle is megcsendült. Leereszkedett egy padra, remegtek a végtagjai, de valahogy mégis megtartotta az egyensúlyát. Egy hasonló korú nő akkor szállt ki a kocsijából, látta, ahogy a kezébe temeti arcát, és bár sietni látszott, odalépett és eléhajolt, hogy belenézzen az arcába:
– Jól van? Segíthetek?
Connie felpillantott rá, bár még ez a cselekvés is fájdalommal járt. Mintha valamilyen mennyei jelenést látott volna, talán még szikrák is pattogtak a feje körül. Bár ez a migrén velejárója is lehet…
– Nem, semmi, jól vagyok, köszönöm… Csak egy kis fejfájás… – megdörzsölte a homlokát.
– Nem úgy néz ki – konstatálta az angyalarcú idegen, és benyúlt a kézitáskájába, majd elővett egy papírt. – Nem adhatok pirulát, de ez az ismerősöm névjegye, a legjobb gyógyszere van ilyesmire. Mi, migrénesek, tartsunk össze! – és odanyújtotta Connie-nak. Meglepően fiús ujjai voltak, ez minden, ami a hasogató fájdalom kínjai közt bevillant neki.
– Köszönöm – mondta elhaló hangon, és felerősödött a fülzúgás. Tudta, hogy egyre kevésbé tudja elhallgattatni magában azokat a velőt rázó hangokat, amelyeket a tette során hallott. Sikítozás, a fegyver zaja, fülsiketítő egyveleg… Remélte, hogy fuldoklásban feltörő zokogását az idegen nő már nem hallotta meg. Igaza volt, egyre halkuló kopogással az angyalarcú ismeretlen távozott, vissza se nézett.
Megnézte a kezében szorongatott névjegyet: egy patikusé volt. Ráadásul tényleg szakmakedvelő: a város első patikája, ahol egy perc alatt megszűnik a migrén. Vicces kis órás képpel… „Ha 61 másodperc múlva is érzi, pénzét visszaadjuk!” Micsoda mocskos reklámfogás mások fájdalmából üzletet csiholni… Persze egy próbát megér. Úgyis az itt lévő patikusához indult a havi antidepi-adagjáért, talán neki is van valami gyötrő fejfájás ellen. „Az ellen biztos” – járt az agyában – „a szívemre és gyomromra viszont csak én tudom a megoldást…”
Sietősen csilingelt a régimódi gyógyszertár ajtaja, ahogy belépett. Nem volt bent más, így rögtön a pulthoz ment. A patikus elmélyülten címkézte a polcokra szánt árut, és csak másodpercek múlva nézett föl:
– Jézusom, Connie, te vagy az? Úgy jársz-kelsz, mint egy macska.
– Jelzett a harang is, amikor bejöttem – mutatott a nő az ajtóra.
– Hát én esküszöm, nem hallottam. Amúgy rémesen nézel ki – Patrick a raktár felé indult..
– Köszi – mosolyodott el a nő. Ez a barátja, Patrick, már csak ilyen volt. Igazából lehetett volna a testvére is, de a sors valahogy úgy intézte, ne egy kútfőből eredjenek, csak majdnem: a férfi igazából Connie apja egyik iskolás szerelmének gyümölcse volt, már azután fogant, hogy Connie apja otthagyta volna azt a lányt. Erre a gyerekek jöttek rá, amikor Patrick anyjánál valami gimnazista ereklyét találtak, és rá magyarázatot Connie apja adott. Emiatt valahogy még erősebb lett a barátságuk, mert „időtestvéreknek” kezdték hívni egymást. Jó, akkor olyan kilenc körüliek lehettek mind ketten, és ez már huszonnyolc éve volt.
– Itt a csomag, cserébe kérek egy szép papírost, hogy ne rakja meg a seggemet az egészségügyi szervezet – mosolygott vissza Patrick, mikor visszatért a csomag gyógyszerrel: volt benne antidepresszáns, nyugtató, stabilizáló, erősítő, vitaminok, altató, valamint egy – általában vicces – kis könyv, amit Patrick írogatott, és a kedvenc ügyfeleit ajándékozta meg vele. Connie odaadta a receptet, amit az orvosa írt fel, majd megkérdezte, odanyújtva a patikus orra elé a névjegyet:
– Ilyened van? Azt mondják, jó.
– Muti! …A múlt héten hozattam onnan egy mintát, még nem próbáltam ki. Sally – Patrick húga – szeretett volna kérni, ő mostanában migrénes, de még nem volt alkalmam odaadni neki… Tudod mit, te kapod meg. Megnézem, interferál-e bármelyik gyogyóddal… – végigfuttatta szemeit a leírásokon – Fáj a fejed?
– Eléggé.
– Ez valami vitaminkészítmény, amit a muksó reklámoz, gyógynövények, ilyesmi. Tudtommal neked okés, de négy óra különbséggel vedd be, mint a többi pirulát. Most alkalmas, hozom, kapsz vizet is – azzal már ment is, hogy hozza, adja, tüsténtkedhessen kicsit.
Patrick elemében érezte magát – még ha nem is szívesen vallotta be ezt –, amióta Connie megzuhant, mert fiatalkorukban a lány mindig kimentette minden hülyeségből. Úgy érezte ezzel most valamit törleszthet az adósságából, persze ez az érzés nem volt tudatos, inkább tudatalatti, amely minden mozdulatát megfertőzte ezzel.
– De most nem kell felforgatni miattam a patikát – szólt be neki Connie.
– De kell – tette le ellentmondást nem tűrően a férfi a pultra a szerzeményt, amely első ránézésre valami random táplálékkiegészítőnek látszott. Második ránézésre is.
– Azt írja, egy perc, és a fejfájásnak huss, na, kapj be egyet, megvárjuk, mi történik – ajánlotta a patikus, és Connie kezébe adott egy pirulát, meg a pohár vizet is. A nő gondolkodás nélkül befalta a készítményt, és ráivott. Annál nagyobb baja már nem lehet, mint hogy megölt egy raklapnyi embert, és lecsukják vagy kivégzik. Még hálás is lehetne, ha ettől végleg kikészül…
– Nem rossz – nyugtázta, mikor Patrik felnézett az órája bámulásából egy hümmögő „na, milyen?” pillantással – Sőt, egyre jobb. Sokkal kevésbé fáj, bár még érzem. Na, végre valami értelmes reklám…
– Azért, tesó, ha három lábad nő vagy tüzet kezdesz okádni, azonnal gyere be hozzám – tette a kezét Connie vállára a barátja – Érzem, hogy valami nagy baj van. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. És én bármikor profin elrejtelek, csak kérjed, megteszem…
Connie áthajolt a pulton, és megpuszilta a segítőkész férfit.
– Jobb, ha nem tudsz semmit. Te vagy az egyetlen, akiben megbízom, de jobb, ha nem tudsz semmit.
◆ ◆ ◆
Frank gondterhelten meredt a plexitáblára, ahova felirkálták a gyilkos profilját, az események sorait, hangtalanul sorolta csak magának, hogy „az első áldozat a főnök volt, szemből kapott golyót a homlokába, a második áldozat egy ember volt az iroda előtt, aztán három másik a folyosón, nyolcat a bejárat és a recepció vonalában terített le körben, kettő pedig a hangzavarra jött be, talán menekülni akart, egy a vécék felől, egy pedig, a recepciós a konyhából…”, ekkorra azonban hangosan szólalt meg:
– Az irodavezető épp sztondult, de ez így akkor is csak tizenöt, hol a tizenhatodik?
– Ő az elkövető, nem? – sietett a kérdő válasszal Shauni.
– Eddig ebből indultunk ki, meg hogy belső munka, mert ismerték a tettest. De mi van, ha egy ügyfél volt? Aki, mondjuk, napi szinten bejár?
– Vagy egy volt kolléga. Kirúgták, visszajött bosszút állni.
DiMarco keze megállt a levegőben, és hátranézett kolléganőjére.
– Akár. De akkor sem magyarázza meg a hiányzó embert a cégtől. Aznap senki nem volt szabadságon. Átnézem a nyilvántartást, megnézem, ki hiányzik, összevetem az azonosított holttestekkel. Aki nincs köztük, és nem az irodavezető, az a tettes.
– Ügy megoldva! – kacagott a képébe a nő.
Frank leült az asztalához, Shauni a mobiljára pillantott.
– Hí, a kurva életbe, elkésem!
– Most honnan? – vetette oda csipkelődve a férfi. Imádta piszkálni a partnerét, amiért folyton elkésett mindenhonnan. Szerinte még a születését is biztos lekéste két hétnyi túlhordás miatt.
– Jaj, anyám nővérét most kell kivinnem a reptérre. Nem tudtam lemondani. Megy a Princetonra, koponya-CT-re. Becsekkol, megvárom, anyámat hazaviszem. Szerintem hét előtt nem értek el…
– Titkolsz valamit.
– Mi van? – Shauni nem értette hirtelen, és ekkor – mintegy cinkosaként – megcsörrent a mobilja. – Szia, anyu! …Persze, persze, már úton vagyok… Nancy néni még be akar előtte vásárolni, nem tudnád lebeszélni róla? Nem vihet fel úgysem 9 centiliternél több folyadékot a gépre… Hol volt 9/11-nél? …Jó, tudom, beteg, öreg és hülye, és ezt csak te mondhatod, igen… Oké, puszillak, én is szeretlek!
– Oké, nem szóltam – visszakozott a kollégája, pedig már nagyon akarta ugratni őt. – Csak gyanús vagy, ez a második csütörtököd, amikor indoklás nélkül lelépsz. Tuti randizol!
– Itt se vagyok, a falnak beszélsz…! – hallotta a távolodó nő hangját.
– Rendes pasi legyen, vagy szétrúgom a seggét! – kiáltott utána Frank, hátha. Shauni csak nevetve megrázta a fejét, persze, pasi, hagyja már. Nem akart kapcsolatot, csak egy normális életet, a saját régi önmagát.
Valóban a reptérre hajtott, de a becsekkolást már kihagyta. Elbúcsúzott az anyjáéktól, mikor azok kezdték behúzni a bőröndöket, és a parkolóházból egyenesen dr. Weisshoz, a hírneves pszichiáterhez gurult, a belvárosba… Nem akarta, hogy a munkahelyén vagy a családjában kitudódjon, hogy egy ideje valami nem stimmel vele. Sem karrierje vesztett rokkant nem akart lenni, sem elmegyógyintézetbe nem akart kerülni. „Bőven elég szívás az Alzheimer-kór Nancy néninek” – gondolta feldúltan. Keresett egy parkolóhelyet, majd sietősen bevette magát a bérházak takarásába.
A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA: 5. rész
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.