Regényújság / Álomtalanítás ÷ 9. rész
Könyv Guru folytatásokban közli Robin O’Wrightly lélektani krimijét. Az első rész innen érhető el. A nyolcadik rész múlt héten jelent meg, itt következik a kilencedik.
Connie zúgó füleire tapasztotta a kezeit, és imádkozni kezdett, hogy kitisztuljon a tudata. Végigpörgette magában az elmúlt napok eseményeit, a szörnyű tettétől a lelki megszabadulásáig. Már tisztán látta, mit kell tennie, már csak azon kellett elgondolkoznia, hogy hogyan tegye meg. Nem végezhet félmunkát félszívvel – most a saját magára vonatkozó küldetését is be kell fejeznie.
Az imaház előtt álldogált Adrian tiszteletessel, aki éppúgy szeretettel tekintett az elveszett és megtalált századik idegen báránykára, mint bármelyik kilencvenkilencre a saját nyája közül.
– Nem zavarja, ha rágyújtok? Tudom, nem kellene, de sajnos rászoktam… Kiskorában megfogadta, hogy ha felnő, nem fog a hagyományos módon dohányozni, hanem feltalálja
a nikotinmentes cigarettát… Ha már szívni kell valamit, az legalább egészséges legyen. Végül nem talált fel semmit, hanem reklám-főiskolára ment, ahol hamar előkerült a cigarettásdoboz. Persze megtehette volna, de elektromos cigarettára sem váltott, hanem maradt a csökkentett nikotintartalmú mentolosnál, amelyből az elmúlt napok stresszhatásai miatt most többet szívott.
A lelkész ráhagyta – nem ez volt a legfontosabb szokás, amelyről le kellett volna szoktatni bárkit. Hébe-hóba ő is elszívott egy-két szálat, ha olyan környezetben volt, mert Pál nézeteit vallotta: „zsidónak zsidó, görögnek görög vagyok” – ő pedig adott esetben dohányos mellett dohányos. De most nem ez volt a lényeg…
– Tudod már, mit kell tenned, lányom? – kérdezte válasz helyett.
– Azt tudom, mit ne tegyek. Nem fogok menekülni, sem elbújni… Az elrontott világot a saját magam módján teszem jobbá.
– Bárhova is sodorjon a döntésed, sosem leszel egyedül – tette vállára Adrian pásztor a kezét. Connie odafordult és belenézett az arcába.
– Nem hiszem, hogy valaha ismét találkozunk.
– Nem baj, ha nem hiszed. Istennel találkozz minden nap, az a lényeg. A többi másodlagos. Ő pedig mindenhol ott van, és neki semmi sem lehetetlen, lányom! – mosolygott a férfi örömmel a szemeiben.
Az asszony tenyerébe fogta, majd elengedte a lelkész kezeit, és egyetlen viszlát nélkül beleolvadt a sötétbe. Adrian tiszteletes még hosszú percekig kint maradt a templomkapu előtt, messzibe fürkésző tekintettel. Örökre emlékezetébe véste a nő arcát, vonaásait, hangját, hátha egyszer még viszontláthatja őt. Ha máshol nem, hát az Úr színe előtt…
◆ ◆ ◆
Shauni teljes sokkban reszketett a telefon végén, az ágyán összekuporodva, és kétségbeesetten részletezte rémálmait az éjnek évadján felkeltett, álmos hangú Dr. Weissnak. A férfi igen türelmes volt vele még így is, egyrészt a szakmája volt a hivatása, másrészt jól fizetett rendőr létére, harmadrészt pedig nem akart
orvosi kamarai pert a nyakába, ha esetleg bepánikolna a betege, és kárt tenne magában vagy másokban… Most mutatta meg arcát Shauni egész múltja, a tudattalanba temetett tragédia, és lassanként felbukkantak az emlékek, egyenként, együtt kirajzolva a teljes képet.
– Nem tudom, mit csináljak ezzel – sóhajtotta a nyomozónő riadtan. – Bármikor farkasszemet nézek egy bűnözővel, vagy megoldok bármilyen haváriát, de a saját démonaimat nem tudom legyőzni.
– Nem nyomhatja el magában megint. A szuppresszió okozza a legtöbb gondot. Sajnos erre csak most kezd rájönni az orvospszichológia. Muszáj feldolgoznia, persze leginkább a segítségemmel, akármekkora gólem is legyen az, hogy rendbe jöhessen az élete, hogy visszakaphassa a – hogy is fogalmazott? – lelkét. Hosszú folyamat lesz, erre készüljön fel… De azért vagyok, hogy segítsek.
– Tudom…
– Holnap, amikor tud, jöjjön be hozzám. Feltétlenül el kell kezdenünk egy speciális terápiát! Ki kell űznünk a „démonokat”… Le tudja győzni, megmutatjuk nekik, hogy le tudja győzni őket! De most menjen, igyon egy nagy pohár langyos tejet banánkarikákkal, kapcsolja be azt a relaxációs zenét, amit a múltkor adtam, és minden rendben lesz. Holnap pedig találkozunk, de délelőtt kérem, küldjön rám egy sms-t, hogy hogy aludt! Orvosszakértői tárgyaláson leszek, de elolvasom, várni fogom. Jobb éjszakát!
– Köszönöm, doki… Viszont magának is… – tette le a meggyötört lelkű és testű nő, majd elment a konyháig, kivette a tejet a hűtőből, egy nagy üvegpohárba töltött belőle, majd bevágta melegedni a mikróba – tudta, hogy ez nem tesz jót a tejnek, de nem törődött vele –; gyorsan akart elaludni, és álmodni végre egy jót is, amire nem emlékszik majd. Banánt nem talált, mert nem vásárolt be.
Az altató tej kortyolgatása közben végigsodorta magát agyán az egész élettörténete: az elfuserált kapcsolatok, az össz’vissz’ egy darab beteljesült szerelem – a többiek sosem vihették ágyba, akkor nem tudta, miért –, most már megértette ezt is. Tizenhat éves korából feltört egy emlék, az akkori próbálkozás egy Kevin nevű fiúval csúfos kudarcba fulladt: amikor egymásba feledkezve bontogatni kezdték a szociális csomagolást, a lány egyszerűen rosszul lett: lezsibbadtak, megbénultak a tagjai, az arca, nem bírt beszélni, majd hamarosan elveszítette az eszméletét, és rángógörcshöz hasonló rohamot kapott. Kihívták a mentőket, akik epilepsziára gyanakodva ajánlották a kórházi kezelést. Természetesen minden teszt negatív lett, így a háziorvos legyintve közölte Shauni anyjával, hogy biztos pszichés és majd kinövi a lánya, ne aggódjon érte. Többször nem próbálkozott, inkább a tanulásba menekült a fiúk elől, eddig sikeresen – persze tartott pár alibirandit, hogy elkerülje a környezete kínos csipkelődését. Egyáltalán nem vágyott férfitársaságra, igaz, nőire sem…
Huszonkét évesen ismerte meg Richardot, aki a hadseregnél szolgált. Ő volt az egyetlen – akkor igaz szerelemnek tulajdonította –, akivel képes volt lefeküdni, mert valami csoda folytán tőle nem kapott rohamot, mikor hozzáért a testéhez. Annyira meglepődött ezen, hogy igent mondott, mikor megkérte a kezét. Sajnos szerelmük nem tarthatott sokáig, mert ez 2000-ben történt – 2002 tavaszán pedig férjét Afganisztánba küldték. Két hónap múlva annak sajnos sejthető módja szerint Richard Tomkin őrmester háborús veszteséggé vált, számmá lényegülve egy lelőtt harci helikopter navigátori székéből a statisztika rideg valóságába. Özvegye magára maradt, de összeroppanás ellen inkább belefúrta magát a munkába, és profi módon elásta lelke mélyére ezt a halottját is, mint egykoron barátnőjét az erdőben.
A karrierje tartotta egyben, részlegről részlegre vándorolt fölfelé a létrán, már réges-régen elvitték volna az FBI-hoz vezetői pozícióba, ha nem ragaszkodik a saját kis életéhez a városban. Így kapott egy saját részleget, amelyet vezethet, és 2008-ban Franket, maga mellé. Olyanok lettek, mint a barátok, sőt, már-már öccsének érezte a harminchét éves férfit. Közeledni eszébe sem jutott volna, ahogy partnere sem tette. Jó sok munkával sikerült „barátpozícióba” tennie DiMarcót. A sok szabadszáj, a férfias viselkedés, a hiszti és évődés közötti kiszámíthatatlan állapot – amit a férfiak nem szeretnek, gondolta ő, mindent összegyűjtött magába, hogy tökéletes antinő legyen. Egy házinyúl, akire nem lő senki. Senki.
De most Frank sem volt ott, sem más, hogy megakadályozza a nyomozónőt az összeomlásban, ahogy az emlékek rohamára feltört belőle egy kiadós, az évek óta felgyülemlett feszültség okozta zokogás. A magány volt a társa, ez tisztította ki közönytől eltömődött érzékeit, és folyatta szét ideghálózatában mindazt az emléket, amin életében keresztülment.
◆ ◆ ◆
Derengett a pénteki hajnal, a kora reggeli szellő új illatokat hozott: a városmenti erdő sóhajtotta oxigénből való, a frissen kelő naptól gyúlt és felgyűlt ózont görgette maga előtt, be az utcákba, végig a szürkésen kornyadozó fák között. Lassan, de biztosan beindult az élet, bár a nagyváros éjjel sem aludt igazán.
Felhúzta fejére a csuklyát, elhajította a sokadik cigarettát, és egy lassú, de határozott lélegzettel felhajtotta magát a rendőrség lépcsőjén. A rendőrőrs sem pihent: felbolydult hangyabolyként járt-kelt magában a hivatal. Úgy tűnt, míg eléri az információs ablakot, rengetegen jöttek ki és be, kerülgetnie kellett az embereket, mint valami számítógépes játékban.
Odalépett a pulthoz, és így szólt az ügyeletes tisztnek:
– Jó reggelt! Lényeges információm van a kedden történt, Rausmann utcai mészárlás gyilkosával kapcsolatban. Csak a nyomozást vezető tiszt jelenlétében vagyok hajlandó többet mondani. Kérem, hívja őt ide!
Az ügyeletes elhűlt ennek hallatán, felnézve egy csuklyás nő állt előtte, fegyvertelenül, aki mégis ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. Ám ő rutinos életvédelmis volt, ezért tudta, mit kell mondania:
– Azonosítsa magát, tegye láthatóvá az arcát és a kezeit, ha kérhetem!
– És ha nem? – makacskodott az asszony.
– Akkor le kell tartóztatnom!
– Az mindenképp meglesz.
Connie Valerie Marshall levette a fejéről a kapucnit, így az ügyeletes tiszt újra megdöbbenhetett: a tegnap esti körözvényen szereplő bűnöző arca nézett rá.
A nő egy szempillantás alatt bilincsben volt, az őrsön pedig a jelenlegi hangyaállapotnál is felfokozottabban kezdett pörögni az élet.
A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA: 10. rész
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.