Történelemszemlélő / Egy elhallgatott vérfürdő
Harmat József: Roma holokauszt a Grábler-tónál
Székesfehérvári és várpalotai cigányok tömeges kivégzése Várpalotán 1945-ben (szerk.: Márkusné Vörös Hajnalka)
Kovács Tamás*
Kényes és egyben kényelmetlen témát választott a szerző-szerkesztő és a közölt iratokat válogató páros: egy Magyarországon – egész pontosan a Grábler-tónál – 1945-ben elkövetett tömeggyilkosság feldolgozását. Nehéz könyv, nehéz olvasmány, nem lehet „csak úgy pihenésképpen olvasgatni”.
Ez idáig nem sok olyan helytörténeti munka látott napvilágot, amely egy adott helyen, régióban a II. világháború alatt elkövetett tömeggyilkosságot dogozott volna fel úgy, hogy azt beleillesztette mind a régió történetébe, mind az országos események sodrába. Bár a magyarországi holokausztnak, a Pharrajimosnak elismert és jegyzett kutatói vannak (a teljesség igénye nélkül: Bársony János, Daróczi Ágnes, Karsai László, Szita Szabolcs), a helytörténeti jellegű, illetve egy-egy nagyobb roma közösség történetét bemutató munkák száma mégis csekély.
A téma kiválasztását abból a szempontból is dicséret illeti, hogy
a magyarországi cigányság történetéből az egyik legkritikusabb időszak egyik legbrutálisabb eseménysorát vették górcső alá,
hiszen a Grábler-tónál, illetve Várpalotán 1945 februárjában kivégzett emberek egytől egyig cigányok voltak.
Joggal teheti fel azonban az olvasó a kérdést, hogy vajon mi és hogyan vezethetett oda, hogy a háború, illetve a magyarországi harcok vége előtt pár hónappal – amikor a háború végkimenetele már amúgy sem lehetett kétséges – agyonlőjenek 118 embert: asszonyokat, gyerekeket, öregeket. És nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindez nem a megszálló németek műve, vagy az ő utasításukra történt!
A kötet elején olvasható bevezető tanulmányok szolgáltatnak hátteret mindazon forrásokhoz, amelyek a könyv gerincét alkotják. Az alapos kutatómunkán, a helyi források és a szakirodalom elmélyült ismeretét visszatükröző tanulmányok önmagukban is informatív írások. Megtudjuk, hogy a „cigánykérdés” rendezésére már 1928-ban rendeletet hozott a Belügyminisztérium. 1936-ban pedig Fejér vármegyéből Vassányi István szolgabíró kérvényezte „cigánykódex” kiadását, vagyis a romákkal szembeni diszkriminatív rendelkezések országos szintű, egységes bevezetését. A későbbi deportáló államtitkár, az akkori még csak gödöllői főszolgabíró pedig 1937-ben sürgette a „oláh cigány-ügy” megoldását. Azt ugyanakkor a szerzők is megjegyzik, hogy mindezek ellenére viszonylagos béke és nyugalom jellemezte a cigányság mindennapi életét, illetve viszonyát a többségi társadalomhoz.
Tény, hogy a törvényhozás szintjén nem foglalkoztak a cigánysággal, és a szélsőjobboldali orgánumokban sem szerepeltek a cigánysággal kapcsolatos, vagy a cigányveszélyről szóló cikkek. A német megszállást (1944. március 19.) követően sem a magyarországi cigányság állt a német rendészeti és biztonsági szervek érdeklődésének homlokterében, bár egyes helyi magyar kezdeményezések már ekkortól kezdve egyre gyakoribbá váltak.
Ez a helyzet a Szálasi féle hatalomátvétel után gyökeresen megváltozott: ekkor már cigány munkaszolgálatos századok felállítása és a cigányok deportálása szerepelt a tervekben, s 1944 novemberében és decemberében, elsősorban a komáromi Csillagerődből, illetve kisebb csoportokat a Monostori erődből deportáltak is.
Már 1944 szeptemberében és októberében is történtek kivégzések, akárcsak a nyilas hatalomátvétel után. A kivégzések minden alkalommal a frontvonal mögött történtek, s a kivégzett emberek ellen a vád általában árulás, kémkedés, a nyilas hatalom elleni fellépés, vagy ehhez hasonlóak voltak.
Cigány vádlottak esetében azonban sosem volt semmilyen eljárás,
így még a korban előírt minimumokat sem tartották be velük szemben.
A könyv tartalmi értelemben vett gerincét a Grábler-tónál végrehajtott tömeggyilkosság története alkotja. A szerző részletesen elemzi az áldozatok – vagyis a székesfehérvári és várpalotai cigányok – életét, társadalmi beágyazottságát, valamint a háború, de különösen a nyilas uralom alatti sorsukat. De olvashatunk a várpalotai nyilasokról, vagy éppen a Nemzeti Számonkérő Szervezet helyi működéséről is. A számos lábjegyzet – amelyek közül egyik-másik féloldalnyi – igen sok fontos kiegészítő információt ad az olvasónak. A cigánygyilkosságok eseménysorát tárgyilagosan, a gyakran egymásnak is ellentmondó források egybevetésével és elemzésével próbálják meg rekonstruálni. Az eseménysor szörnyű, de az ezzel foglalkozó tanulmány stílusa kiegyensúlyozott, nem viszik el az érzelmei a szerzőt.
Érdeme a bevezető résznek, hogy a keserű szembenézéssel, vagy ha úgy tetszik a Grábler-tavi tömeggyilkosságra való emlékezés történetére is szenteltek pár oldalt a konklúzió(k) levonására. A hallgatás évtizedei a hosszas közigazgatási eljárások után, valamint a könyvben ki nem mondott félelem feldolgozása nem volt könnyű út. De ma már kopjafa emlékeztet az áldozatokra.
Külön öröm a történész-levéltáros számára, hogy olvashat a forrásközlés szempontjairól is. Itt különösen a háború után keletkezett források értékelését tartom fontosnak, elsősorban a különböző rendőrségi és ügyészségi nyomozások és vizsgálatok során keletkezettekét. Tudható, hogy egy-egy utólagos leírás,
a csalfa emberi emlékezet vagy az esetleges célzatosság sok mindent és sok mindenkit befolyásolhatott már akkor is.
Ezek mellett a korabeli helyi sajtó anyagát is felhasználták, amelyek egyrészt különösen is igényelték a kritikai megközelítést, másrészt számos apró részlettel gazdagították ismereteinket.
Az alapos bevezető tanulmányokat követően 94, jól kiválogatott, az események fonalát 1940-ben felvevő forrást olvashatunk. Ezeket hét levéltár anyagaiból válogatták össze, minden esetben megadva a szakma írott és íratlan szabályainak megfelelő pontos levéltári jelzeteket. A források megértését 434 darab lábjegyzet segíti – ezek összeállítása önmagában is dicsérendő. Szinte mindegyik közölt dokumentum kapcsán lehetne pár mondatot írni, ám mivel egy rövid recenzió esetén erre nincs lehetőség, így csak az utolsó, a 94. számú forrás kapcsán teszem ezt meg. Igen beszédes ugyanis, hogy a „Temetők rendezése” címet viselő, 1949 júniusában keletkezett jegyzőkönyv már és még mártíroknak mondja az áldozatokat, de a cigány vagy roma szó egyszer sem fordul elő a dokumentumban…
A kötet végén nem csak a megszokottnak mondható név-, hely- és rövidítésmutatót, illetve a felhasznált irodalom bibliográfiáját találjuk meg, hanem az események igen alapos kronológiáját is, amelyben a 2014-es emlékműállítás az utolsó momentum. A kötet összeállítói az előforduló személyekről egy igen gazdag „Életrajzi adattárat” is közzétettek. A korabeli cigányságról publikált számos fénykép pedig – még ha nem is az áldozatokról készültek – közel hozzák az olvasóhoz a korabeli romák mindennapjait.
S ami talán a legfontosabb: az azonosított kivégzett áldozatok és a kevés túlélő leközölt névsora végképp megkérdőjelezhetetlenné teszi a tragédia értelmetlenségét.
Várpalota–Veszprém, Várpalota Város Önkormányzata, MNL Veszprém Megyei Levéltára, 2015.
* A szerző levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa.