Történelemszemlélő / Egy világraszóló hadi siker krónikája
Cseh Valentin: A nándorfehérvári csata 1456
Farkas Péter*
A magyar hadtörténelem talán legismertebb győzelmének, a nándorfehérvári diadal 560-ik évfordulójára jelent meg (2007 után újra) Cseh Valentin történész tudományos igénnyel megírt ismeretterjesztő kötete. Korábban, három évtizede, a neves történész, Barta Gábor jegyzett – elsősorban politikatörténeti jellegű – összefoglaló kötetet a nándorfehérvári ostromról.
Cseh Valentin kötete hasznos földrajzi bevezetővel indul, amely mindenekelőtt a magyar-oszmán összecsapások frontvonalát, a korabeli Magyar Királyság déli határvidékeit mutatja be. Majd folytatja Nándorfehérvárral és közvetlen környezetével, ami azért is lényeges, mert a vár területi elhelyezkedéséből eredeztethető stratégiai jelentősége is: a Konstantinápoly-Buda hadiút csomópontja volt, és kulcsszerepet játszott a dunai vízi út biztosításában. Az első fejezetben tárgyalja a Nándorfehérvár nevének eredetével kapcsolatos, XX. század eleji vitát is. A hozzászóló kutatók nézetei közül a szerző Eckhart Ferenc tézisét fogadja el, amely szerint a Nándor szóban a bolgár jelentést találjuk, mint népnevet, míg a szláv eredetű Beograd kifejezés fehérvárat, vagy fehérvárost jelentett, így Nándorfehérvár nevét Bolgárfehérvárként interpretálhatjuk. Az első fejezetben szó esik még az oszmán csapatok Drinápoly és Konstantinápoly közötti útjáról, amit elsősorban Bertrandon de la Brocquiere nem sokkal korábbi, 1433-ra datált útleírása alapján ismertet a kiadvány.
A következő két fejezet már az oszmánok elleni harc, valamint az ellenük kiépült védelmi rendszer és a korai magyar-török harcok 1456-ig terjedő történetét vázolja a szerző.
Talán érdemes lett volna arra is hangsúlyt fektetni, hogy Nagy Lajos 1375 folyamán nem kifejezetten a török ellen vezetett hadat,
ahogy erre Veszprémy László hívta fel a figyelmet, hanem Radu havasalföldi vajda ellen, akinek seregében találhatóak voltak török segédcsapatok is. Az 1396-os nikápolyi csatával kapcsolatban pedig meg lehetett volna azt is megemlíteni, hogy a jelentős létszámban megjelent havasalföldiek is részt vettek benne, ha már az ütközetben a keresztény oldalon részt vett szinte összes egyéb nációt megemlíti a szerző. A kötet összefoglalja a törökellenes védelmi rendszer kialakulását, amely folyamatban az első lépcső az volt, az ütköző államok (Bosznia, Szerbia, Havasalföld) rendszere már az 1420-as évek folyamán nem volt elegendő a török támadások ellen. Ennek a folyamatnak részben belpolitikai okai is voltak: minden ütköző állam bizonytalan „szövetséges” volt a Magyar Királyság számára, mivel viselkedése a török-párti vagy a magyar-párti politikai elitek váltakozásától függött. Luxemburgi Zsigmond uralkodás alatt kezdődött el a déli védelmi rendszer kiépítése. A déli végek irányításában kiemelkedő szerepet játszó Ozorai Pipo és Tallóci család esetében pedig Mályusz Elemér és Engel Pál kutatási eredményeit teszi a nagyobb olvasóközönség számára elérhetővé a szerző.
A harmadik fejezetben Nándorfehérvár 1440. évi ostromáról olvashatunk, ahol Bonfini – némiképp kétséges – információira épít a kötet, valamint megoldatlanul hagyja azt a kérdést, hogy a vár védelmét irányító Tallóci Jován várnai perjel miért is tudta sikeresen védelmezni a várat. Természetesen a gyér forrásanyagból nehéz a török sikertelenségének pontos okaira rámutatni, de néhány lehetőséget azért fel lehetett volna rajzolni: például 1440-ben a török ostromtüzérség, ostromtechnika még nem állhatott olyan magas színvonalon, mint az azt követő évtizedben, vagy a vereség okait az ostromló sereg létszámában is kereshetjük akár. Mindezek után Hunyadi János törökkel szembeni hadjáratainak bemutatásával zárul a kötet említett része.
A következőkben a vár építéstörténetét, felszerelését, őrségét és ellátását is megismerjük igényes szemléltető ábrák kíséretében. Kiemelendő a szerző által is jogosan említett két barbakán építése az utolsóként említett, Újlaki Miklós vezette építkezések korszakában, mert ezek valóban korszerű megoldásnak számítottak akkoriban. A vár is öt nagyobb egységbe lett osztva: fellegvár, belső vár, alsóváros, felsőváros, vízi város. A könyv szól a megerősített falrészek elhelyezkedéséről és az úgynevezett „kettős falövről”, amely a vár déli irányú védelme miatt nem elhanyagolható, mivel ez a rész volt leginkább kitéve a támadás veszélyének. A vár leírásánál korabeli szerzők munkáit is idézi a kötet: Giovanni da Tagliocozzo, Bertrand de la Brocquiere, valamint Hunyadi János híres győzelmi jelentését, mindemellett felhasználja a remek szerb régész, Marko Popovic írásait is.
A következő két fejezet hivatott a szemben álló oszmán és magyar haderő bemutatására. Luxemburgi Zsigmond korának hadügyi változásairól is szól a kötet: a tűzfegyverek megjelenéséről, valamint a gyalogság és a zsoldosság nagyobb arányú megjelenéséről. A könnyűlovasság bemutatásakor nemcsak az úgynevezett telekkatonaságról lett volna érdemes szólni, hanem Luxemburgi Zsigmond uralkodása óta a magyar hadszervezetben egyre inkább jelen lévő balkáni eredetű huszárságról is. Hunyadi János taktikájában pedig azt sem ártott volna megemlíteni, hogy nem csak a szpáhik elüldözésére használta a nehézlovasságot az ütközetek során, mint ahogy a kötet írja, hanem elsősorban a török szárnyakra akart csapást mérni velük, ahol valóban voltak szpáhik, de bizonyosan nem csak ők alkották az adott harci köteléket. Az egyik szárnyra mért csapás után támadt a másikra, átcsoportosítva nehézlovasait oda. Az oszmánok serege kapcsán joggal utal a flotta viszonylagos gyengeségére, valamint a tüzérség fejlesztésére is.
Az 1456-os ostromot megelőző egy esztendő sűrű történéseiről, benne természetesen a két fél előkészületeiről is szó esik. A magyar hadvezetésnek azzal a problémával is szembe kellett nézni, hogy hosszú határszakaszt kellett megvédeni, és a törökök mindig a lehető legtovább próbálták elrejteni támadásuk valódi célját, így máris világosabban látható Újlaki Miklós erdélyi vajda csapatainak hiánya a nándorfehérvári összecsapás során, mivel a Szerémség védelmét volt kénytelen ellátni. Jelentősége miatt meg kell említeni III. Callixtus pápa által 1455-ben meghirdetett keresztes hadjáratot is, az ezzel kapcsolatos és
a széles olvasóközönség számára legismertebb momentum, a déli harangszó kérdése is tárgyalásra kerül, tudniillik a pápa azt az ostrom előtt, 1456. június 29-én már elrendelte.
Érdemes megjegyezni, hogy a törökök július második napján érkeztek meg Nándorfehérvár falai alá.
A kötet külön kiemeli a három nagy összecsapást: július 14.-én a Dunán vívott csatát, a július 21-22.-i rohamot, valamint a döntőnek bizonyuló keresztes támadást július 22. napján. Ez a fejezet szól arról az elterjedt tévhitről is, hogy az elfoglalt török ágyukkal lőtték volna az ellenséget a július 22-i támadás során, és ezeket cáfolja is: a nehéz ostromlövegek bevetése lehetetlen volt, viszont a kisebb ágyúkkal már nem elképzelhetetlen természetesen, hogy tüzeltek. Dugovics Titusz hőstette kapcsán érdemes megemlíteni, hogy az ezt bemutató adományozó oklevelek leginkább újkori hamisítást sejtetnek, és egyfajta balkáni vándormotívum jelenléte ez esetben nem kizárt.
A legfontosabb kérdés az, hogy a július 22-i váratlan és döntő siker után miért maradt el az ostromlók üldözése. A szerző is érinti a kérdést, és az üldözés elmaradását Hunyadi János személyes döntéseként aposztrofálja. Nagyon is lehetséges, hogy éppen Hunyadi volt az, aki megtiltotta a további harcokat, félve a keresztes csapatok fegyelmezetlenségétől és esetleges vereségétől. Az üldözés elmaradásának kérdésében több egyéb szempont is felmerülhet: nagy veszteségek, pestisjárvány, Hunyadi csapatai és a keresztesek közötti ellentétek és a keresztes sereg feloszlatása végül. A várfalak állapota is lényeges kérdés, szerzőnk szerint a várat teljesen lerombolták az oszmánok ágyúi. Kubinyi András vélekedését is jelen esetben átgondolandónak tartjuk. Szerinte ha létrákon kellett a falakra hágniuk az ostromlóknak, akkor nem valószínű, hogy teljesen szétlőtték volna a falakat a török ágyúk. A sérülései mindenesetre valóban komolyak lehettek, erre utal Hunyadi János – bizonyosan némileg túlzó – levele is. Cseh Valentin részletesen, forrásszövegek segítségével mutatja be a harci cselekmények menetét.
Hunyadi János utolsó pillanatainál is Bonfini inkább szép, mint hitelt érdemlő tudósítását helyezi előtérbe a leírás.
A nándorfehérvári győzelem utáni belpolitikai változásokat is vázolja a kötet, mégpedig Cillei Ulrik nándorfehérvári megölésén és Hunyadi László kivégzésén keresztül vezeti az olvasót egészen Hunyadi Mátyás megválasztását megelőző téli napokig.
A kiadás végén historiográfiai összefoglalás és részletes bibliográfia is szerepel. A kötet külön érdeme, hogy a két kiadás között született, a kérdéskört szorosan érintő publikációkat is felhasználta. A mellékletek rovatban a korszak összes fontosabb személyiségéről rövid életrajzokat találunk. A kötetet számos színes ábra, fénykép és térkép is színesíti. Cseh Valentin kötete a napjainkban igen divatos, angolszász eredetű tudományos-ismeretterjesztő műfaj igényes példája a magyar hadtörténelem talán legismertebb győzelméről.
* A szerző a Pécsi Tudományegyetem történész doktorandusza