Történelemszemlélő / Kerülőúton a görögökhöz
Henry Miller: The Colossus of Maroussi
Handi Péter*
Kerülőúton a görögökhöz – így kezdeném, minthogy valaki felhívta figyelmem még a görög pénzügyi krízis médiaviharai idején egy könyvre, amely a második világháború első éveiben (1941) jelent meg. A könyv – Henry Miller The Colossus of Maroussi-ja – az enyhén szólva szabadelvű önéletrajzi regényfolyamáról híres-hírhedtté vált amerikai író görögországi „kikapcsolódását” taglalja, elmerülését a görög szigetvilág atmoszférájában, ismerkedését a görög emberekkel.
„Ha valaki tudni szeretné, milyenek a görögök, akkor olvassa el ezt a hetvennégy évvel ezelőtt írt könyvet”
– szólt az ajánlás.
A hatvanas években olvastam már ezt a könyvet, akkoriban tárult fel számomra az a Henry Miller-i világ, a párizsi száműzetés szerelmes-erotikus történetei, a korabeli prűd amerikai cenzúra által tiltott irodalom. Így hát leemeltem a polcról a „Maroussit” újraolvasásra.
Úgy tűnik, hogy Miller kalandozása a görög szigetvilágban afféle „sabattical” volt, elszakadás a regényírói robottól, nyújtózni-vágyás az Égei-tenger szikráiban. A mára már turisztikává kommercializálódott Égei-szigetvilág akkoriban még ebből a szempontból „szűz” területnek számított, legalább is ahogy Miller élte meg, elíziumi párákban fürdőzve. Az írótárs és barát Lawrence Durrell várta Athénban és utaztatta Korfu szigetére. Onnan aztán útjaik elváltak, majd ezen-azon a szigeten ismét egymásba ütköztek, de látható – olvasható –, hogy Millert valósággal felszívta ez a világ, és Durrell mellékszereplővé válik – a görögökkel éles ellentétben.
Nem tudom, van-e meghatározható különbség az akkori görögök és a mostaniak között – ha egyáltalán feltehető ilyen kérdés. Millert azonban elbájolták a szigetlakók, egymás kezére adták, etették-itatták, megejtették egyszerű filozófiájukkal. A mai olvasóban felmerülhet a gyanú, vajon ez a „treatment” nem volt-e már akkor is fineszes turistafogó fogás, de a lényeg, hogy ezt a tündökletes nyelvezetű könyvet eredményezte. Az író szerint majd mindegyik őt kalauzoló szigetlakó egyenes szellemi leszármazottja az Agóra bölcselkedőinek. Az éppen felbukkanó témák mindegyikéhez van hozzáfűznivalójuk, illumináló történetük.
Egy férfi, Katsimbalis, akiből folyóvízként hömpölyög a szó, egyenesen arra készteti Millert, hogy feltegye a kérdést: miért nem írja meg ezeket az elmondott sztorikat? „Nem vagyok íróember, amellett azok a legjobb történetek, amelyek csak jönnek és nincs szándékodban megörökíteni… ha papírra kerülnek, elromlanak. Mi haszna van egy írónak, egy görög írónak? Senki sem olvas görögül. Az intelligens görögök nem olvassák a görög könyveket, ők a német, angol, francia íróktól olvasnak. Görög írónak nincs semmi esélye Görögországban.” Miller felveti a fordítás lehetőségét. Katsimbalis – aki némiképp Zorbász felsejlő elődképe – egyszeriben szinte gyerekesen görög hazafivá válik: „Nincs olyan nyelv, amely igazságot szolgáltatna a modern görög nyelv zamatának és szépségének!”
Henry Miller, talán éppen tudatalatti „ellentámadásként” olyan angol nyelven ír, ami érezhetően különbözik stílusától, a franciába oltott amerikai-angoltól. Mondatai vitorlaként siklanak az álomszigetek közötti vizek hullámain, ez is olyasvalami, amit első olvasatra nem érzékeltem. Az sem tűnt fel évtizedekkel ezelőtt, hogy az író a varázslatos reggelek és alkonyok pára-függönyétől nem látja a már másfél éve dúló második világháború vérontásait. Eszerint
lehetséges a tökéletes kikapcsolódás a történelemből.
Igaz: a zsebtelefonok és az internet megálmodói még az anyaméhben szunnyadoztak. Ma már ezek a zsebtelefonok terelik a migránsokat a görög szigeteken át az európai Kánaánba, Katsimbalis utódai pedig nemrég még sorban álltak a bankok pénz-automatái előtt, hogy megkapják csökkentett nyugdíjukat, amelynek adófedezetét a polgárok elfelejtették befizetni…
Mindez mond-e valamit úgy általában a görögökről, azaz létezik-e, hogy Henry Miller vendéglátói rejtve hagyták filozófiájuk lényegét az elbűvölt, megbabonázott író elől? A lehetséges válasz elvándoroltat egy másik könyvhöz, a londoni magyar származású író, George Mikes Görögországról szóló szatirikus útikönyvéhez. (Eureka! Rummaging in Greece) Mikes “globális” szemszögből mérlegeli a modern görögséget; szerinte Athén és a szigetvilág lakói abban az áldásos tudatban élnek, hogy Arisztotelész, Periklész, Thuküdidész, Szókratész és a többi nagybácsik már annyit adtak a világnak, hogy az örökösök minden lelkiismeret furdalás nélkül lebeghetnek a Lét-nek nevezett puha felhőpárnákon. A gazdag örökség jogdíjait fogyasztják – nem érdemes tovább erőltetni magukat.
Mindkét könyv hosszú évtizedekkel ezelőtt született és természetszerűleg az akkori benyomások alapján. Az újraolvasás örömén felül megnyílik egy újabb dimenzió, az eltelt időszak koordinátái. Az ember úgy érzi, hogy az újraolvasással egy harmadik könyv is megíródott.
* A szerző Melbourne-ben élő lapszerkesztő, újságíró.