Történelemszemlélő / Sokkoló csapatszemle
Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941 – 1944
Esemény – Elbeszélés – Utóélet
L. Balogh Béni*
„Július 20. Indulunk kihelyezésre, mert nemhogy vége volna a partizánoknak, de még sokkal több lett. Az a sok kiirtott község elmenekült lakossága még sokkal több partizánt csinált, mert a marháját elvettük, házát fölégettük, gyerekeit legyilkoltuk és még több és több ellenséget szereztünk magunknak és
a sok vér még többet kíván és meg is lett az eredménye.”
Korabeli naplójának tanúsága szerint így élte meg a háború szörnyűségeit 1943-ban a megszállt Szovjetunió területén Szabó József honvéd, egyszerű földműves, mélyen vallásos ember. Daróczi Gyula harctéri naplója is bepillantást enged a háború legsötétebb bugyraiba. Egyik bejegyzése például arról szól, mit műveltek a partizánok a kezükre került magyar katonákkal: „itt nincs fogoly, ha elfognak egy magyart vagy németet, vandál módon csonkítják meg, mielőtt kivégeznék.” Ungváry Krisztián legújabb kötetében – a németországi és magyarországi levéltárakban kikutatott iratokon túl – számos ehhez hasonló őszinte, ugyanakkor sokszor meglepően szenvtelen hangú személyes dokumentumból idéz. Ezekkel egészíti ki a primer források hiányát és teszi szemléletessé a totális öldökléssé fajult háborút, amelynek során megszűnt a civilek és a fegyveresek közötti különbségtétel.
Vaskos monográfiája úttörő jellegű, mivel témáját – a magyar megszálló csapatok szovjetunióbeli tevékenységét – a hazai történettudomány a legutóbbi évekig elhanyagolta, a nemzetközi szakirodalom pedig szinte meg sem említette. Néhány évvel ezelőtt Krausz Tamás és Varga Éva Mária szerkesztésében megjelent ugyan egy erről szóló forráskiadvány, azt azonban számos szakmai bírálat érte. A legtöbben − jogosan − azt kifogásolták, hogy csak két forráscsoportból, a Szovjetunióban 1943-ban létrehozott úgynevezett Rendkívüli Állami Bizottság irataiból és szovjet kihallgatási jegyzőkönyvekből közöl válogatást, anélkül, hogy e dokumentumok megállapításait más orosz levéltárak anyagaival ütköztetné. Ungváry viszont jól tudja, hogy az általa felhasznált iratok jelentős része, különösen az NKVD, illetve az ÁVH iratanyaga, kezdettől fogva manipulatív céllal íródott, és éppen ezért szigorú forráskritikát alkalmaz.
A könyv legfőbb célja az eseménytörténeti feltárás, a szerző azonban jóval meghaladja a hadműveleti jellegű megközelítéseket. Áttekintést kapunk a Szovjetunió területén lezajlott háború társadalomtörténetéről, a megszállt területek rendkívül nehéz és tragikus mindennapjairól, akárcsak az ottani holokausztról. A kötet a német megszállási politikával, a partizánháború magyar aspektusaival, a korabeli hadbírósági ügyekkel, a munkaszolgálat történetével, továbbá az események utóéletével: az 1945 utáni felelősségre vonásokkal is részletesen foglalkozik.
Ungváry meggyőzően bizonyítja, hogy a legfelsőbb magyar katonai és politikai vezetés mindent tudott az ártatlan lakossággal szemben a partizánvadászatok ürügye alatt elkövetett szörnyűségekről. Mint ahogy arról is tudomása volt, hogy az Einsatzgruppék a magyar megszálló csapatok aktív segédletével módszeresen gyilkolják a zsidó lakosokat. A könyv legmegrázóbb fejezete a Nyugati Magyar Megszálló Csoport működési területén végrehajtott holokauszt leírása. Csak 1942-ben 362 ezer személyt gyilkoltak meg a Dnyepertől nyugatra fekvő, úgynevezett Ukrajna Birodalmi Komisszariátus területén, ami az ott élő ukrán és lengyel zsidóság szinte teljes elpusztítását jelentette. A tömeges kivégzéseket a német SD-tagok hajtották végre, míg a magyar katonáknak a terep biztosítása, az áldozatok helyszínre kísérése volt a „feladata”.
A könyv egyik legfőbb erénye az, hogy
végre kíméletlenül szembenéz a múlttal, és nem hallgatja el, illetve nem szépítgeti ezeket a borzalmas bűncselekményeket.
Szembesíti a társadalmat a saját felelősségével. Éppen ezért alaposan célt tévesztett Krausz Tamás vádja, miszerint Ungváry „a háborúért, a népirtásért, a korlátozatlan erőszakért a felelősség nagy részét leveszi a náci Németország, valamint csatlósai válláról és a Szovjetunióra, Sztálinra, a Vörös Hadseregre, a partizánmozgalomra helyezi át.” Akad olyan bírálója, aki még tovább megy, és egyenesen azt állítja, hogy a könyv szerzője „szégyentelenül mentegeti a tömeggyilkosságok elkövetőit, a nácik irányítása alatt a holokausztban is résztvevő magyar katonaságot. Majdhogynem áldozatot csinál a gyilkosokból, sőt a szovjet partizánokat hibáztatja és diszkreditálja, mert azok ellenálltak a fasiszta betolakodóknak.”
Ungváry valóban nem rejti véka alá a partizánokról alkotott karakteres véleményét. Könyvéből ugyanis kiderül: akcióik inkább a lakosság terrorizálásában, és sokkal kevésbé a megszállók elleni harcban nyilvánultak meg. Joggal jegyzi meg a szerző, hogy a partizánmozgalom biztosította a „földalatti sztálinizmus” uralmát a lakosság felett, amely így csak a rossz és a még rosszabb között választhatott. „Igaz, általában a német megszállás bizonyult rosszabbnak − írja −, de ez korántsem volt mindenütt egyértelmű.”
Összességében elmondható, hogy Ungváry Krisztián könyve szakszerűen megírt, elfogultságoktól mentes munka, amely jelentős mértékben segíti a téma kutatását. Ennek, valamint olvasmányos, közérthető stílusának köszönhetően előkelő helyet foglal el a könyves sikerlistákon.
* A szerző által hasonló témában szerkesztett kötetről itt olvashatja korábbi recenziónkat.