Lapmargó / A szovjetek bevonulása
„Törvényes” megszállás
Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között
Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta L. Balogh Béni
„Magyarok! A Vörös Hadsereg nem mint hódító jön hozzátok, hanem mint olyan hadsereg, amely a német elnyomók igája alól szabadít fel benneteket.” Ilyen és ehhez hasonló szövegű plakátokkal, illetve röplapokkal 1944 telétől kikerülhetetlenül találkozott Magyarország népe, ahogy aztán naponta szembesült azzal is, hogy e győzedelmes jelmondat a szemenszedett hazugság. A náci és nyilas hordákat ki- és elűző Szovjetunió – az előzetes félelmeket visszaigazolva – rémisztő megszállóként érkezett és rendezkedett be a felszabadított területeken. A harcok elültével a közvetlen és mindennapos életveszély elmúlt ugyan, s vízhez, élelmiszerhez is lehetett jutni, a bizonytalanság miatti fortélyos félelem maradt.
Ennek fontos adalékait adta közre a „Törvényes” megszállás című, történészi körökben vitát kavaró forráskiadvány. A válogatás szempontjait politikai, ideológiai nézőpontból kifogásolták (vagy helyeselték) az összecsapás résztvevői. A 2013-ban megjelent A magyar megszálló csapatok tevékenysége a Szovjetunióban című dokumentumgyűjtemény egyik szerkesztője, Krausz Tamás
„ellenkönyvként”, mi több levéltári kurzuskiadványként értékelte
kollégája, L. Balogh Béni összeállítását. S noha korántsem megalapozatlan Standeisky Éva azon „gyanúja”, hogy a kronologikus szerkesztés helyetti tematikus csoportosítás az olvasó szándékos befolyásolása érdekében történt, a kötet ettől még – Ungváry Krisztián szavaival – eleget tesz a szakszerűség követelményeinek, a történetírás és a forrásközlés szabályainak. (Ráadásul nem csak név-, hanem precíz tárgy- és helységnévmutatók is segítik az eligazodást.)
A szakmai párbaj – bár véget nem ér – lezajlott. Maradt a több mint félezer oldalas, a jelzett időszakból származó 225 új, eddig ismeretlen dokumentum. A továbbiakban már aligha fogja bárki is firtatni, milyen megfontolások vezették a szerkesztőt, s hogy miért éppen ezeket a forrásokat publikálta (és mondjuk nem másik kétszázat). A kötet ugyanis megjelenése pillanatától megkerülhetetlen. Az iratok a maguk monoton ismétlődésükkel együtt, de attól függetlenül, önállóan is sokatmondóak, a korszak levegőjét árasztóak, a reveláció (dermesztő) erejével, máskor kisszerűségükkel, megint máskor nevetségességükkel hatnak. Torokszorító példa: 1944 októberében Encsencs községben egy, a felesége megbecstelenítését megakadályozó férfi megölte az erőszakoskodó orosz katonát, s ezért nemcsak őt tartóztatták le, hanem 105 falubélijét is. A szovjet hadbíróság – bármilyen hihetetlen – elismerte a „jogos önvédelmet”, a férjet szabadon engedte, a 105 férfi viszont túsz maradt. A községi főbíró és jegyző ezután a hozzátartozók – 450 ártatlan nő és gyermek – nevében alázatos hangú levélben kérvényezte az „elhajtottak” hazaengedését, már csak az őszi termés mielőbbi betakarítása érdekében is. Az elhurcoltak sorsa a kiadványból már nem derül ki.
Hátborzongató az utókori olvasó számára a balassagyarmati közkórház osztályos szülész főorvosának 1945. februári levele is, amelyben lélektelen demográfus szakértőként azt javasolja a nógrádi alispánnak, hogy az orosz katonák által megerőszakolt nőknek, lányoknak továbbra se engedélyezzék terhességük megszakítását, merthogy:
„nemzetgazdasági szempontból is fontos lenne, hogy fajtánk – ha ilyen nem kívánatos módon is –, de szaporodjon”.
S aligha lehet elnyomni az örök bürokrácia fölötti fanyar mosolyt annak a pécsi véghatározatnak olvastán, melyben az aljegyző nem csak „lepapírozza” a november 7-i „orosz nemzeti ünnepre díjmentesen kiutalandó” (egyébként előzőleg elrekvirált) 108,5 liter bort, de még arra is van gondja, hogy töröltesse „a bormennyiség után esedékes fogyasztási adót”.
Magyar Nemzeti Levéltár, 2015.