Decens Recenzens / Az önuralom motiválása
Walter Mischel: Pillecukorteszt – Hogyan fejlesszük az önuralmunkat?
Czimmerman Edit*
Már egyetemi tanulmányaim ideje alatt is az egyik kedvenc vizsgálatom volt a pillecukorteszt, ezért kíváncsian vártam, miről fog szólni a könyv.
A sokak által ismert vizsgálatban gyermekeknek egy darab pillecukrot (vagy a későbbi változatokban a gyermek számára vonzó, jutalmat jelentő édességet) adnak, és választás elé állítják őket: vagy megeszik a cukrot azonnal, vagy várnak egy kis ideig, aztán jutalmul kettőt kaphatnak cserébe. Érdekes kérdés, hogy mitől függ a gyermekek döntése; milyen személyiségvonásokkal, képességekkel rendelkezik az, aki képes vágyait késleltetni, és nem az azonnali jutalmat, kielégülést választja. Ezen kísérletekről később videók is készültek, amelyek bemutatják a gyermekek „szenvedését”, megküzdését a csábító ingerrel szemben. Manapság már olyan videók is fellelhetőek az interneten, amelyekben felnőtteket szerepeltetnek hasonló helyzetben és az ő viselkedésüket figyelik meg. A videók alapján a felnőttek a gyermekekéhez hasonló viselkedésmintázatokat mutatnak. Ezért is érdekfeszítő a könyv kérdésfelvetése: vajon a gyermekkorban megfigyelhető késleltetési képesség, az önuralom készsége hogyan alakul kilépve a serdülő és felnőttkorba? A könyv szerzője azonban nem elégszik meg azzal, hogy párhuzamokat von a gyermekkori késleltetési képesség és ennek felnőttkori eredményei között (magasabb pontszám az egyetemi felvételin, szilárdabb önbecsülés, könnyebb stresszkezelés stb.), de rögtön a könyv elején felteszi azt a fontos kérdést:
vajon az akaraterő velünk született képesség, vagy tanulható, fejleszthető- e?
Pszichológusként munkám során gyakran tapasztalom, hogy az önuralomra és hasonló tulajdonságokra (kitartás, önkontroll, türelem) gyakran tekintünk úgy, mint egy eleve adott emberi tulajdonságra: „én már csak ilyen vagyok, nem tehetek róla; nincs hozzá elég akaraterőm, hogy változtassak, hogy leszokjak”. Valóban így van ez? Vagy, ha szeretnénk, változtathatunk kitartásunkon, akaraterőnkön? A kérdésre adott válasz (ahogyan erre a könyv is rámutat) a mindennapi életünkben is sok területen fontos lehet a gyermekneveléstől kezdve a fogyókúrázáson és a dohányzás abbahagyásán át egészen a szerelmi csalódások kiheveréséig.
A kötet legalapvetőbb üzenete az, hogy az akaraterő, az önuralom megfelelő eszközökkel, stratégiákkal fejleszthető, javítható: az ember sorsának aktív alakítója, nem csupán elszenvedője lehet. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknek a stratégiáknak a gyermekek is tudatában vannak, és meg is tudják fogalmazni őket. A könyv utolsó részében konkrét, praktikus tanácsokat is kapunk a késleltetés eléréséhez. A szerző mondanivalóját rengeteg érdekes kísérlettel illetve az agykutatás legújabb eredményeivel is alátámasztja.
A gyakorlati módszerek közül legfontosabb a „légy a falon” technika, amely szerint egy falon mászkáló légy perspektívájából kell szemlélnünk egy- egy adott nehézséget ahhoz, hogy új, friss nézőponttal tekinthessünk rá, és közelebb kerülhessünk a megoldásához. A késleltetést segítő módszerek közös pontja a távolítás, távolságot teremteni a vágy és a vágy tárgya között (a kísérletben részt vevő gyermekeknél), illetve önmagunk és problémánk között. Ezt meg lehet tenni például figyelemeltereléssel, amely személyes és szakmai tapasztalataim szerint is hatékonyan működő módszer a gyerekeknél. A pillecukorteszt néhány változatában bátorítják is a gyerekeket arra, hogy próbálják elterelni figyelmüket a cukorról, énekléssel, mondókázással vagy bármilyen módszerrel, amely szórakoztatja őket. Ez segít a gyermekeknek abban, hogy kitartsanak és megkaphassák a nagyobb jutalmat a kísérlet végén. Egy szintén hasznos irány a gyermekek esetében a vizualitás használata. A gyerekek ebben a helyzetben azáltal válnak képessé lemondani az azonnali cukorkáról, és tudják kivárni a későbbi nagyobb jutalmat, mert a képzelet, a vizualitás segítségével távolságot tudnak teremteni (például, ha a pillecukorra nagy, fehér felhőként tekintenek, akkor elveszíti csábító tulajdonságait, és a gyermekek nem akarják azonnal megenni azt).
A könyv értékes gyermeknevelési és pedagógiai elveket közvetít, ezért nemcsak pszichológusoknak, hanem szülőknek és pedagógusoknak is hasznos olvasmány lehet. Egyebek mellett olyan fontos pszichológiai fogalmakra mutat rá, mint a korai bizalom és kötődés fontossága, amelyet az önuralom egyik fontos gyökerének tart. Emellett a dicséret és a modelltanulás szerepéről is hasznos információkkal látja el az olvasót. Ezek mind olyan fogalmak és nevelési elvek, amelyeket nem lehet elég sokszor ismételni. Szakemberként és laikusként is egyrészt sok használható technikát, módszert kaphatunk, másrészt sokrétű elméleti tudás az, amely feleleveníthető a könyv által, hiszen a szerző nagyon sok területet érint, a klinikai pszichológiától kezdve a fejlődéspszichológia kutatásain át a kognitív pszichológiáig.
Központi gondolata a fejlődési szemléletmód, amely szerint a gyermek képességeit, intelligenciáját, társas készségeit, illetve egyéb tulajdonságait nem rögzült állandónak, veleszületett adottságnak kell tekintenünk, hanem rugalmasan kell viszonyulnunk hozzájuk. E modell szerint a gyermek tulajdonságai olyan kognitív készségeknek tekinthetőek, amelyek izmainkhoz hasonlóan fejleszthetőek. A gyermeknevelés és az oktatás szempontjából is fontos kérdés az, hogy miként tekintünk a gyermek egy-egy tulajdonságára, mi magunk, mint a gyermeket körülvevő és nevelő felnőttek: bízunk-e abban, hogy egy-egy képesség fejleszthető, gyakorolható.
Nemcsak az a lényeges üzenete a könyvnek, hogy az akaraterő, az önuralom fejleszthető, de a fejlődési szemléletmód tárgyalása során felhívja a figyelmet arra is, hogyan alkalmazzuk ezt a szemléletmódot gyermekeink nevelése közben, például jutalmazásnál. A szerző a modell bemutatásánál hangsúlyozza,
ha nem gyermekeink képességét dicsérjük, helyette inkább munkájukat, erőfeszítéseiket díjazzuk, ránevelhetjük őket a fejlődési szemléletmódra,
amelynek eredményeként nem rögzült, veleszületett vonásokként tekintenek majd tulajdonságaikra, képességeikre, hanem olyan készségekként, amelyek a kellő energiaráfordítással továbbfejleszthetőek. Ezek a gyermekek a későbbiekben hajlamosabbak lesznek erőfeszítést tenni azért, hogy javítsanak tulajdonságaikon, mert úgy érzik és hisznek abban, hogy meg tudják változtatni azt.
Az önuralom következetességéről szóló fejezetben is újat hoz a könyv. Laikusként sokszor feltételezzük azt, hogy a türelem, az önuralom egy konstans, minden helyzetben állandó személyiségjegye az embernek. Ennek a résznek az egyik fontos mondanivalója az, hogy az önuralom képessége helyzetfüggő, és nem feltétlenül terjed ki az élet minden területére. Azaz lehetünk az egyik helyzetben nagyon kitartóak, míg a másik helyzetet nem tudjuk ugyanazzal az önuralommal és türelemmel kezelni. Az úgynevezett viselkedéses ujjlenyomatok alapján tehát csak következtethetünk arra, hogy az egyén valószínűsíthetően hogyan fog viselkedni egy adott helyzetben. Másrészt a könyv szerzője arra is rámutat, hogy nemcsak az adott szituációtól függ az önuralmunk, hanem tenni is kell érte: megfelelő motivációnk is kell legyen ahhoz, hogy meglévő önuralmunkat alkalmazzuk.
Ahogy írja:
„Az összes többi készséghez hasonlóan, az önuralmunkat is csak akkor vesszük elő, ha indíttatást érzünk rá. A készség maga állandó, ám ha a motivációnk módosul, viselkedésünk is megváltozik (169. o.)”. „Az önuralom gyakorlásához több kell puszta eltökéltségnél; a megfelelő stratégiákon és felismeréseken túl célokra és motivációra is szükség van ahhoz, hogy az ember könnyebben fejleszthesse akaraterejét, s a kitartást (amit gyakran állhatatosságnak is neveznek) önmaga jutalmává tegye (204. o.).”
S bár nagyon sok mindent lehet még ebben a könyvben szeretni, ami személy szerint nekem nagyon szimpatikus, az a kognitív átkeretezésről szóló mondanivalója. Ez a technika mindenki számára hasznos lehet, hogy mindennapjait boldogabban tudja élni, pusztán azáltal, hogy más szemüvegen keresztül néz egy-egy eseményre, történésre.
„Ha az ember eltöri a lábát, az megváltoztathatatlan tény, amint erre maga is nyomban rájön, ha megpróbál ráállni. De hogy mit gondol róla, az rajta áll. Tekintheti szörnyű balesetnek, ami kikészíti, mivel csak arra tud gondolni, hogy le kell mondania a kocogásról, a kerékpározásról és még annyi minden másról, de nézhet rá úgy is, hogy váratlan lehetőséget kapott, hogy bepótolja régi elmaradásait, mondjuk, elolvasson végre pár régóta esedékes könyvet (137. o.)”.
* A szerző gyermekpszichológus; elérhetősége a Pszichofészekben.