Heti Novella / A párhuzamosok széttartanak

Az alábbi novella Frideczky Katalin Jolán gyereket vár című kötetéből származik.

A párhuzamosok széttartanak

,,Ha a gyerek meghal, elhagylak”.

Az anya jól hallott minden szót. Értette is, amit a férje mond – egyetlen gyermekének apja – , de a mondat sokáig csak mint ritmusképlet dobolt a fülében. Szűnni nem akarón, monotonon, mint egy sámánmondóka: – ,,ha a gye-rek meg-hal, el-hagy-lak”.

Az utolsó szó hirtelen önálló életre kelt: -,, el-hagy-lak, el-hagy-lak” – és mint az egyre gyorsuló vonat, ütemesen tovazakatolt. Néha belevisított a vonat füttye: – ,,Meghal! Meghal!”

A vonat sebesen haladt, megállíthatatlanul. A szavak ott kattogtak a kerekei alatt: – ,,a gyerek, a gyerek… el-hagy-lak, el-hagy-lak…” és a sivítás: – ,,Meghal Meghal!”

Láz. A gyerek lázas. Ma hozták haza a kórházból. Az úton hazafelé az anya még a pólyán keresztül is érezte, hogy’ tüzel a kis teste. Lázasan adták ki. A zárójelentés szerint gyógyultan.

A gyerek mindössze pár hetes, de annyi megpróbáltatáson esett már át, mint más egész életében.

Fertőzések, orvosi műhibák, gondatlanságok dobálták kézről kézre, míg végül valóban az életéért kellett aggódni. Pár évvel a háború után vagyunk.

* * *

Az albérleti szoba hideg és sötét. Csend van. Csak a gyerek zihálása hallatszik. Mint oly sok más beteg gyereké, akit az anya ápolt, amíg nővér volt az apácáknál. Sok nyomorúságot látott. Látott gyerekhalált. Némelyik a karja közt halt meg. Látta az arcukra kövült szenvedést, csodálkozó tekintetüket – megannyi néma kérdés a Teremtőhöz: – Miért?!

A válaszokat senki nem hallotta, de mindenki megértette: ,,Ez az Isten akarata…”

Még a háború alatt állt nővérnek. Vidéken élt, de egy vöröskeresztes propagandafilm hatására feljött Pestre, hogy ő is ápolónő legyen, mint az a fiatal nővér a filmben, akit történetesen ugyanúgy hívtak, mint őt: Bella.

Sok nyomorúságot látott. Látott felnőtthalált. Némelyik a karja közt halt meg. Látta az arcukra kövült szenvedést, csodálkozó tekintetüket – megannyi néma kérdés az Emberhez: – Miért?!

Sokféle válasz érkezett, de senki nem értette őket. ,,Ez az Ember akarata?!”

* * *

Bella a háború után gyermekápoló lett. Nővérszálláson lakott, melynek szomszédságában egy egyetemi fiúkollégium volt. Egyik este éppen ő volt a portán az ügyeletes, amikor átjött egy fiú telefonálni.

Az ajtókeretben egy félszeg, barna fiatalember állt. Kereste a szavakat, körülményesen dadogva adta elő kérését: telefonálni szeretne.

Bella elnézte a fiút, és úgy érezte, ez az az ember, akivel le tudná élni az életét!

A telefonbeszélgetést hallania kellett, s keserűen ébredt rá, hogy a fiatalember már foglalt, ugyanis a feleségét kérte.

,,Ez az én formám…” – gondolta Bella, és magában már lemondott a róla.

De a dolog mégis fordulatot vett, ugyanis pár héttel később, amikorra már szinte ismerősökké váltak, a fiú kifejezetten hozzá jött. Kiderült, hogy első alkalommal füllentett, mert akinek telefonált, csak a menyasszonya volt. Most Bellának sírta el, hogy a lány elhagyta.

Bella könnyeket is látott már. Megértő volt minden emberi szenvedés iránt, és mindig megtalálta a megfelelő vigasztaló szavakat. Ápolónőnek született.

Apránként elétárult a fiú hányatott sorsa, s a részvét, melyet iránta érzett, mély, elkötelezett szerelemmé változott. A fiú felnézett Bellára, aki jó pár évvel idősebb volt nála, s szinte anyai biztonságot nyújtott neki.. A tisztelet, a hála, amit iránta érzett, lassacskán szenvedélyes szerelemmé változott.

Összeházasodtak. Nagyon szegények voltak. Az esküvőn csak a két tanú volt jelen, akikkel a szertartás után beültek egy kávéházba egy feketére.

Az ünnepi lakoma egy felmelegített babkonzerv volt, meg egy üveg vörösbor.

Jó darabig még a kollégiumban laktak, aztán kibéreltek egy szobát a Liget közelében.

A rokonság csak később szerzett tudomást a házasságról. Vagy romantikus hevületükben, vagy azért, mert tartottak az ellenvetésektől – a fiatalok senkinek nem szóltak.

* * *

Bella családja az ország két különböző sarkában lakott. Anyai ágról a nyugati határszélen, apai ágról az Alföldön éltek rokonai. Bella korán elveszítette az édesapját, aki ügyes ember volt, nagy gazdaságot vezetett. Halála után elszegényedtek. A fiatal özvegy – Bella édesanyja – Pesten állt be cselédnek, és az árván maradt Bellát, és öccsét nővére gondjaira bízta, akinek már amúgyis hat saját gyereke volt.

Bella úgy emlékszik vissza a gyerekkorára, mint egy szeretettel bélelt mazsolás kalácsra.

Mindenki őt dédelgette, az ő kedvét kereste, hiszen ő a ,,Károly kis árvája”.

Mint egy napelem, szívta magába a szeretetet, hogy aztán, az igencsak hűvös felnőttéletben, szerteszórhassa a meleget mindenki számára, aki a közelébe kerül.

Így vette körül ifjú férjét is, akit mindenképpen kárpótolni akart, annak gyermekkorában elszenvedett nélkülözéseiért.

Az ifjú férj, János szintén sokgyerekes családban nőtt fel, de a szegénységnek nem a szeretetteljes szolidaritásélményét élte meg, hanem a kutyamarakodásét az utolsó koncért.

Ő volt a legidősebb gyerek, aztán sorban jött még kettő. A családfő munkanélkülivé lett, ivásnak adta a fejét, és hogy némi pénzhez jussanak, a lelencből vettek magukhoz még két gyereket állami juttatásért cserébe. Éhezés, civakodás, verések, megszégyenülések pofozták Jánost évről évre a felnőttlét felé. Az elemi után kereskedőinasnak állt, de a felszabadulás után neki is, mint annyi más munkásfiatalnak lehetősége nyílt a továbbtanulásra.

Bölcsészhallgató lett. Már az első években felfigyeltek verseire, melyek itt-ott megjelentek, s végül egy vékonyka kötetté álltak össze.

Bellát is a műveltségével hódította meg. Hóna alatt ott lapult az elmaradhatatlan Shakespeare szonettkötet, melyből bőségesen idézett meleg, bársonyos hangján nagy-nagy átéléssel.

Szeretett volna Bellából is valami művészfélét faragni, és állandóan kapacitálta, hogy vegyen részt színjátszókörökben, vagy énekeljen dalárdákban, vagy legalább menjen vele országjáró népművelői körútra.

Bella idegenkedett ezektől az ötletektől, és úgy tartotta, őrá ott van a legnagyobb szükség, ahol eddig is – a gyerekek mellett.

Saját gyereket is szerettek volna persze. De valamiért úgy alakult, hogy nehezebben ment, mint gondolták. Bella már túl volt a harmincon. Vérszegény, vékony kis nő volt, keskeny csípővel, fejletlen méhvel. Két spontán vetélése, és egy méhenkívüli terhessége is volt már, mielőtt a gyerekük végre megszületett.

Jánost csalódással töltötte el, hogy Bella valószínűleg nem fogja ontani magából a gyerekseregletet, holott az ő lelki szemei előtt egy valóságos vonósnégyes lebegett.

És még az is lehet, hogy ez az egy is meghal…

Az a végzetes mondat akkor szakadt ki belőle. Meg se gondolta, mit beszél.

De az asszony – aki látszólag elengedte a füle mellett, és csak a gyerekkel volt elfoglalva – igenis mélyen elraktározta a lelkében a hallottakat. Megtudta, mire számíthat attól az embertől, akire az életét tette.

Bizonyosságot nyert, s ez nagyobb erőt adott neki, mintha a férje mellette állt volna a bajban.

* * *

Pár nap múlva Bella összecsomagolt, fogta a gyereket és szó nélkül leköltözött Körmendre a rokonaihoz.

Csak egy sort hagyott hátra: ,,A gyerek nem halt meg. Elhagylak.”


Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!