Ízelítő / Csibemese

Skolik Ágnes Csibemese című mesés kötete óvodás korú gyerekeknek íródott, remélve, hogy ott lesz minden háztartásban, ahol a gyerekek szeretik a csodákat, a varázslatos esti meséket. Könyv Guru ma egy kedves mesét közöl Botiról, a kalandra éhes kisfiúról.

Boti a nagyvárosban

Boti az anyukájával és a testvéreivel egy kicsiny falucskában lakott.

Mindannyian szerettek itt lakni, hiszen volt nagy udvaruk, ahol jókat lehetett játszani, és a házzal szemben a rét és az erdő is sok-sok érdekességet tartogatott a gyerkőcök számára. Boti a nagyvárost csak a képeskönyvekből és a filmekből ismerte. Ezért is örült, amikor Medve Úrfi elvitte őt egy városi kirándulásra.

Először vonattal utaztak, ami elvitte őket a város határáig. Ott lementek egy mozgólépcsőn a metróhoz, és azzal folytatták tovább az útjukat.

Boti picit félt a gyors mozgólépcsőn, és alig várta, hogy leérjenek a megállóba. Odalent nagy huzat volt és egymás után jöttek-mentek a metrószerelvények.

Sok ember várt, hogy felszállhasson a kocsikba és sokan szálltak le róla. Mindenki sietett, és nem törődött senki a különös útitársakkal, a mackóval és a kisfiúval.

A metró nagyon gyorsan ment. Rohant a sötét alagútban a házak, az utak, és még a Duna alatt is!

Boti picit félt, ezért aztán közelebb húzódott a medvéhez, és a pici kezét a medve nagy mancsába tette.

Amikor végre újra az utcán voltak, Boti fellélegzett és nem bánta, hogy vége van a metrózásnak.

– Gyere, megmutatom az állatkertet – mondta a medve, és elindult a széles utcán.

A széles sugárúton rengeteg ember volt, mindenki sietett, az úttesten egymást érték az autók, buszok, teherautók. A házak hatalmasak voltak, magasak és szép díszesek. A járda másik oldalán magas fák voltak, padok, hirdetőoszlopok, melyek színes plakátokkal voltak tele.

Boti a medvemancsba kapaszkodva próbált lépést tartani barátjával, aki jóval nagyobbakat lépett, mint a kisfiú.

Nemsokára elérték az utca végét, ahol egy nagy tér volt, hatalmas, csodaszép szobrokkal. Boti arra gondolt, hogy lehet, hogy az óriások városába érkeztek? A tér tele volt emberekkel, sokan fényképeztek, térképet nézegettek, de sokan csak rohantak a tér egyik végéből a másik felé. Annyira rohantak, hogy fel sem tűnt senkinek a téren sétálgató nagy barna mackó és a kisfiú.

Az állatkerthez érve mackó jegyet vett, majd elindultak a hatalmas ketrecek felé. Sok érdekes állat volt ott, olyanok, amiket Boti eddig csak a képeskönyvekben látott. Mackó persze ismerte az állatokat, és mindegyikről mesélt valamit kis barátjának.

Amire a sétával végeztek, Boti már nagyon jól ismerte az állatkert lakóit.

– Gyerünk, Boti, megmutatom neked a Dunát – mondta Medve Úrfi. Elindultak hát a széles sugárúton a Duna irányába. Botinak fogalma sem volt, mi az a Duna, de nem akart feleslegesen kérdezősködni. Gondolta, ha a barátja meg akarja neki mutatni, akkor biztosan érdekes látnivaló lesz.

Nagyon nagy forgalom volt az utcán, sok-sok ember szaladt a dolga után, és szebbnél szebb autók gurultak a többsávos úttesten. A házakban üzletek voltak, hatalmas üvegkirakatokkal. Botinak alapjában véve tetszett a színes, hangos nagyvárosi forgatag, de azért nem bánta volna, ha már odaérnek ahhoz a Dunához.

Nem sokkal később aztán egy hatalmas hidat pillantott meg az utca végén. Olyan hatalmas volt, mintha az égig akarna nyúlni, és ott bebújni a felhők közé.

– Látod, kis barátom, ez a Lánchíd – mutatott a medve az építményre.

– Azok pedig oroszlánok, tudom ám! – felelte a kisfiú. – Méghozzá fiú oroszlánok, mert nekik van ilyen nagy és borzas sörényük – elevenítette fel Boti az állatkertben tanultakat.

Amint közeledtek a hídhoz, már látni lehetett a folyót.

– Jaj, de nagyon széles ez az árok, és mennyi víz van benne! Ott aztán biztosan belefolyna a gumicsizmámba a víz, ha belelépnék! –kiáltott csodálkozva a kisfiú.

– Ez nem árok, hanem folyómeder, a víz pedig a Duna – magyarázta Medve Úrfi.

– Ez nagyon gyönyörű! – lelkendezett a kisfiú. – És azok a csodálatos nagy hajók is milyen érdekesek!

– Igen, a Duna nagyon szép! És képzeld el, hogy egy picike forrásból ered, sok száz km-rel távolabb, és ilyen széles lesz, amire ideér! És nemcsak széles, nagyon mély is! Nemcsak a gumicsizmád, te is elmerülnél benne!

És nézd azt a hatalmas épületet, az pedig az Országház, ott tanácskoznak a politikusok, és igazi királyi kincseket is őriznek ott.

– Milyen kár, hogy nincs itt az anyukám és ő nem láthatja – most picit szomorú lett a mindig vidám kisfiú hangja. Hiszen akármilyen csodahelyeken is jár, ha anya nincs mellette, akkor már nem is olyan szép a világ.

A nagy víz is szomorú lett, egy lenge szellőpamacsot küldött a kisfiú felé, és a szellő megsimogatta az arcát.

– Jó reggelt, kisfiam! – hallotta meg ekkor anyukája hangját, aki szélesre tárta a szoba ablakát. A szomorú felhő, ahogy jött, el is tűnt, és vele együtt eltűnt a Duna és Medve Úrfi is.