Krisz ötletei / Mennyi az annyi?
Annyi szereplővel dolgozzunk, amennyi kell!
A regények fontosabb szereplőinek száma 9-15 között szokott mozogni. (Fontosnak azt nevezem, aki több jelenetben is szerepel, és emellett kulcsszerepe van a konfliktus megoldásában, akármilyen kicsi szerep is legyen az).
Ennél dolgozhatunk több és kevesebb szereplővel is. Az a jellemző, hogy több szereplőt hozunk be egy sztoriba abban az esetben, ha alaposan kigondolt háttértörténetünk, vázlatunk és jellemrajzunk van. Kevesebb szereplőt inkább mesékben és szépirodalmi művekben találunk.
A szereplők számában kétféle hibát követhetünk el, akár egy kéziraton belül is:
1. Túl sok (felesleges) szereplőnk van;
2. Nem fokozatosan mutatjuk be őket.
Mit is értek ezalatt?
Gond, ha egy jelenetben mutatunk be szinte mindenkit, egyszerre 5-10 személyt. Ha egyazon színen tűnik fel egy teljes család, baráti vagy egyéb társaság, akkor az olvasó képtelen lesz számon tartani, ki kicsoda. Gondoljunk bele, még egy színházi darabban is ritka, hogy rögtön minden szereplőt látunk a színpadon: inkább 2-3 színésszel indul egy előadás, ők beszélgetnek, és egyre újabb szereplők lépnek színre vagy kapcsolódnak be a beszélgetésbe, amikor a néző már érti, ki kicsoda. A regényt tehát ne báli jelenettel kezdjük, ahol mindenki jelen van, mert ugyan elsőre jó ötletnek tűnik azonnal túlesni mindenki bemutatásán, a gyakorlatban ez a visszájára sül el, az olvasó csak a főhősre koncentrál majd, hogy legalább egyvalakit nyomon követhessen – és senki más nem ragad meg benne, aztán meg amikor már nem érti, ki kicsoda, utálni fogja a könyvet és leteszi.
Semmiképp ne hozzunk be minél több karaktert azért, hogy az olvasónak megmutassuk, milyen sokan szeretik a mi főhősünket. Mindig legyen rá okunk, hogy az adott szereplő miért lép be a képbe: például ha a cselekmény, a helyszín, a helyzet megkívánja, vagy mert az új szereplő egy másikhoz kapcsolódik valami módon. (Mondjuk ha egy nős férfi viszonyt kezd, akkor nem kell megmutatnunk a feleségét, csak azért, hogy teljes legyen a kép. Kizárólag akkor jöjjön a feleség, ha szerepet is adunk neki.)
Minden egyes szereplőnek legyen meg a funkciója. A főhősnek csak akkor legyenek jelen a szülei, ha fontos az ő támogató/elutasító/cselekményt bonyolító szerepük. Legyen a hősünknek olyan barátja, aki kiáll mellette, és legyen ellensége is. Lehet barátnak mutatkozó ellensége is. Lehet egy olyan figura a történetben, aki mindig felvidítja a hőst, és lehet egy olyasvalaki, akihez tanácsért fordul. Lehet a hősnek imádója, hódolója. Használhatjuk a cselekmény kibontakoztatásához a munkatársakat, sporttársakat, a szomszédot, papot, polgármestert, távoli rokonságot. Arra figyeljünk, hogy ők mindig vagy támogassák a hősünket, vagy nehezítsék meg a dolgát (akár véletlenül, akár szándékosan).
Az egyes szereplőkről ne feledkezzünk meg: szerepeltessük őket több jelenetben. Legyünk vele tisztában, ki miért szerepel a történetben és erről az apropóról ne feledkezzünk meg. Amikor először léptetjük be őket a sztoriba, fessük le őket egy kifejező szóképpel, tegyük őket emlékezetessé egy különös szituációval vagy párbeszéddel, és ha sok oldalon át nem szerepelnek, akkor a következő említéskor tegyünk rájuk segítő utalást (pl. Józsi, a kopasz kasszás).
Minden kéziratunk véglegesítésénél vegyük végig az összes szereplőt (a mellékszereplőket is), és gondoljuk végig, van-e bármilyen kicsiny kulcsszerepük a dolgok alakulásában! Fontos lehet például a néven nem is nevezett postás, aki fontos levelet hoz, bár meg nem szólal, de fölösleges a szomszéd, ha az ő szerepe annyi, hogy minden reggel köszön a főhősnek. Ha az adott mellékszereplőnek nincsen ilyen kulcsszerepe, akkor az ő története, része, szerepe csupán ballaszt, mellékvágány: írjuk ki a sztoriból!