Krisz ötletei / Miért kell egy könyvet lektorálni, szerkeszteni?
Kevés annál egyszerűbb feladat létezik, mint egy kézirat kinyomtatása. Ott van az ujjaink hegyénél a szövegszerkesztő, illetve az internet, ahol kereshetünk egy nyomdát és kinyomtathatjuk a könyvet 50, 200 vagy 1000 példányban – mindez csak a pénztárcánk vastagságától függ.
De… szabad ezt?
Biztos, hogy így akarjuk?
A magánkiadás ma szitokszó Magyarországon, és nem véletlenül. A magánkiadásban megjelenő könyvek ugyanis általában nem esnek át semmiféle lektoráláson, szerkesztésen, de még korrektúrán sem. Jobb esetben volt a szerzőnek öt-hat barátja, aki elolvasta a kéziratot és megjegyzéseket fűzött hozzá, ami alapján az író javította a szöveget – de ekkor a „könyv” minősége még mindig csupán olyan, amit a szerző a kiadónak küldene: nyers kéziratról beszélünk.
És hogy ez miért rossz?
A szerkesztő feladata az, hogy észrevegye a szövegben mindazt, ami nem stimmel. Ő ezzel foglalkozik, regényeket és kéziratokat olvas. Alapvetően érzéke van hozzá, valószínűleg valamit tanult is róla, és persze több kéziratot is szerkesztett már életében. Ha egy ilyen ember nem nézi át a könyvünket, akkor óriási hibák maradhatnak benne, és a nyelvezete sem lesz az igazi.
A szerkesztő például rámutat arra, hogy nem kellene a regényt négy nézőpontból írni, mert követhetetlen (az olvasó legfeljebb három nézőpontot tud követni), illetve mert felesleges: két szereplőnek alig-alig van jelenete, és ami ott elhangzik, arról már az előzőekben olvastunk.
A szerkesztő rámutathat arra is, hogy az egyik szereplő kiesett a jelleméből a könyv végére, vagy hogy a két férfi közül, akik között a főszereplő hölgy vacillál, nem az szimpatikus, akivel a végén összejön, hanem éppen a másik. A szerkesztő tehát nem egy olyan olvasó, akinek a próbaolvasásért fizetünk, hanem egy profi, akinek arra áll rá a szeme, hogy a dramaturgia ívében, a szereplők jellemében, a helyszínekben, adatokban meglássa a hibát, pontatlanságot, és javaslatot is tud adni ezeknek a javítására. A szerkesztő bizony gyakran javasolja fejezet kihúzását vagy új fejezet megírását is, sőt, a szereplők nevét, a kézirat címét is újraíratja, ha neki nem tetszik.
A szerkesztőtől érdemes első körben lektori véleményt kérni, melyben visszajelez, milyen változtatásokat javasol. Jó esetben nemcsak azt írja le, mi nem stimmel, hanem azt is, hogyan lehet ezeket a hibákat kijavítani. Ötleteket ad a cselekményhez, jellemekhez, párbeszédekhez, bármihez, ami módosításra szorul. A stílusra, nyelvezetre is kitér, megadja a szerző tipikus nyelvtani jellegzetességeit, stílusjegyeit, és elmondja, hogy ez elfogadható-e vagy sem.
A szerző egy ilyen lektori vélemény birtokában képes kijavítani a saját szövegét – már ez alapján sokkal jobb lesz a kézirat minősége.
Az igazán jó kézirat azonban az, ami szerkesztésen is átmegy. A szerkesztés maga azt jelenti, hogy a felkért szakértő beleír a regényünk, könyvünk szövegébe, gördülékenyebbé, olvasmányosabbá teszi, javítja a nyelvtani, mondattani hibákat, furcsaságokat. Mutatok egy részletet egy általam szerkesztett könyvből.
Ilyen volt a szöveg:
Néhányan meg-meg álltak, aprópénzt ejtve a bádog pohárba. Az alak olyankor megállt, megköszönte és mosolyogva megsimogatta a gyerekek fejét. Néhányuk ijedten ölelte át szülei lábát, megijedve a nagy szakállú alaktól, volt, aki meg akarta rázni a csengettyűjét. Az alak olyankor készségesen átadta nekik. A falakról visszapattanó csilingelés mosolyt fakasztott az arcokra és egyre több kis kéz nyúlt felé. A bádog bögrébe hulló érmék csörgése is megszaporodott. Egy pillanatra döbbent csend támadt, az emberek megtorpantak, Egy jól öltözött férfi hatalmas pofont kevert le gyermekének, aki nem is a pofontól, mint inkább szégyenében sírva fakadt. Az alak oda lépett hozzájuk csendesen pár szót suttogott az apának, aki zavartan körül nézett, sarkon fordult, gyermekét kézen fogva az áruházba lépve eltűnt a tömegben. A csengő újra csilingelt, elfeledtetve az iménti incidenst, s az emberek folytatták útjukat.
És ilyen lett szerkesztés után:
Néhányan meg-meg álltak, aprópénzt ejtettek a bádogpohárba. A férfi olyankor megállt és megköszönte, mosolyogva simítva végig a mellé lépő gyermekek fején. Néhányuk ijedten ölelte át szülei lábát, megrettenve a nagyszakállú alaktól, mások bátran léptek elő, kezüket nyújtva, hogy megrázhassák a kopott ruhás férfi csengettyűjét. Ő ilyenkor készségesen átadta nekik. A falakról visszapattanó csilingelés mosolyt fakasztott az arcokra és egyre több kis kéz nyúlt a csengő után. A bádogbögrébe hulló érmék csörgése is egyre szaporábban hallatszott.
Ezt az idillt egyik pillanatról a másikra egy pofon szakította szét.
Döbbent csend támadt; az emberek megtorpantak, amikor a jól öltözött férfi ingerülten ütötte arcul mellette álldogáló kisfiát. A gyermek talán nem is annyira a fájdalomtól, mint inkább szégyenében fakadt sírva.
Senki nem mozdult.
A nagyszakállú öreg lépett oda hozzájuk. Csendesen suttogott pár szót az apa fülébe, aki erre zavartan körülnézett, majd megragadva a fia kezét, az áruházba lépve eltűnt a tömegben. A csengő újra csilingelt, próbálván elfeledtetni az iménti incidenst. A nézelődők folytatták útjukat.
A szerkesztő figyel rá, hogy a szerző stílusát, mondatszerkesztési jellegzetességeit, szóhasználatát megtartsa, miközben a mondatokat olvasmányosabbá, könnyebben elképzelhetővé teszi. Az író általában megijed, amikor visszakapja a szerkesztett kéziratot és azt látja, hogy piros: a szerkesztő ugyanis a Word korrektúra funkcióját használva ír bele a kéziratba, azaz látszik, hogy mit törölne és mit írna bele. Ez azért fontos, hogy a szerző el tudja dönteni, hogy egy-egy változtatással egyetért-e, ő valóban így mondaná-e, vagy inkább visszatér az eredeti szóhoz, esetleg eszébe jutott egy jobb, harmadik változat.
A lektori és szerkesztői munkával kapcsolatban is fontos tudni, hogy a szerzőnek nem kötelező elfogadnia azt, amit a szerkesztő ajánl. Dönthet úgy, hogy bizonyos dolgokat nem szeretne átírni a könyvben – de azért érdemes tudni, hogy a szerkesztő ahhoz jobban ért, mit kedvel az olvasóközönség és mi az, amit még elvisel. Már Stephen King is megmondta: írni emberi dolog, szerkeszteni pedig isteni.
De ejtsünk néhány szót a korrektúráról is, azaz a nyelvi helyesség ellenőrzéséről. A korrektornak valóban mindig igaza van – már ha tényleg ért a szakmájához. Az író nem mondhatja, hogy márpedig én egybe akarom írni azt, hogy „most már”, ha az a hatályos szabályok szerint különírandó. A felelős korrektor tisztában van a nyelvtani és helyesírási szabályokkal, és ha mégsem, utánanéz annak, amiben nem biztos.
A szerkesztőnek és a korrektornak tehát igen fontos szerepe van a kézirat nyomdakésszé tételében – ezzel a témával fogunk még foglalkozni a továbbiakban is!