Hogyan dolgozzunk gyerekszereplőkkel?

Előbb vagy utóbb minden íróban felmerül, hogy felnőttek mellett gyerekeket is szívesen szerepeltetne a regényében. Az ötlet nagyszerű, hiszen egy jól kitalált ifjú karakter sok életet vihet a történetbe, és a bájos vagy szívszorító jelenetek mellett akár további izgalmakat is csempészhet a sztoriba. Van azonban néhány szabály, amire érdemes ügyelni, ha gyerekszereplőkkel dolgozunk, hogy elkerüljük a kínálkozó csapdákat, és tényleg hús-vér ifjoncok jelenhessenek meg a szövegben. Ha sikerül, a leghatásosabb szereplőink lehetnek belőlük.

1. Ne erőltessük a cukiságot!

Jó, jó, a gyerekek általában aranyosak – főleg a kamaszkor előtt -, de ne játsszunk erre rá túlságosan. Ha a szereplőnk aranyos és kedves, akkor legyen az természetesen, mert a cukiság erőltetése könnyen visszaüt – az olvasó affektálásnak, mórikálásnak, bájolgásnak érzékelheti. Ez pedig legalább annyira kínos, mint az erőltetett poénok.

2. Ne legyen túl bölcs!

A “gyerekszáj” valóban képes meglepően találó megjegyzésekre, felnőtteket is meghökkentő (vagy megszégyenítő) ölcsességek kimondására. De azért ez nem feltétlenül nagyon gyakori, és különösen feltűnő, ha egy regényben egy-kettőnél többször is előfordul. Az efféle “okoskodások” kifejezetten irritálóvá is tudnak válni, úgyhogy mindenképpen mértékkel éljünk ezzel az eszközzel.

3. Ne legyen túl butácska sem!

Az okoskodó-bölcselkedő gyerek ellentéte az, aki túlságosan muja. Ne keverjük azonban a tapasztalatok hiányát az értelem hiányával! Magyarán, elképzelhető, hogy ifjú szereplőnk nem ért mindent maga körül, ám ez nem jelenti azt, hogy csak tátott szájjal bámul. Próbáljunk belehelyezkedni egy gyerek gondolkodásmódjába, és elképzelni, mire juthat az általa ismert információkból.

4. Kerüljük a túlságosan babás beszédmódot!

A gyerekek párbeszédeire is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a felnőttekére (ezeknek a főbb szabályairól ebben a posztunkban írtunk). Igyekezzünk ehhez tartani magunkat, ne akarjuk túlságosan érzékeltetni a karakter “gyerek(es)ségét”. Ne adjunk a szájukba ritkán, vagy a koruknál kisebb gyerekek körében használt szavakat, kifejezéseket! És ha egy mód van rá, semmiképpen se affektáljanak, netán sejpítsenek…

5. Legyen egyedi a gyerekhősünk!

Sose gondoljunk csupán úgy a gyerekszereplőnkre, mint egy “gyerekhős”, hanem mindig legyen egyedi, akárcsak bármelyik felnőtt karakter. Kerüljük a túlságosan tipikus jellemvonásokat, főleg azokat, amelyeket a felnőttek hajlamosak a gyerekeket tipizálni (cuki, aranyos, hangoskodó, verekedős stb.). Segíthet, ha elképzeljük (akár fényképek, videók segítségével), hogy a szóban forgó korszakban mi hogyan viselkedtünk, gondolkodtunk, mit szerettünk csinálni.

6. Adjunk neki célokat!

A legfőbb dolog, ami megkülönbözteti a statikus, merev szereplőket az életszerű, izgalmas hősöktől az, hogy utóbbiaknak vannak céljaik. Hajlamosak vagyunk azonban a célokat csak a felnőttekhez társítani (akik “komoly” dolgokat terveznek, pénzt, szerelmet, sikert keresnek, esetleg éppen megmentik a világot). Ne feledjük, a gyerekeknek, ha lehet, még fontosabbak a saját céljaik. Sőt, igazából az egész létüket betölti egy-egy aktuális, az ő szintjükön értelmezhető cél követése, aminek mindent alárendelnek.

7. Ne feledjük, hogy a szereplőnk még gyerek

A legnagyobb csapda egy gyerekhős megformálásában az, hogy a jelleme és figurája túl egyszerű, túl gyerekes. De ne essünk át a másik végletbe: vagyis ne legyenek a gyerekszereplőink apró testbe bújtatott felnőttek! Ne rakjunk ezért a vállukra számukra felfoghatatlan terheket, ne mondassunk ki velük az életkorukhoz nem illő mondatokat (sem a szavak szintjén, sem a gondolatok szintjén), és ne tegyenek olyasmit, amit egy gyerek sosem csinálna. Ebben is mindig visszanyúlhatunk a saját gyerekkorunkhoz (vagy a gyerekeinkéhez, utóbbi azért is jó, mert arra sokszor nagyobb eséllyel emlékezünk).

Borítókép: Ben Wicks / Unsplash.com