Lapmargó / Citromnagyhatalmi álmok
Borvendég Zsuzsanna – Palasik Mária: Vadhajtások
A sztálini természetátalakítási terv átültetése Magyarországon 1948-1956
A „magyar narancsot”, vagyis a töpörödött déligyümölcsöt A tanú című, cenzurálisan hányatott sorsú film tette közkeletű fogalommá. „Kicsi, savanyú, de a miénk.” Mint ahogy a „miénk” volt a magyar földön honosnál úgymond gazdagabb szemtermésű ágasbúza, a gyapot, a hamvas gumipitypang, s ha nincs az 1953-as kormányváltás, akkor miénk lett volna még a kenáf és a rámi is. Ez utóbbi két rostnövény neve az említetteknél már kevésbé ismert, mivel a szovjet diktátor, Sztálin halála után a gigantománia némiképp alább hagyott a szocialista világrendszer vezérországában, következésképp a vazallus államokban is.
A történészpáros monográfiája módszeresen (s nem mellesleg: elsőként) tekinti át az 1950-es évek ezirányú történéseit. Az egyes históriák 120 – ám ha a korszak sztahanovista mozgalmát is figyelembe vesszük: 230, sőt: 540 – százalékosan igazolják vissza a korabeli alapvicc keserű igazságát:
„Mi a diktatúra? Totális győzelem a józan ész felett.”
Józan ésszel ugyanis könnyű lehetett volna belátni, hogy az „éghajlatidegen” növényeket, például a 7-8 hónapos, kiegyensúlyozott meleget igénylő gyapotot nem a búzának ideális földeken kellene termeszteni, ahogy azt is, hogy a bőséggel termő jonatán alma útját lett volna érdemes egyengetni a nemzetközi piac felé. Merthogy ott egy kiló áráért három kiló citromot lehetett (volna) vásárolni.
Ehelyett, az „önállóságra való berendezkedés” jegyében a Magyar Dolgozók Pártjának titkársága 1950 nyarán határozatot hozott arról, hogy hét év alatt meg kell oldani a citrusféléket, közülük is elsősorban a citrom honosítását. Normális esetben az több mint rendben lévő, hogy a mezőgazdasági kutatóintézetekben állandóan kísérleteznek, keresik, miként lehet(ne) nagyobb hozamot, nagyüzemi keretek között könnyebben termeszthető növényeket nemesíteni. Azonban az említett határozat a talpáról a fejére állított mindent: ha elhatározzuk, akkor dúsan termő citromültetvények veszik majd körbe a Balatont. Elvégre a hazai arborétumokban és füvészkertekben már több évtizede hoztak termést a legkülönbözőbb citromfajták. E pénzt nem kímélő – a józan paraszti észt és tapasztalatot félresöprő – nekibuzdulás bornírt részletei is feltárulnak a szerzőpáros monográfiájában.
Kiderül, hogy a szorongatott agrárkutatók találékonysága szinte nem ismert határt, Porpáczy Aladár, a hazai gyümölcsnemesítés pápája például a Fertődön kialakított ivartalan szaporítás módszerével elérte, hogy bizonyos citrusfajták 10-12 év helyett 2 év alatt fordultak termőre. Ami tudományos értelemben biztató eredmény, az azonban csak „laboratóriumi”, vagyis melegházi siker. A rendszeresen megrendezett országos citromértekezlet résztvevői viszont olyan „apró” problémákkal szembesültek, hogy nincs elég citrommag. 1953 tavaszán, vagyis a „citromprojekt” félidejében, a Földművelésügyi Minisztériumban megváltó ötlet született: mindazok a szervek, intézmények – horribile dictu –, magánszemélyek,
akik összegyűjtenek fél kiló citrommagot, „díjmentesen” kaphatnának „egy szabványméretű citrusoltványt”.
Amit aztán, ha a földeken nem is, de verandák melegében, napsütötte erkélyeken edényesen termeszthetnek. Citromügyben 1955-re jött el az ocsúdás ideje: a villányi citromföldek árkait például „átállították” szőlőhajtatásra.
A citrusháború csupán kiragadott a „tervszerűtlen tervgazdálkodás” példatárából. A kötetbe gyűjtött ügyek rémisztő szaldójának számszerűsítésére a józan szerzők nem vállalkoztak. Azt viszont pontosan dokumentálták, hogy mennyire nem vezetett sehová a nagy „természetátalakítás” lehetetlent nem ismerő akarnoksága.