Lapmargó / Nem lehet nem olvasni

Forgách András: Élő kötet nem marad

 

Első olvasatra érthetetlen, mondhatni idétlen a cím. Mi az, hogy „élő kötet”, mi az, hogy „nem marad”? A bosszantás viszont kétségkívül érdeklődést kelt, s a múlt esztendő egyik legjelentősebb könyvében ott a magyarázat: echte belügyi zsargonnal van dolgunk. Amikor a könyv főszereplője, bizonyos „Pápainé” fedőnevű titkos munkatárs meghalt, a Belügyminisztérium ügyrendje szerint rögvest javaslat született beszervezési és munkadossziéjának irattározására. Az „élő”, vagyis az ügynök napi foglalkoztatásához szükséges és szorgosan hizlalt állambiztonsági paksaméták a tartótisztek páncélszekrényéből az „örök titkok” pincéjének trezorjába kerülnek. De mint tudjuk: scripta manent…

Esterházy Péter után kollégája, a sokműfajú – az írósága mellett műfordítóként, színházi dramaturgként is magasan jegyzett – Forgách András is rákényszerült a maga „javított kiadásának” a megírására. 2007-ben jelentette meg– első olvasatra érthetetlen – Zehuze című, az irodalmi berkekben rögvest „főművé” előléptetett, megrázóan gyönyörűséges anyakönyvét. A címmagyarázat akkor sem maradt el: a Zehuze héber szó, szabatos magyar megfelelője talán nincs is, úgy értelmezendő, hogy „ez van”, „ilyen az élet”, vagy, hogy „nincs mit tenni”.

A 640 oldalas, a szétszálazhatatlan és eltéphetetlen anya-fiú kapcsolat ihlette (önéletrajzi) regény élte a maga életét: megjelent, elismerő és fanyalgó kritikák születtek róla, felkerült az olvasók (vagy az antikváriumok) könyvespolcára, jobb esetben az ágy melletti éjjeli szekrényre halmozott, majd elolvasandó könyvkupacra. Amelynek aljáról a múlt év végén, az „élő kötet” megjelenésekor mindenképp elő kellett kotorni. Nem mintha a második, a „javított” ne állna meg a maga lábán. Nagyon is megáll.

Megrendítő, hátborzongató, esztétikailag és morálisan szerintem kikezdhetetlen.

(Ami persze nem jelenti azt, hogy nem is kezdik ki. A minősíthetetlen visszhangra riasztó példa az az írás, melyet a könyv kapcsán a terrorházas főigazgatónő gyűlölködött ki magából.)

Ami az embernek, a fiúnak, Forgách Andrásnak tragédia volt: 2014 tavaszán egyszer csak kap egy telefont, s valaki, aki biztonsággal igazodik el a ma már korlátozottan kutatható, ám levéltárilag még korántsem feltárt állambiztonsági papírok rengetegében, azt mondja, rábukkant egyik „családtagja” ügynöki papírjaira, ha érdekli… Lehet erre nemet mondani? Persze, hogy lehet, de: „Én már azelőtt, hogy meghallottam volna a nevét, már azelőtt biztos voltam benne, hogy bár ez teljesen és tökéletesen lehetetlen, és ha valami, akkor az az egy ki van zárva, és éppen azért, mert teljességgel ki van zárva, de nyilván az anyám. De mitől is volt bennem ez a bizonyosság? Talán a rebbenő ajka, amikor éreztem, hogy mondani akar valamit, hogy ott van a nyelve hegyén, de végül mégsem mondja ki? Néma anyának a szavát. Ha már tragédia, legyen kövér.”

Jócskán annak bizonyult, cipelhetetlenül túlsúlyosnak. Még a hivatkozásokból az is bizonyossá lett, ami korábban csak sejthető volt, hogy az egykori, köztudottan fafejű dogmatista újságíró papa „Pápai” fedőnéven jelentett. Az anya pedig – ami ugye „teljességgel ki van zárva” – „Pápainé”-ként szorgoskodott. S ami még ennél is hihetetlenebbnek tűnt, e botcsinálta Mata Hari még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy egy tartótisztnek ügynöktársul, utódjául ajánlja ideológiailag rakoncátlan fiacskáját. A mama „olyan mennyiségű kémiai biztonságot adott, amiből még ma is megélek”. A fiúnak „mindössze” ezt a katasztrófát kellett feldolgoznia.

Az íróra jóval nagyobb feladat hárult: a megértés. A borzalmas dolgok megértése, amiről „nem lehet nem beszélni”. Forgáchnak sikerült rálelnie az elárultatás személyes fájdalmát is „kiüvöltő”, a menthetetlen tettek mentegetését azonban messze elkerülő beszédmódra a három, eltérő stílusú fejezetre tagolt regényében. Könyvének középső – a szülők nevét magába foglaló Bruria és Marcell című – részét az antikvitás korából kölcsönzött versformában adta közre. Erre az emelkedetten sűrítő megszólalásra az „öklendező emlékezet” késztette. Kertelés nélkül azonban csak prózában tudott szólni, a görög mitologikus eposzt prózai keretbe foglalta.

A szikár bekezdéseket indulatos kifakadások és dermesztő, betűhív III/III-as belügyi, illetve III/I-es külföldi hírszerzési dokumentumok szakítják félbe,

majd görgetik tovább. Ezek olykor a fő szövegben tűnnek fel, máskor – a posztmodern regényektől nem idegen – lábjegyzetekben.

A regény megjelenése előtt azt kérdeztem a HVG-nek készített interjúban Forgách Andrástól, a kegyetlenül szókimondó regényéhez vajon mit szólna az anyja, ha feltámadna. Ezt felelte: „Álmaimban mostanában elég szigorú hozzám. Miközben az életben szinte soha nem volt az… most viszont újra meg újra jön szembe velem, zordan, mint egy Erünnisz Oresztésszel, szembe az anyagyilkossal, és nem nagyon akar velem szóba állni. Igaz, olyan álmom is volt, hogy forró kezét a kezembe téve vezetem föl egy lépcsőn, szemben az áradó tömeggel. Anyám mindig is tanulékony és nyitott volt. Úgy érzem, megtanul majd együtt élni ezzel az új tudásommal.”

Amely, a pokolra szálló „dudás” jóvoltából immár az olvasók kollektív tudása is.

 

Jelenkor Kiadó