Decens Recenzens / Az öregkor csapdái és lehetőségei
Rudi Westendorp: Öregedés öregség nélkül – Hosszú élet és vitalitás.
Ferenczi Borbála*
A napi híradásoknak és különféle előrejelzéseknek köszönhetően mára közismert, hogy a születéskor várható élettartam az elmúlt 100 évben kétszeresére – 40 évről 80 évre – emelkedett, aminek komoly társadalmi és gazdasági következményei vannak és lesznek. Az öregség témáját ugyanúgy kezeljük (félre), mint a klímaváltozás és környezeti pusztulás tényét és következményeit. Tudunk róla, időnként riasztóbbnál riasztóbb számadatokkal demonstráljuk érintettségünket, de a felelősségvállalás és megoldás irányába nem sikerül elmozdulnunk.
Rudi Westendorp (1959) holland belgyógyász és gerontológus 2014-ben publikálta először „iránytűnek” szánt könyvét, azzal a céllal, hogy „jobban tudjunk navigálni” azon az egyre hosszabb úton, ami a plusz éveknek köszönhetően előttünk áll. Az a tény, hogy minden korábbinál tovább maradunk egészségesek: lehetőség és felelősség is egyszerre. A szerző szerint érzelmileg és társadalmilag nem tudtunk alkalmazkodni ehhez a változáshoz. Az öregségre mint kezelendő egészségügyi problémára gondolunk, nem természetes állapotként, az emberi élet egy állomásaként fogadjuk el. Ezekkel az állításokkal nem vitatkozhatunk ott (sem), ahol a nyugdíjkorhatár és a nyugdíjazás kérdése évtizedek óta olyan erős érzelmi viharokat vált ki, mint hazánkban. Iránytűre, útmutatásra igencsak szükség van, lenne.
Westendorp könyve stílusában és tartalmában azonban inkább kisokos. Az egyes fejezetek előtt rövid összegzésekben emeli ki a kulcsszavakat, fontosabb kutatási eredményeket. A 12 fejezet háromnegyede hemzseg a biológia, a genetika és az orvostudomány öregedést vizsgáló kutatási irányaitól és kvantitatív adataitól. A brit arisztokrata családok halálozását befolyásoló tényezők vizsgálata jól megfér itt az afrikai bimoba törzs tagjai körében végzett kutatásokkal. A „nagymama-hipotézis” (amely szerint a nők azért élnek meg magasabb kort termékenységük megszűnése után, mert segítenek az unokák felnevelésében, ami a sikeres reprodukció egyik kulcsa) a DNS vizsgálatok eredményeivel vagy az időskori demencia okaival. Az első 9 fejezetben felhalmozott ismeretanyag éppen ezért inkább eltávolít, mint közelebb visz az öregedés problematikájához. Nem rajzolódik ki semmilyen határozott irány. Hasznosítható-e egyáltalán az öregség megértésében ez a sok információ? A terjedelmes szövegrész jól tükrözi a tudomány jelenlegi állapotát:
rengeteg részinformációval rendelkezünk, azonban kiveszett a lényeglátás képessége, a holisztikus szemlélet.
Az idős ember egyes betegségeit is nagy hatékonysággal tudjuk kezelni, de „az nem segít a különböző (krónikus) rendellenességekben szenvedő idős emberek összetett problémáin, ha még tovább bővítjük az eszköztárat.” (245. o.) Az „öregek a bőrükön érzik az általános megközelítés hiányát”. A fenti tapasztalat felvállalásával aztán a könyv utolsó harmadára Westerndorpnak sikerül átlépnie az ismeretterjesztés korlátain és elindulnia a véleményformálás felé.
A 10. fejezettől érezhetően személyesebb és tartalmasabb a szöveg. Megjelennek olyan kulcsfogalmak, mint egyéni, társadalmi és erkölcsi felelősségvállalás. Az öregedés központi kérdései – Mik a céljaim? Mihez kezdek az elkövetkezendő években? Ki vagyok én? – értelmet nyernek ebben a szövegkörnyezetben. A gerontológus szerint azok a derűs idősek, akik „felvállalják önmagukat, ennél fogva egyre jobban különböznek egymástól. Befutották már a maguk pályáját, kialakult náluk valamilyen károsodás vagy betegség, és némi alkalmazkodással mindez együtt olyan egyedi személyiséggé formálta őket, akik több-kevesebb méltósággal viselik az éveiket.” (238. o.) A minőségi időskor feltétele az egyéni testi-lelki állapot elfogadása, az ehhez való alkalmazkodás és életigenlés. Westendorp hangsúlyozza, az idős embereknél nem az egészség, hanem a reálisan elérhető legjobb testi működés a cél. A korosztály számára a jó közérzet a fontos. Ez a sikeres öregkor szinonimája, ami nagyban függ az egyéni céloktól, a társas kapcsolatok minőségétől is.
A holland professzor az emberi öregedést 4 szakaszra bontja: előgondozás, multimorbiditás, sérülékenység és függő helyzet. Az életnek ezek a lépcsőfokai jórészt ahhoz az egészségfogalomhoz igazodnak, amit az imént jó közérzetként definiáltunk. A naptári életkor és mesterséges korszakhatárok (például 65, 75 vagy 90 év) nem meghatározóak. A 65. évben meghúzott nyugdíjkorhatár nem alkalmazkodik valós életkörülményeinkhez – képviseli határozottan Westendorp. Az idős emberek, hasonlóan a kisebbségben lévőkhöz, túlságosan bíznak a központi, intézményes megoldásokban. A felelősség kérdését központba helyezve lehet eljutni oda, hogy az öregek társadalmi részvétele a munkamegosztásban valamilyen módon (akár fizetett és szervezett, akár önkéntes formában) magától értetődővé váljon.
Az előgondozás szakaszában tudatosítani kell, hogy majd egy teljes évszázadon át tartó életre kell felkészülnünk. Az élethosszig tartó tanulásra, az egyéni sors alakításában való szerepvállalásra kell helyezni a hangsúlyt. Ennek a személetmódnak lehet az eredménye, hogy az öregségre, mint kiteljesedésre tudjunk tekinteni. A morbiditás szakaszában az orvostudománynak összehangolt kezelésekkel és általános megközelítésekkel kell(ene) fordulnia az emberhez. Ebben azonban a másik félnek is partnernek kell lennie! „Az orvosok általában túlbecsülik a kezelés sikerét, így a betegekben azt az illúziót keltik, hogy az orvostudomány mindenre tud megoldást. Ezáltal az orvosok és a betegek görcsösen egymásba kapaszkodnak, mert mind a két oldal táplálja az illúziót, hogy az élet alakítható!” (249. o.) Súlyos igazság és figyelmeztetés ez egy orvos tollából!
A sérülékenység időszakában az orvosok az idős emberek napi működését biztosítják, majd az utolsó, függőségi szakaszban már nem gyógyítóként, hanem kísérőként vannak jelen. Ez a fázis elsősorban helyzethez igazodó emberi gondoskodást követel, ahol az orvos a háttérben van. Westendorp elképezését olyan társadalmak tudják megvalósítani, amelyekben az ellátórendszer és idősgondozás az öregek valós igényeire épül. Így kisebb eséllyel lesz belőle az idős ember élete feletti teljes irányítás, vagy az orvosi és jogi keretek közötti bukdácsolás, miközben a sok segítő között elvész maga az ellátott. Az öregek esetében az a cél, hogy minél hosszabb ideig saját környezetükben lehessenek, saját életüket irányíthassák és azért felelősséget tudjanak vállalni. Ez a gondolat az egészségügyi és szociális ellátórendszer teljes átformálása mellett való kiállás! Saját jövőnk tervezésekor érdemes szem előtt tartani, hogy néhány országban az állam szinte teljesen kivonult az idősellátásból. Ki vállalja fel a gondozást ebben az utolsó szakaszban? Erre a kérdésre keresik a választ világszerte.
Az öregkor napjainkban már nem kiváltság, hanem természetes állapot.
Nem csak jogokkal jár, hanem cselekvést és aktivitást is igényel! Életigenlő magatartást.
***
Aki Rudi Westendorp könyvétől azt várja, hogy praktikus egészség-megőrzési tanácsokat kap, csalódni fog. Ahogyan az is, aki lelki vagy spirituális kapaszkodókat keres a szövegben. Ez a könyv nem az „öregedés művészetéről” szól! De megmutatja, hová vezet, ha csak halmozzuk a tudást és kizárólag a részleteket látjuk. A holland geriátria nagyágyújának sajnos csak a könyv utolsó három fejezetére sikerült a tudományos eredmények bűvkörén kívülre helyezkednie és (rá)látnia az egész problémára. De ezért a három fejezetért érdemes kézbe venni a könyvet.
* A szerző szociológus
Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!