Lapmargó / Szöveg, zene nélkül
Bereményi Géza: Versek
Ahogy Bródy János vagy Adamis Anna „vezetékneve” Szörényi Levente, illetve Presser Gábor volt (Szörényi-Bródy, Presser-Adamis), úgy, vagy még úgyabb volt Bereményi Gézáé – Cseh Tamás. Talán még az is állítható, hogy a rekedtes hangon éneklő, magát egy szál gitárral kísérő dalnok valójában eltakarta a rejtőzésre hajlamos szövegíróját. Akinek hiányára sokan csak akkor figyeltek fel, amikor a páros útjai egy rövid időre elváltak egymástól.
Az énekes hét éve halott, a most 70 éves Bereményi pedig születésnapjára a kiadójától verseskönyvet kapott, vagyis lehetőséget arra, hogy szövegeit önálló, kísérő dallam nélküli költeményekként fogadják az olvasók. Az ilyetén való befogadás nem könnyű feladata annak, aki egyszer is hallotta, hogy „A hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma”, vagy, hogy: „Belőlem valaki útra vált, / Útra a jobbik részem”. Aki „Tamással” együtt kesergett a félszeg-részeg Kelet-Európán, Európa lichthofján, vagy aki együtt dalolta-üzente a fejébe golyót röpítő Széchenyi István grófnak, hogy „nehéz lesz tanulni tőled a példát”.
S ekkor még „csak” az ötvenes-hetvenes éveikben járókat említettem, akiknek volt oly szerencséje, hogy egyszer-kétszer, vagy akár hússzor élőben hallhatták, láthatták Cseh Tamást, megmerítkezhettek utánozhatatlan aurájában. Pedig mennyi mindent mégis csak visszaadnak a korabeli felvételek: a szájszegletben megbúvó fanyar mosolyt, az összeszűkülő szemből sugárzó pajkos-cinkosságot, a dalok végét jelző tétova vállrándításokat.
Az újabb generáció számára a síron túli csodát pedig a Cseh-utódok hozzák. Köztük is elsőként a Vodku fiai (akik a közép-európai folklórból építkező világzenés Vodku zenekar Cseh-formátumú kamaraegyüttese). A „fiak” a régi generációban szinte egy az egyben fel tudják idézni az egykori élményt. Az ifjabbakba pedig, úgy tűnik, beleplántálják – a zenekar vezetőjének, Bata Istvánnak szavaival – „a mindennapi létezés olyan természetes kellékeit, mint a reggeli kávét vagy az esti sört”. Ugyanő nyilatkozta egy évvel ezelőtt azt is, hogy
„Bereményi Gézán kívül nem ismerek más magyar szerzőt, akinek a szövegei ennyire egységes és részletes világképet rajzolnának fel”.
Mindezek mellett és – mondhatni – ellenére, Bereményi (és persze az olvasó) jutalomkönyvének lapozgatása közben valamikor, szinte észrevétlenül megszületik egy újabb csoda. A dalnok „elhallgat”, és megszólal Bereményi, a költő.
Az ismert (vagy egykor olykor félrehallva rögzült) sorok új dimenzióba kerülnek. Ahogy az Antoine nagy kísérletében „mi ketten bebizonyítottuk most itt, / hogy igenis érdemes”, úgy bizonyítja be a poéta és kiadója, hogy a Versek című kötet is közreadásra „érdemes”. A tizenegy strófás Somlai Margit című ballada zene nélkül is hátborzongató (kádári, manapság orbáni) látlelet a címbéli, vagy még inkább a mindenkori tanárnők kiszolgáltatottságáról, a tanítványok szégyenkezéséről. (Csak emlékeztetőül: „S minden bódé mögé bebújt / Mindnek egy tanítványa”). A poétaelődök, József Attila és Petőfi Sándor halálát megidéző versek megrendítőek. „A sínen egy vonat jön, / én állok ablakaiban, / és én fekszem az útjába, /egy ember, ki többfele van” – mondja Bereményi a Balatonszárszót kultikus zarándokhellyé változtató őséről. S ugyancsak két alakban jelenik meg a 19. századi vers főhőse, a segesvári ütközetben a kukoricásba menekülő Petőfi. A 26 éves zseni Bereményi tollán a hozzá illő gondolati méltósággal hal meg: „Nem, ne, csak így ne! / Hogy nem látja senki, nem így akarom! / Szembefordulni… / Nem látnak, nem tudják… csak dobogás… / Hisz nem is látják, / senki sem látja, hogy szembefordulok! / Így szúrnak belém / – vive la republique – így szúrnak belém.”
A most megjelent kötetben a „Cseh Tamás” név mindössze egyszer fordul elő. Mottóként A túlélő dala című versében. „Vezetéknevének” hét évvel ezelőtti elvesztésekor Bereményi e fájdalmas opusában jelzésértékű reményvesztettséggel summáz: „Még mielőtt elmentél, az igazság veszély volt, / Mára már észrevétlen, kicsike szégyenfolt.”