Regényújság / Álomtalanítás ÷ 2. rész
Könyv Guru folytatásokban közli Robin O’Wrightly lélektani krimijét. Az első rész múlt héten jelent meg, itt következik a második.
Azon a reggelen, nem sokkal a munkakezdés után, megállt egy pillanatra a kapu előtt, mielőtt belépett volna, még egyet szippantott a levegőbe. „Gyerünk” – biztatta magát. Egyenesen a recepciós pulthoz ment, és megvárta, míg a fogadó hölgy felemelte arcát a kávésbögréjéből.
– Nahát, Connie Marshall – meglepettsége őszintének tűnt. – Te élsz? Úgy eltűntél. Jaj, istenem, rákos vagy? A sapka… Majd mesélhetnél…
– Bocs, de időre jöttem – hárította el a meglehetősen kínos kérdéseket a nő.
– Tommyhoz? Újabban jógázik, szóval…
– Tudom – vágta rá Connie –, de kérte, hogy mindenképp most hozzam be, ami még nálam maradt – megemelte a táskát, amely a kezében volt.
– Fotós cuccok?
– Mi más lenne? Talán géppisztoly?
A recepciós eleresztett egy udvarias nevetést:
– Te még mindig vicces vagy! Tényleg dumálhatnánk…
Connie válaszul egy szintén udvarias mosollyal biccentett, ujjaival mutatta, hogy tényleg mennie kell, és egyenes léptekkel nekilódult a volt főnöke irodája felé.
A táskájában megbújó AK–47SZ-nek és alkatrészeinek pont olyan fémes hangja volt, mint a fényképészeti állványoknak és fényformázó-tartóknak, ahogy cipeléskor finoman összekoccannak. És szakasztott olyan súlya is. Senki nem gyanakodott semmire…
Húsz méter hosszú volt az egész cég, egyetlen hosszú folyosóról nyíltak a munkaterek. Az egyik végében volt a vezér szobája, hogy csak a bentiek érjék el, az ügyfeleket a másik végébe kellett terelni, ahol a konyha mellett volt a tárgyaló. A fotós műterem Thomas, azaz Tommy Liedecker irodája mellett volt, így nyugodtan elmehetett arra, senki sem kérdezte, mit keres ott. Ráköszönt pár kolléga, de egyik sem kötötte le, legtöbben ilyenkor reggel a friss feladatokkal vagy a reggeli kávék és teák beszerzésével voltak elfoglalva.
Connie benyitott a szobába, de kopogás nélkül, mert kíváncsi volt, milyen jógapózban lepheti meg utált volt főnökét, de amit bent látott, a saját képzeletét is felülmúlta. A férfi egészen érdekes módon hódolt a keleti művészeteknek: konkrétan saját magának okozott éppen örömöket, így a révület jegyében nem igazán törődött a szobába belépő nővel. Nem fordult meg, háttal ült az ajtónak, így azt sem látta, ahogy Connie leeresztette a táskát, majd a fekete bőrkabátja alá nyúlt, ahol a Magnum lapult. Kivette, majd rácélzott a székre, amelyben az ott ülő vezérnek a hangok alapján már nem volt sok hátra, hogy megkönnyebbüljön és szembenézzen a halállal. A nő egy kaján mosollyal kibiztosította a fegyvert – ennek csattanására megfordult a szék, benne a férfi, akiben megállt az ütő, kezében a saját gyönyörét félbehagyva:
– Mi a fasz….?!
– Az nem, ami nálad van. Látom, jó gázul jógázol – riposztolt Connie, a Magnum pedig még hallgatott.
De nem sokkal később megszólalt az is. Persze csak igazán halkan, hála a hangtompítónak. Tommynak nem volt ideje elengedni a farkát is, és ugyanakkor elérni a telefont, hogy jelezzen a kintieknek. Hiába könyörgött az életéért.
Egy golyó a fejébe, és lehanyatlott az asztalra. Connie lassan leeresztette a fegyverét, és már csak magának mondta:
– Lehet, hogy neked volt két golyód betárazva, de végül mégis én lőttem.
Imádta a szóvicceket.
◆ ◆ ◆
– Belső munka lehetett – mondta Frank, mikor Shaunival kiültek az iroda elé, a sárga szalag alá egy-egy kübli kávéval. Ha más nem is, ez kicsit reményt adott ehhez a szörnyű naphoz. Ki akar ilyen keddre ébredni…? „Ki tette ezt a keddet hétfővé?”
– Hacsak nem a maffiának készítettek reklámot – válaszolt a nyomozónő, aki a nehéz helyzeteket szarkazmussal és iróniával élte túl. Ez most megviselte DiMarcót, így megrovóan pillantott kolléganőjére. – Bocsánat – tette az hozzá.
– Minden stimmelt, ezen vagyok kiakadva. Ez nem hirtelen felindulásból történt. Kivégzés volt. A fickó bement, senki nem gyanakodott, várták, és egy alkalmas pillanatban mindenkit kinyírt.
– Oké, de ha mindenkit ki akart végezni, miért így tette? Miért nem gázzal vagy valami szaros vírussal?
– Nem tudom. Nem értem. Ráadásul ez így nagyon… mocskos. Véres. Nyoma marad. Tuti, hogy találunk nyomot. Kell, hogy legyen nyom… Ez a rohadt sok lövöldözés, ami manapság itt van, kikészít… Iskolák, kórházak, és most ez…
Shauni megelégelte partnere moralizálását. Régóta dolgoztak együtt, és voltak annyira jóban, hogy a lelkizés átragadjon rá is. Mérgesen feltápászkodott, leporolta a fenekét fél kezével, a másikban veszélyesen megingott a kávé, de nem törődött vele.
– Na, tudod, mit… Meddig tart még ez a kibaszott helyszínelés? Kihűlnek a nyomok! A mészáros talán már az államban sincs. Médiamészáros! – kreálta a szót – Az összes hullát egy órán belül a törvényszéki orvosnál akarom látni! A szakértők nézzenek beléjük mélyen! Amíg nem derül ki, ki tette ezt, senki haza se menjen!
– Szólok nekik – fogta meg karját Frank békítőleg –, te maradj itt, idd meg a kávéd, különösen jót tesz, amikor vérszemet kapsz…
– Ó, kapd be – mosolygott Shauni, de azért hozzátette, hogy ne hasson gorombaságnak: – Köszi.
◆ ◆ ◆
Connie leguggolt a táska fölé, beletette a 44-es Magnumot, és kivette az AK–47SZ-t. Az elmúlt hónapokban kihasználta betegségét, a bipoláris depressziót és a munkanélküliségét, hogy az otthon magányában tervezgesse a bosszúját, egy tökéletes mészárlást, amelyben leszámolhat egy egész züllött bűnbandával, ahol mindenki valamilyen szinten megvásárolható volt a hallgatásra és tűrésre. Előnyt kovácsolt abból is, hogy tudta, mit csinált a főnöke, és hogy még félóráig biztos nem fogják zavarni. Addig összekészítette a fegyvert, és beállította a lelki metronómját, nehogy túl lassú legyen, és esetleg megállítsák, netán idő előtt kihívják a rendőrséget. Lehunyta a szemeit, hogy lejuthasson a gondolatai legmélyére, egyfajta meditációval, amelyet még a pszichiátrián tanult. „Egy, kettő, három, négy” – ritmusra fogta magát, és halálos táncba kezdett, amint kilépett a néhai Thomas Liedecker irodája ajtaján.
Mindenkit lelőtt, aki az útjába került. A reflexei kiélesedtek, a mozgása felgyorsult, mintha zenére lejtette volna a gyilkoskeringőt. A hangzavar, sikítások, vér- és égett szag, fények pillanatok alatt magukkal ragadták, gőzölgött a vérében az adrenalin, önmaga erejének meghosszabbítása lett, hirtelen legyőzhetetlennek és kétségbeesettnek érezte magát. Lelassult az idő, a mozdulatok, a hangok hirtelen mélyebbek, tompábbak lettek. A testek eldőltek, a falak visszhangoztak, hogy a füle csengett belé. A szíve kezdett megkönnyebbülni, igazságérzete kiegyenlítődött – és amikor minden elhalkult, az utolsó halott, a recepciós lány is feküdt, az utolsó töltényhüvelyek is lepattogtak –, visszavitte a géppisztolyt Tommy irodájába, gyorsan kivette a táskából a jól bezacskózott csereruhát, majd visszatérve a folyosóra, a hátsó kert felé hagyta el az épületet.
Rohant, ahogy csak bírt. Nem tudta, meddig, de azt tudta, hova. El, egy sikátorba, aztán egy csatornába, ahol biztonságosan átöltözhet, ahol még nem keresik. Mert az is meglesz, csak idő kérdése. Biztosra akart menni, de azt is beleszámította, hogy tökéletes bűntény az emberi tényező miatt nem létezik. Ő pedig nem egy képzett harcos vagy pszichopata, bár már nem is a régi önmaga. Tudta, hogy nem most kezdődött el az átváltozás, de most fejeződött be egy szörnyű etap: leszámolt a gólemével. Ezután, jöjjön bármi, már csak jobb lehet.
◆ ◆ ◆
Shauni beült az asztala mögé, papírhegy fölé – egy halom jelentést kellett írni erről a rémálom-helyzetről. Beletúrt a hajába, fújt egyet, mert fáradt is volt, már hetek óta nem aludt jól. Azért nyelte a kávét, mint kacsa a nokedlit, hogy ébren maradjon, vagy legalábbis annak látszódjon. Mindig ugyanaz az álom kínozta, amire felébredt, és csak nagy sokára tudott visszaaludni. Mindig ugyanaz, amire emlékezett, amit nem tudott felülírni… Az autogén tréningen tanították, hogyan felejtse el az álmait, és hogyan ébredjen frissen minden reggel. Ám egy ideje megjelentek a fejében ezek a rémálmok, amelyekben hol éjjel, hol nappal, hol erdőben, hol városban, de saját magát látta futni, rohanni, szívében félelemérzettel, hogy valaki vagy valami el akarja kapni. Aztán el is kapta, egy autót látott, talán pirosat, kabrió, olyan volt, mint egy házipapucs, ezen még mosolygott is. De akkor a motorháztetőre nyomta valaki, aki sokkal erősebb mint ő… Ez hogy lehet, hogy nem tudta lerúgni magáról, pedig annyira erőlködött, sikított, üvöltött, de csak hangos lélegzés tört ki a torkán. A rémalak befogta a száját, erősen, alig kapott levegőt, küzdött, de lassan feladta, elernyedt… Felébredt.
Máskor egy kisvárosban sétált, boldogságot érzett a szívében, napos délelőtt volt, az utcán melléhajtott egy piros kabrió, és kiszólt belőle egy hang: „nem tudod, merre van a bekötőút?” Az arcát nem látta, nem állt össze a kép… Behajolt, hogy jobban lássa… Az alak elkapta, berántotta az ülésre, megint erősebb volt, mint ő, az arcára szorított valamit, amitől elaludt… Felébredt.
Aztán megint, de az erdőben, a fák között rohant, kifelé, ahol egy embert látott sebesülten feküdni a lombok alatt. Egy piros kabrió mellett… Odahajolt, hogy megnézze, lélegzik-e még, megfordította a férfit, nem volt arca, de a szeme kéken világított. Megdöbbent, beszívta a látvány, az alak megragadta, maga alá gyűrte. És megint azon a piros motorháztetőn volt, nem tudta ellökni magától, belehasított az ágyékába a fájdalom… Felébredt. Konstatálta akkor, hogy megindult az e havi…
Három hete minden éjjel kínozták ezek az álmok, amelyekben valamilyen formában feltűnt egy arctalan pasas és a piros kabrió, melynek motorháztetején minden esetben megtörtént az erőszak.
Gondolkozott erősen azon, hogy mi válthatta ki ezeket az álmokat, és mi a jelentésük. „Mit akar üzenni az agyam?” – kérdezte magától. „Talán a sok felelősség… A társadalom, ahogy a férfiak világában el kell igazodni… ” Fene se tudja. Mostanában nem történtek szexuális bűncselekmények, semmi olyasmi, ami nőként neki személyes megrázkódtatást okozott volna, inkább rablás, emberölés és persze most ez a mészárszék. Iszonyatos, mint egy tömeggyilkosság – végül is az! Felocsúdott, hogy most ezen nem is rágódhat, mert jelentést kell írni a reggeli szörnyűségről, ami azért volt rosszabb mint egy rémálom, mert a valóság szülte…
A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA: 3. rész
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.