Regényújság / Álomtalanítás ÷ 3. rész
Könyv Guru folytatásokban közli Robin O’Wrightly lélektani krimijét. Az első rész innen érhető el. A második rész múlt héten jelent meg, itt következik a harmadik.
Elhamvadtak az utolsó darabok is. Finoman megpiszkálta egy talált csavarkulccsal az izzó hamut, majd egy flakon vizet öntött rá. „Vége van, vége!” Nagyot sóhajtott, mint akkor, amikor kiirtotta az egész céget. Mintha lezárt volna magában valamit, a csatorna embermagasságú részében átfújó szél elvitte a füsttel együtt. Persze a lelke és a keze már visszavonhatatlanul mocskos lett, ezt az időből és térből nem lehet kitörölni. Azonban volt egy része, amely szentül hitte, hogy megfizetett minden züllöttségért, erkölcstelenségért – halálért halállal, kiegyenlítve valami baljóslatú igazságmércét: az övét. Most nem is számított semmi más, csak a kiegyenlítődés. Háborús balansz… Háború, melyben nincsenek áldozatok, és csakis áldozatok vannak. Gyilkos paradoxon.
Leguggolt a csatorna falánál, mert kezdett elfogyni az oxigén a kürtőben. Zakatolt a szíve, ahogy az adrenalin- és szerotonintermelése alábbhagyott – ez utóbbiból neki amúgy is nagyon kevés volt, gyógyszerrel kellett meggátolnia az életkedv-hormon felszívódását. Amennyire tudott, elkúszott a szervizkijáratig, majd kimászott rajta, erőnek erejével szuszakolta magát a földfelszínre, ahol végre valahára magába szívhatta a friss levegőt. „Ó, édes istenem” – eszmélt rá, mennyire hiányzott a mindennapi oxigén nitrogénborításban; érezte, ahogy az izmai és csontváza feltöltődnek energiával. A csatornafedelet visszarugdosta a helyére, és a kietlen sikátorban körbenézve, futásnak eredt délnyugat irányba. El kellett érnie a 14.15-ös buszt a Kellington útra. Segítségre volt szüksége, minden szempontból, tudta ezt jól.
◆ ◆ ◆
– Találtatok valamit? – nézett fel Hullivan nyomozónő a papírhalom közül. mikor DiMarco nyomozó odalépett az asztalához.
– Nem sokat. Sötétben tapogatózunk. Rituális jelleggel elkövetett tömeges leszámolásnak tűnik. Két gond is van: az egyik az időbélyegző, nem egyezik a jelentéssel a halottkém szerint. Az áldozatok májhőmérséklete szerint ez nem előző napi vérengzés, hanem aznap reggeli. Valaki hazudott! A másik gond az elkövető profiljával van. Semmi konkrét nyom nincs, cipőnyomot próbálunk találni, de hiába. Itt-ott a vérben előfordulnak elmosódott lépésfoltok, de tutira kivehetetlen, milyen cipőt hordott a tettes. 37 és 39-es méret közé saccolom, feltéve, hogy vedőzsákot húzott a lábára. Én azt tenném a helyében… Ami már most biztos, hogy max’ 60 kilós lehet az elkövető, és a lövések beesési szöge miatt legalább 170 centi magasnak kell lennie.
– És? Fogadjunk, annyi már hótziher, hogy humán földlakó…? – vágott közbe kolléganője, mivel nagyon nem bírta a parttalan dumát.
– Kösz a bizalmat…! – vetette oda a férfi. Pedig készült: – Azért egyvalamire rájöttünk, és ezt direkt, csak neked hagytam a végére.
– Csupa fül vagyok…!
– A szakértők szerint az elkövető, biztos, hogy nő.
– Nő?! – lepődött meg Shauni. – Az nagyon nem illik a profilba!
– Igen. Át kell gondolnunk megint.
– Miért ölne így egy nő? Talán katona volt. Vagy pszichopata? Vagy… vegyetek mintát attól az irodavezetőtől, aki nem ismeri az órát, ki kell zárnunk minden lehetséges gyanúsítottat!
– Ott ül a kihallgatóban, és a rossz zsarura vár. A jó zsaru – mutatott Frank magára – már vitt neki egy pohár kávét…
– Isten vagy, öregem! – csapott a kolléganője egy férfiasat a vállára, majd diadalittas arccal a kijelölt helyiség felé vette az irányt.
A szobában tényleg ott ült az asszony, feszengve kavargatta a kávéját, majd letette az asztalra, amikor Shauni belépett. Határozott léptekkel odament az asztal elé, elvette a szabad széket, megfordította és lovaglóülésben ráült, ezzel fitogtatva, mennyire biztos benne, hogy meg fogja szorongatni az alanyt. A székláb csikorgásán kívül semmi mást nem lehetett hallani. A nagy tükör mögött állt szolgálati partnere, egy hangmérnökkel és egy biztonsági tiszt figyelt.
– Igya csak meg nyugodtan, megvárom – vetette oda az ijedt arcú nőnek. – Addig összeszedheti a gondolatait.
– Nem értem, egyszerűen nem értem…
Miért vagyok bent?
– Most én kérdezek. Miért mondta, hogy ha előző nap nem megy temetésre, akkor maga is meghal? A vérontás reggel kilenc körül történt. Maga úgy állította be, rányitott az eseményekre, holott azok azután történtek, hogy ön kinyitotta az irodát. Hol volt reggel fél kilenc és fél tíz között? Tudja, hogy a hamis tanúzást a törvény szigorúan bünteti? Tudja, ki tette? Szerintem beszéljen!
A nő összerezzenve kavargatta a kávéját, nagyon látszott, hogy menten összeomlik. Erőt vett magán, és csak ennyit szólt:
– Ha elmondom magának, védettséget kapok?
Shauni vérben forgó szemekkel nézett rá. Nagyon jól tudta játszani a rossz zsarut, egyszerűen csak el kellett vesztenie az eszét.
– Tudja maga, milyen védettséget kap?! Maximum tetanuszt, mert a sitten a talált fémdarabok általában a helyükre kerülnek, ha érti, amire célzok!
Az irodavezető ekkor összeroppant és sírásban tört ki.
– Kristályfüggő vagyok, maga szerint hogy máshogy lehet kibírni ezt a rohadt pörgést, ami a világban megy? Csukjanak le kábítózásért, de emberölésért ne, mert én olyat nem tettem! – és feltépte a karjain a ruhát, a nyomozónő elszörnyedt, ahogy meglátta, tele voltak tűnyomokkal. A nő arcába nézve megvilágosodott, nem sokkban volt az a szerencsétlen, hanem delíriumban, és akkor nem hatvanéves ez a túlsminkelt pára, hanem talán ha negyven lehet…
– Ki tudja még ezt bizonyítani…? – vetette oda Shauni, nem titkolva undorral vegyes szánalmát.
– Senki nem tudott róla. Menjenek vissza a tetthelyre, az irodámban egy kis fiókban megtalálják a cuccot. Egyheti adagom. Itt a kulcs –
remegő kezeivel a nyakából kibújtatva, a ruhája alól kiemelt egy kis sárgaréz tárgyat. Az asztalra tette.
– Már nem tudom, miket mondtam maguknak, összevissza beszéltem. Amikor betépve visszamentem, mindenhol a vért láttam. Azt hittem, nagyon csúnyán haluzok, a vért magamon láttam, őrjöngtem… Az utcáról bekopogtak az emberek, valami lövöldözésről beszéltek, engem próbáltak megnyugtatni, gondolom, ők hívták a rendőrséget… És aztán jöttek maguk, én meg kész voltam, megijedtem, hogy most vége, mindennek vége, én is meghalok, lelőnek engem ott helyben…
– Nem issza meg a kávét? – Shauni már egy fokkal megértőbben nézett a nőre, felmarkolta a kulcsot, majd kiment a teremből.
A tükörfal mögül nézte, ahogy a drogfüggő irodavezető lassan megitta a kávét, majd letéve a poharat, arcát kezébe temetve keservesen zokogni kezdett.
Mikor Hullivan nyomozónő visszament a DNS-mintára fogható papírpohárért, az asszony könyörögni kezdett:
– Kérem, ne vegyék el tőlem a lányomat! Nekem csak ő van! Meghalok, ha ő nem lesz! Leszokok, mindent megteszek, csak ne vegyék el őt tőlem!
A rendőrnő megérintette a remegő kezeket és így szólt, mintegy feloldozólag:
– Nyugodjon meg, egy kollégánk felveszi az adatait, és hazaviszi önt. Aludjon egyet és bízzon bennem. Amit tudok, megteszek, hogy rehabilitációra kerüljön, a lánya pedig maga mellett maradhasson.
– Köszönöm…! – rebegte a nő. Ezen a napon nem csak egyszer kapott második esélyt.
A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA: 4. rész
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.